A minap azonban újra belebotlottam, pontosabban belehallgattam az együttes egyik dalába. Sokszor hallottam már, de az angol szöveg értelmére igazából csak most jöttem rá. Most értettem meg. Mert hiába tudtam volna korábban is lefordítani, megérteni csak most tudtam. Most, hogy lányaim elkezdtek iskolába járni. Valahogyan úgy, mint az Örömapa című amerikai filmet (emlékeznek, amiben az apa rádöbben, hogy kislánya felnőtt nő és férjhez fog menni, és ezt elég nehezen és viccesen dolgozza fel). Nos ezt, amikor korábban láttam, csak egy bárgyú vígjátéknak tartottam, ripacskodó főszereplővel. Pár éve, már többszörös lányos apukaként újranéztem, és 20 perc után azt vettem észre, hogy meghatódtam. Pedig a film nem változhatott meg, tehát énbennem alakult át valami.


Na, de térjünk vissza az ABBA-slágerre, amely valójában egy 1981-es kislemez dala. Később belekerült The visitors albumukba, a dal címe: Slipping through my fingers, azaz Kicsúszik az ujjaim közül. Az énekesnőt,  Agnetha Fältskog és férjét 7 éves kislányuk, Linda ihlette meg, amikor is elkezdett iskolába járni. Az anya elnézi reggel gyermekét, aki iskolatáskájával a kezében elindul, s szórakozottan visszamosolyog rá. Elönti az érzés, hogy az idő elrohan, oly gyorsan fölnő ez a vidám kislány. Amikor azt hiszi kiismerte, rádöbben, hogy nem tudja mit is gondol valójában, kicsúszik a kezei közül. Sajnálja a kihasználatlan, értékes időt, az elmaradt utazásokat és a vissza nem térő közös élményeket.

Most hogy van két iskolásunk, egy második és egy első osztályosunk, minden reggel átélem e dalszöveg líráját, szomorkásan, ugyanakkor reménykedőn. Látom álmos kis szemeiket öltözködés és reggelizés közben, ahogy gépiesen megteszik a társadalmi elvárások első stációját, a kötelező oktatásban való részvételt. Siettetem őket, nincs ilyenkor semmire idő. Felveszik iskolatáskájukat, s indulunk, még együtt, de tudom, hogy nem is olyan sokára eljön az idő, és már nem lesz szükség az apai kíséretre. Ezért szeretném kiélvezni maradéktalanul ezt a gardedámot, büszkén menve velük az utcán. Az iskola aulájában gyors búcsú, sejtem azt is, nemsokára már ciki lesz apával puszilkodni. De még integetnek a lépcsőn és a fordulóban is még egy utolsót. Aztán eltűnnek a folyosón siető gyerekek özönében. Én még ott állok néhány másodpercet, szeretném megállítani vagy épp siettetni az időt. Délutánig várnom kell, hogy lássam őket. Vajon mi minden történik ma velük? Mitől nem tudom őket megvédeni? Mit mesélnek belőle el majd? Vagy egyre több lesz a titok, melyet nem ismerhetek már meg? Mit fogunk ma még együtt csinálni?

De indulok én is, mert bolondnak néznek, mit állok itt. S mert várnak otthon a kisebb gyerekek, akik a reményt adják, megnyújtva a visszahozhatatlan idő perceit még. Persze aztán ők is iskolások lesznek, és velük is ugyanez fog történni, felgyorsul minden, és én csak sajnálom az elvesztegetett időt, amelyet nem velük töltöttem.

Valahogyan olyan érzés ez, amiről az ABBA-dal szól. Nagyon szomorú, mégis felemelő érzés, mert magáról az életről szól.

https://www.youtube.com/watch?v=sDL1LRcrmKI