Ennek fényének „vérpiros sugára” azonban nem az ünnephez illő nyugodt, békés napokat hozott az ország lakosságának 170 évvel ezelőtt, hanem háborús félelmekkel és reményekkel egyaránt telt időszakot.

„Magyarország ügye 1848 őszutóján gyönge, igen gyönge lábon állt” – írta visszaemlékezéseiben Görgei Artúr tábornok, aki Magyarország északnyugati részén próbált ellenállni a december közepén meginduló osztrák főseregnek. Kossuth Lajos 18-án adott ki rendeletet „a népfelkelés és a szabad mozgó (gerilla) csapatok iránt”, melyek a honvédség támogatására voltak hivatva. 20-án az erdélyi sereg új parancsnoka, Bem József megkezdte előrenyomulását három irányból Kolozsvár felé. Nemcsak az osztrák haderővel, de az ellenséges erdélyi szászokkal és a vérengző román felkelőkkel is meg kellett küzdenie, akiket még az erdélyi császári csapatok parancsnoka is rögtönítélő bíróság elé akart állítani kegyetlenkedéseik miatt.

 


A Délvidéken decemberben sem sikerült letörni a szerb csapatokat, karácsonykor három későbbi vértanú is itt harcolt: Kiss Ernő, Leiningen-Westerburg Károly és Damjanich János. A fővárosban az Országos Honvédelmi Bizottmány lázas munkában volt, Kossuth rendelkezett a tisztek fizetésétől kezdve a hadirokkantak ellátásán át az általános népfelkelésig, vagy éppen felszólította az újságokat, hogy a hadmozdulatokról szóló tudósításokban a legnagyobb óvatossággal járjanak el. Az országgyűlésen 23-án kezdték el tárgyalni a földbirtokosok kármentesítését a jobbágyfelszabadítás utáni helyzetben, amelynek vitája nem hozott eredményt, s mellyel kapcsolatban Deák Ferenc megjegyezte: „Pirulnunk kell a jövendő előtt, ha az időt most ilyenekkel töltjük.” December 25-én megnyitották a még nem teljesen kész Lánchidat a hadiszállítások lebonyolítására. A sors fintora, hogy a magyar reformkor szimbólumát majd báró Haynau táborszernagy fogja később hivatalosan felavatni.

Karácsonyra a hadi helyzet a Dunántúlon, és Kassa elvesztésével a Felvidéken is válságosra fordult. Reménykeltő eredményt csak Erdélyben könyvelhettünk el, Bem ugyanis 23-án elfoglalta Dést, 25-én pedig felszabadította Kolozsvárt. Az év hátralévő napjaiban a többi hadszíntéren további vereségek érték a magyar csapatokat, de a fősereget sikerült megmenteni. Miután december 31-i döntésével az országgyűlés Debrecenbe tette át székhelyét, így a törvényes hatalom átmentésével is lehetőség nyílt a következő évben a hadsereg átszervezése, az ellentámadás megindítására, a tavaszi hadjárat sikereire.

A háborús helyzet természetesen félelemmel töltötte el a családokat, sok férfi a harcmezőn karácsonyozott. Országosan beköszöntött a fagy és a mínusz 10-12 fok, az otthonok melegében is mindenki nyugtalanul várta a jövendőt. Azok örülhettek, akikhez még nem ért el a front. Így például Bártfay József szabadkai ügyvéd azt írta bátyjának 25-én: „Vidékünk eddig még csendes”, ezért „Istennek hála ma mi is karácsony első napját üljük.”

Az ünnep egyébként más volt akkoriban, mint manapság, karácsonyfa is csak az előkelőbb házaknál volt. A német eredetű szokás az 1820-as években tűnt fel a bécsi császári udvarban először, innen vette át a faállítás szokását a magyar arisztokrácia is. Ma már nehéz megállapítani, hogy melyik előkelő família volt az első meghonosító. A Podmaniczkyak is büszkélkedtek például ezzel a hagyományteremtéssel, de a Brunszvik család is az elsők között lehetett, hiszen az óvoda-alapító Teréz az 1828-ban már fenyőt díszített. Különböző cukorkákat természetesen már akkor is készítettek, de a „szalonzukkedli” majd csak a század második felében terjed el, igazi hungarikummá nőve ki magát.

1848. december 22-én gróf Batthyány Lajosné Ikervárott írt levelében arról számolt be a pesti országgyűlésen tartózkodó férjének, hogy gyermekeik nagyon örülnek a feldíszített karácsonyfának, és mindenki nagyon várja haza a családfőt: „A gyerekek, hál Istennek, egészségesek, kis Elemér sétál a legnagyobb hidegben is és vérvörös orral tér vissza, Emmi és Ilona jóságos teremtések mint mindig, és örülnek a karácsonyfának. … A gyerekek csókolnak, velem együtt, és arra vágynak, hogy karácsonykor itt lássanak nálunk, de ezt remélni se merjük.”

Batthyányné nagyvonalúságát jellemzi, hogy ekkoriban felajánlotta ikervári kastélyát kórháznak a sebesültek ápolására. Nem sejtette, hogy férje két hét múlva már az osztrákok foglya lesz.

Károlyi György gróf titkára, Bártfay László jegyezte fel naplójába 1848 végén: „És így hála Istennek, be volna végezve e boldogtalan év: vajha a ránk jövő jobb és örvendetesb folyamatú legyen mindnyájunkra nézve!”

Kívánsága nem teljesült, de egy évvel később talán már ő is belátta, hogy 1848 karácsonya, félelmekkel és harcokkal együtt is reményteljesebb és szabadabb volt, mint a rákövetkező év ünnepnapja. Mert akkor már béke volt, de a levert szabadságharc és a megtorlás után a nemzet reménytelenül nézett az osztrák diktatúra vezényelte jövőbe.

Két dolgot azonban nem vehetett el Bécs. Egyrészt Európa népei úgy néztek fel a magyarra mint a szabadság bajnokára. Másrészt az önkényuralom alatt karácsony üzenete, a Szabadító születése még mélyebben beleivódott nemzetünk történelmébe.