Az 1930-as években angol nyelvészek kedves időtöltése volt, hogy számolgassák az átlagemberek szókincsét. Ennek során például arra jutottak, hogy egy angol munkás vagy egy juhpásztor néhány száz szót használ csak életében, ami megdöbbentően kevésnek tűnt. Nyelvészeti okoskodást mellőzve mondhatjuk bátran, hogy nem volt igazuk, hiszen egy szerényebb szókincshasználó is aktívan kb. 5000 szóból építkezik.

Mindez azért jutott eszembe most, mert visszatekintve a nyárra, elbizonytalanodtam az említett tételben. Talán mérni kellene a szülők aktív szóhasználatát is, mert bizony a mi szavaink változatossága igen lecsökkent az elmúlt hónapokban a gyermekeinkkel töltött nyaralás során. Persze sokat kellett beszélnünk, de láss csodát, általában ugyanazokat a szavakat ismételgettük folyamatosan. Így bizony eléggé összezsugorodott szókincsünk.


Ilyesmikre gondolok:

Reggeli! Ebéd! Vacsora! (Adott napszakban monoton módon ismételgetve.)

Mit kérsz enni? (Előzőhez hasonlóan.)

Vegyétek a cipőtöket, indulunk! (Ez legalább tízszer öltözésenként és gyermekenként.)

Mit kértem?

Ne kiabálj, hallak!

Ne veszekedjetek, legyetek szívesek! (Ennek természetesen vannak erőteljesebb verziói…)

Hogy beszélsz Édesanyáddal?

Nem jégrémet, most fagyizunk!

Várj egy kicsit!

Ne menj a szélére!

Te hová tűntél?

Kösd be magad!

Most nem veszünk ilyet.

Szívesen! (Erre azt válaszolják: - Tessék? Mire én: - Talán köszönöm, nem gondolod, hogy mondanod kellene? Erre a válasz: - Ja, köszi.)

Kettő percet szeretnék beszélni Anyuval!

Ez utóbbi egyébként sohasem sikerült. Mert egész nap nem adtak rá időt gyermekeink, s este, mire lefeküdtek és elaludtak, már mi is hullák voltunk. Csökkent szóhasználatunkat persze próbáltuk bővíteni ideig-óráig egy-egy kulturális program bemutatásával. Hiszen szavaink nemcsak gyermekeinken, hanem a háttéreseményektől is függtek. Így szegény lányaim Berzsenyi Dániel niklai kúriájánál például ritkábban használt kifejezéseket is hallottak (bár őket inkább az almafák és terméseik érdekelték). Mindez azonban nem tudott változtatni a tényen, hogy a nap végére elfáradtunk kevés, de annál többször ismételt szavainkban.

Milyen érdekes, hogy ágyba kerülve mégis alig vártam, hogy reggel legyen, és találkozzam gyerekeimmel, ha csak néhány szó erejéig is!