Az elmúlt, őszi szüneti héten három dolgot is elvesztettünk.

Egy kirándulás során kipottyant kisfiam zsebéből a diákigazolványa (tudjuk, ennek pótlása nem megy túl gyorsan, egy másik gyerkőcnél ezt már mi is megtapasztalhattuk), a kislányom a kabátkáját vesztette el egy bevásárlás során, én pedig kedvenc kendőmet hagytam el a budapesti forgatagban rohangászva - hiába, ez a novemberi, vérpezsdítő tavasz vetkőzteti az embert…


 

A trehányságunkról nyugodt szívvel kiállítható lesújtó bizonyítvány mellett van azonban egy örvendetes tanulsága is balszerencsés sorozatunknak: mindhárom elhagyott tárgyunk meglett, méghozzá idegen emberek figyelmes és segítő szándékú gesztusainak következtében.

Az erdei forrás melletti avarba esett diákigazolvány egy gesztenyével rögzítve oda volt helyezve a forrás kőpadkájára, kislányom kabátkája a CBA kedves pénztárosánál várt bennünket gondosan összehajtva (olyan meleg volt aznap, hogy ennek elvesztését még csak észre sem vettük, úgyhogy a napokkal későbbi megtalálás feletti öröm igazán elemi volt), az én szeretett, színes kendőm pedig több óra elteltével is ott lebegett egy kerítésre felakasztva a forgalmas fővárosi utcán.

Jó érzés volt háromszorosan is megtapasztalni, hogy igenis létezik ebben a mi ilyen-olyan, sokszor joggal kritizált társadalmunkban az egymás iránti figyelmesség, élnek bennünk az embertársainkkal kapcsolatos gondoskodás elemi gesztusai. Nemhogy nem kelt lába egyik elhagyott holminknak sem, de kifejezetten kedves lenyomatai voltak ezek az esetek a felebaráti szeretet megnyilvánulásainak.

Apró, de nagyon fontos gesztusok ezek, melyek a társadalom szövetét és az egymás iránt érzett bizalom kötelékét erősítik bennünk. Ezúton is köszönet mindhárom kedves, ismeretlen ismerősnek!