A rövidke mondat tömören fejezi ki azt, hogy mitől lesz egy ország szerethető, hogy mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköti egy jól működő közösség, egy felívelő nemzet egyes tagjait. Ez pedig nem más, mint az egymás iránti tisztelet.

Tisztelet nélkül nincs megértés, nem lehet összhang, a köz-érzetünk minősége rosszabb és sokkalta nehezebben jutunk előre közösen kitűzött céljaink felé.

Mondják, a tiszteletet ki kell érdemelni, én vitatkoznék ezzel, szerintem ugyanis a tisztelet minden embertársunknak jár. Különösen így van ez a korban, élettapasztalatban előttünk járók, nemzetünk idősödő tagjai kapcsán, akikben nem pusztán a megélt időt – bár ez sem kis dolog! – tiszteljük, de önnön létezésünket és az elődökkel való összekapcsolás ajándékát is köszönjük nekik.

A tisztelet formáit gyakorolnunk kell nap mint nap, és tovább kell adni a következő generációknak is annak gesztusait, a családban, az iskolában, a közbeszéd minden színterén képviselve az egymás iránti megbecsülés fontosságát és annak hétköznapi megnyilvánulási formáit.


E konferencia szervezője a Fiatal Családosok Klubja, mely civil szervezet nevében hordozza fókuszcsoportjának megjelölését, ami nem más, mint a családalapítás előtt álló és a már családos fiatalok köre. Ugyanakkor mi, fiatal családosok az egyént mindig egy közösség tagjaként szemléljük, mégpedig a legelemibb közösségi formáció, a családok szemszögéből. A családok pedig sosem nélkülözhetik az idős családtagokat – a már sokadik évtizedüket taposó nagymamákat, nagypapákat, dédszülőket, az ő bölcsességüket, tapasztalataikat.

Mi, az Önök gyermekei, unokái, dédunokái szeretnénk tanulni Önöktől, és igen, szükségünk van arra, hogy segítsenek az iskolapadban meg nem tanulható, csak az élettapasztalattal megszerezhető ismeretek elsajátításában: abban, hogy miképp neveljünk gyerekeket, hogy hogyan osszuk be az időnket, energiáinkat úgy, hogy az a legjobban szolgálhassa családjaink működését.

Szükségünk van a segítségükre, legyen szó gyerekvigyázásról, egy bonyolultabb étel elkészítéséről vagy „csak” a múltunk megismeréséről.

Higgyék el, Önök nem a múlthoz tartoznak, jelenlétük a jelenben igazán fontos: hisz ez minden családtagnak – a legkisebbektől a felnőttekig – pótolhatatlan lehetőséget és segítséget jelent. A többgenerációs családmodell társadalomból való kikopásával e kapcsolat ugyan több odafigyelésre, ápolásra és erősítésre szorul, de sosem mondhatunk le róla.

De nemcsak családunk időseire szükséges figyelemmel lennünk, a szomszédságunkban élő idősektől, a munkahelyünk már nyugdíjba vonult dolgozóitól vagy a médiában megszólaló idős emberektől is tanulhatunk – és őket is ugyanúgy tisztelnünk szükséges.

Az idősek megbecsültségének foka tükröt tart a társadalmunk elé, ez a tükörkép pedig nem minden esetben vonzó: a villamoson helyüket át nem adó fiatalok, a nagyi sok igyekezettel főzött családi ebédjén mobiljukba bújó kicsik és nagyok, az előre nem köszönő szomszédok még mind azt üzenik, van mit tanulnunk.

Jelképes, hogy a köszöntőm elején idézett mondat, miszerint „ahogy egymással bánunk, az a hazánk” egy hegy tetején olvasható. Meg kell másszuk azt a hegyet, erőfeszítést kell tennünk, ha saját szemünkkel szeretnénk látni – akárcsak ahhoz, hogy ez a haza ne csak a magasban létezzen.

Reményeim szerint e konferencia is hozzájárult ahhoz, hogy e közös erőfeszítés minél sikeresebb lehessen. 
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

E beszéd az Idősek Világnapján hangzott el, összefoglalót és képgalériát a Kortalanul című konferenciáról az oldalamon találhatnak a Kedves Olvasók!

Fotók forrása: Király Nóra hivatalos oldala, Kortalanul c. konferencia.  A borítóképen Monspart Sarolta látható, lelkesítő előadása közben.