Aki gyerekeket nevel tudja, hogy a kicsik  az élet minden nagy kérdésével szembesülnek öt-hat éves korukra: kérdezgetnek az elmúlásról ("Én is meghalok egyszer?"), a hitről ("Jézuska olyan, min egy varázsló?"), kezdik kitapogatni az emberi jellemeket, karaktereket ("Pista bácsi miért olyan morcos ember?"). 

Hogy is maradhatna ki a világ felfedezéséből épp a szerelem? Egyre többször merül fel otthon legkisebb, még ovis korú csemeténk történeteiben is a kérdés. “Nekem Zoli lesz a férjem!”, “Nézd, azok ott csókolóznak!”, “Hogy születik a kisbaba?” - ilyen és ehhez hasonló mondatok buknak ki csacsogó kis ötévesünk száján.

 


Emlékszem, én is ovis voltam, mikor először csapott meg a szerelem szele. Középsős voltam, s menthetetlenül beleszerettem egy nagycsoportos fiúba. Zavaros, alig-alig emlékeim vannak róla: kisszobámban egy régi ákombákomos felirat, ami az ötéves szülinapi zsúromon került fel a falra. Az Ő írása -  bizony ám, már le tudta írni nyomtatottan a nevét! Sokat nézegettem. Ma már jelentéktelennek tűnő emlék, akkor véresen komoly volt. Titkoltam is, szégyelltem is, nem tudtam mit kezdeni vele. Lehet, hogy a mi icipici kislányunk is hordoz már valakit a szívében? Lehet, hogy vannak már szerelmi titkai? Fura, megható érzés...

Hogy a gyerekszerelem komolyságát ne vegyük félvállról, íme komoly emberek tollából néhány idézet:

"...Tisztán látom magamat, amint ott ülök a regglizőasztalnál, és belebámulok a levegőbe (...) Fakó  nefelejcsjez hasonló szemem megvillan, szám kinyílik, és a szőke gyermekek kis ezüstharanghoz hasonló hangján csilingelem:

- Anyám, nekem is van már szeretőm...

Hirtelen csend, a nagyok összenéznek, a gyerekek lökdösik egymást az asztal végén. Apám nem akar hinni a fülének, és megsimogatja rövidre nyírt hajamat:

- Mit mondtál, kisfiam?

- Azt, hogy nekem is van már szeretőm!

- Szeretőd? Aztán kicsoda?

- A Virág...

- Melyik Virág?

- A Fehér Virág.

- Annak a Rozálnak a leánya, aki itt szolgált, aztán Pestre ment. Ezzel a gyerekkel jött haza, a kislány az ő nevét viseli...Rózsabokorban született - mondta a tanító.

- Mindnyájan integetnek, hogy tudják már, kiről van szó. Aztán megint összenéznek, a vidámságukat fojtogatják, végül pedig nevetni kezdenek.

- Pompás kisfiú - hallom az édesapám hangját -, hétéves, és már szeretője van.

Tekintetem mint a riadt bogár futkároz végig rajtuk; hallom vidám nevetésüket, látom, hogy lökdösik egymást testvéreim, látom, hogy fojtogatja őket a kacagás. Valami, keserű, orvossághoz hasonló, fojtogatni kezdi a torkomat, szemem elborul, forró csöpp fut végig az arcomon a szám szöglete felé, és nyelvemen sós ízt érzek. A könnyek függönyén anyámra nézek; már nem nevet, és mintha még fényesebb, aranyosabb lenen a szeme barnasága. Apám belenéz a barna szemekbe, tekintete megvillan, és elhallgattatja az asztal végén kuncogókat. (...) Lassankint másról kezdenek beszélni, senki sem néz rám, mégis úgy érzem, hogy valami hasogatja a mellemet, végleg összeszorítja a torkomat, azt hiszem, ilyen lehet az, mikor valakinek megszakad a szíve. Könnyeim egyre folynak, és a harmadik szobában, a nagy díványon zokogok hosszasan. És ettől kezdve egy szót sem ejtek Virágról, még akkor se, ha testvéreim csúfolnak vele." (Török Gyula: Fehér Virág, részlet)

"Rosszat álmodott Józsika? - és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhába gyújtani. Éreztem Eszti hajának finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben. (...) Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam. Nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom." (Csáth Géza: A Vörös Eszti)

 "Nem tudom, miről jutott eszembe. Azt hiszem, egyszerűen csak az ősz tette, a hideg, nedves, deres levelek, és nem annyira a zongora, ami annak idején másfajta dallamokat játszott. Emlékeztem a kislányra, már amennyire az ember emlékezhet olyasvalakire, akiről nincs fényképe. Egy évvel idősebb volt nálam, azt hiszem, éppen nyolc éves lehetett. Olyan hevesen szerettem, ahogyan, azt hiszem, azóta sem szerettem senkit. Legalább sohasem követtem el, azt a hibát, hogy kinevessem a gyerekek szerelmét. Rettenetes, mert az elválás elkerülhetetlen, és mert nincs kielégülés. Az ember persze történeteket talál ki égő házakról, háborúról és kétségbeesett tettekről, amelyekkel bebizonyíthatja bátorságát az Ő szemében, de a házasság sohasem jut eszébe. Tudja anélkül is, hogy valaki megmondaná, hogy képtelenség, de a tudás még nem jelenti azt, hogy kevesebbet szenved. Emlékszem a szembekötősdire a születésnapi zsúrokon, amikor hiába reméltem, hogy megfogom, ami jó kifogás arra, hogy megérintsem és magamhoz szorítsam; sohasem fogtam meg, mindig elkerült. (...) Én is tetszettem neki, tudom, de nem tudtuk, hogyan kell az ilyesmit kifejezni. Én jártam az ő születésnapi zsúrjaira, és ő is eljött az enyémekre, de még csak együtt sem mentünk haza a tánciskolából. Furcsa lett volna; nem hiszem, hogy eszünkbe jutott. A dombról lefelé vezető úton nekem csatlakoznom kellett a saját dicsekvő, ugrató fiútársaimhoz, neki pedig az ostromlott lökdösődő, visongató, felháborodott másik nemhez.

Most, amikor boldogtalan vagyok egy lány miatt, megyek és keresek egy másikat. Akkor nem tudtam mit kitalálni; szenvedélyes üzenetet írtam, és bedugtam egy lyukba a kapu farácsai között." (Graham Green: Az ártatlanok)k

Kedves felnőttek! Sose nevessük ki a gyerekek szerelmét!