Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.


Megragadta figyelmemet a minap az Új élet című lap egyik írása vagy talán hirdetése. A Vöröskereszt kereste benne a második világháborúban, például valamelyik koncentrációs táborban elhunyt személyek leszármazottait, akik után megmaradt egy-egy tárgy. Talán nem is az volt az újságcikk célja, hogy gazdára, örökösre találjanak ezek a tárgyak, hanem megidézzék az embert ilyen sok évtized távlatából, aki szenvedett. Most ezek az apró tárgyak segítenek ebben. Egy fiatal férfi, aki után egy toll maradt. Egy hölgy, aki után egy rózsafüzér. Vagy egy idősebb úr, akinek a zsebórája várja örökösét. És egy középkorú férfi, akinek a jegygyűrűje maradt emlékül. Tárgyak, amelyek sokkal értékesebbek önmaguknál.

1960-ban jelent meg egy lengyel folyóiratban Az aranyműves boltja – Elmélkedés a házasság szentségéről, olykor drámai fordulatokkal című írás, melyet egy Andrzej Jawień nevű ember írt. (Valójában írói álnevet rejtett ez, hiszen a művet Karol Józef Wojtyła írta, akit azóta már Szent II. János Pálnak hívunk.) Ebben a drámában van egy mondat a jeggyűrűkről, melyekről az aranyműves azt mondja a fiatal párnak: „Ezeknek az aranygyűrűknek a súlyát … nem a fém adja meg, hanem az ember fajsúlya, külön-külön mindegyikőtöké és a kettőtöké együtt.”

Egyszer elvesztettem a jegygyűrűmet, és megijedtem. Elindultam visszafelé azon az úton, amelyet aznap megtettem, mindenhol keresve az arany karikát, de nem találtam. Végül visszajutottam aznapom kiindulópontjához, és mert reggel felemeltem egy dobozt, most újra megtettem. Ott volt a fal mellé begurulva, élére állva a gyűrű. Lecsúszott reggel, mikor felemeltem a kartont. Nagyon megörültem, hiszen esküvőnk miatt fontos nekem, többet ér számomra, mint aranytartalma.

Vajon ha meghalok, gyermekeim számára milyen súlya lesz ennek a tárgynak?