Nemrég középső lányom kis színes makkokat és mogyorókat rajzolt, majd kivágta, és felragasztotta a lakásunk különböző pontjain a falra. Ha erre járnának az éhes állatok, akkor legyen mit enniük. Én is nagyon vártam a kiéhezett őzikéket és vaddisznókat, de kicsit az is foglalkoztatott, hogy vajon a tapétára ragasztott élelem le fog-e jönni, illetve mekkora tapétacsíkot húz majd magával. Persze ezek bagatell kérdések az éhező állatok megmentése mellett.


A többi gyermekem is nagyon szeret rajzolni, s ilyenkor télen több idejük is jut rá, tekintettel a külvilág hidegsége miatt takarék módban előforduló kültéri programokra. A tél a rajzolás évszaka. A legtöbb rajznak címzettje is van, nemcsak a semmibe rajzolódik, hanem valakinek készül. Legtöbbször anyunak, aztán persze nekem is, továbbá a négy nagyszülő valamelyikének, esetleg keresztszülőknek, és olykor mindezeknek együtt. A nagyobbak már rá is írják, hogy „MAMA” vagy „APU”, így nyomtatott nagybetűkkel. Ebből következik, hogy ezeket a rajzokat mi, szülők nagyon megbecsüljük, örülünk nekik. Sőt, sokszor büszkén nézegetjük, milyen különleges a vonalvezetése, a színhasználata, és hogy korát megelőzve, milyen ügyes kezű ez a gyerek. Akár még festő is válhatna belőle! Természetesen ezeket a rajzokat elrakjuk emlékbe, hogy évek múltán aztán újra elővegyük és gyönyörködjünk bennük. Így működik ez, kérem.

Illetve működne. De van egy aprócska bökkenő. Csak egy aprócska. Nem csak születésnapunkra kapunk ilyen művet. Nem is havonta, s nem hetente. Nem néha napján, hanem naponta néha. Egészen pontosan naponta többet, többször. Még pontosabban fogalmazva olyan mennyiségben árad ránk a gyermekrajzok özöne, hogy azt nehéz feladat feldolgozni. Szellemileg és levéltári szempontból egyaránt. Gyermekeim rajzolnak az óvodában, rajzolnak az iskolában, rajzolnak otthon reggel indulás előtt, délután hazaérkezés után, este lefekvés előtt, közben és talán utána is. Rajzolnak a játszóházban, a nagyinál, rajzolnak egyedül, testvérekkel vagy barátokkal. És persze színeznek is. Rengeteg kifestőt kapnak lányaim mesebeli hercegnőkről és kis állatokról, a fiúk – gondolom – autókról és vonatokról. Ezekkel együtt tehát megszámlálhatatlan kép készül.

Most mégis megpróbálok számot vetni. Vegyünk egy gyereket, aki naponta három rajzot alkot. Ezzel kapcsolatosan megjegyzem, hogy kevés, és ezzel a hárommal alábecsültem a művészi kéz gyorsaságát. Nos, egy hét alatt ez 21 rajzot jelent, s akkor nem számoltam a hétvégi túlórákat. Szóval az egy hónapban 93. Egy évben 1116 darab. Ezt megszorozzuk a gyermekeink számával, esetünkben egyelőre néggyel, mert a két hónapos kislányunk még nem műveli ezt a művészeti tevékenységet. De ami késik, nem múlik. Tehát összesítve 4464 darab rajz. Ehhez hozzáadjuk még az óvodai és iskolai pedagógiai tevékenységnek köszönhető kötelező alkotásokat, az óvodai pszichológus vizsgálati darabjait, valamint a rajz és a technika órán készítetteket. Legyen, mondjuk heti 2, amivel szintén alámondtunk. Négy gyerekre ez: 2 x 4 = 8, és 52 héttel számolva, hozzáadva az előző összeghez egy évben ez 4880 rajz.

A szülő pedig, aki valóban örül minden rajznak, vakarhatja a fejét, mit tegyen velük. Nos, a megoldás családonként változó. A racionális szülőpár fájó szívvel, de gyorsan megválik az alkotásoktól. A modernebb lefotózza a kidobásra ítélteket, s digitalizálva tárolja. Mi eleinte semmit nem dobtunk ki, ennek következtében nemcsak kis otthonunkat, hanem a nagyszülők lakását is ellepték az értelmet kapott rajzlapok. Kénytelenek voltunk hát szelektálni, az értékesebbnek ítélt műveket megtartva, a hátoldalra ráírva az alkotó nevét és a mű születésének dátumát. A többitől néhány hét múltán megválunk. A megmaradtak külön, névre szóló mappába kerülnek. Mindenkinek saját rajztárolója van. Szép lassan több is…

Olykor hideg téli éjszakákon felsóhajtok feleségemnek: – Milyen jó lesz, ha egyszer nagy házunk lesz, rengeteg rajzmappát tarthatunk majd benne!