Aztán, ahogyan megyünk vissza az időben, előkerülnek olyan fotográfiák, amelyeken még nem voltak rajta a gyerekeink. Első karácsonyunk feleségemmel, még gyerkőc nélkül, illetve meghúzódva a pocakban. Aztán még korábban szüleinkkel, testvéreinkkel. És röpülünk vissza az időben, szüleink, nagyszüleink karácsonyaiba. Egyre kevesebb a fotó, de egyre értékesebb. Mert lehet, hogy régen csak egy vagy két kép készült az ünnepi eseményről, az is lehet, hogy nem tökéletes a minőség és a beállítás, de megvannak az albumban, és minden évben újra és újra megnézzük a rajta lévő arcokat. Ezzel szemben mostanában több száz képet lövünk el telefonjainkkal, amelyek szépen rákerülnek egy adathordozónkra, időnk híján legtöbbször válogatás nélkül, és bizony onnan már ritkábban ülünk neki a nézegetésnek.


Már a huszadik század kezdetéhez közeledünk karácsonyi képutazásunkban, amikor kezünkbe akad egy kép, melyen katonák néznek az akkori lencsébe és most a mi szemünkbe. Ez véletlenül került ide? – kérdezik lányaim. Nyilván, mert nem idilli, ünnepi kép. – De bizony, – felelem – ez bizony nagyon is karácsonyi, a nagypapámat, a ti dédapátokat ábrázolja. És akkor elmesélem nekik, hogy az első világháborúban, merthogy e fotó 1915 karácsonyán készült, hiába szólította fel a pápa az ellenséges feleket a karácsonyi fegyverszünetre, a hadvezetés mindkét oldalon elutasította a kérést. A nyugati és a keleti front több szakaszán azonban váratlanul barátkozni kezdtek egymással a szemben álló katonák. Lassan előmerészkedtek fegyvertelenül a lövészárkokból, kezet fogtak az ellenséggel, ajándékot adtak nekik, nevettek, énekeltek, meséltek, fotókat mutogattak az otthoni szeretteikről, és még focimeccset is játszottak egymással. Mintha így akarták volna eldönteni a csatát vagy a háborút. Felettes parancsnokaik persze nem nézték jó szemmel, veszélyes volt ez a katonai morálra nézve, így hamar véget vetettek a barátkozásnak, és néhány békés nap után, amit a karácsony hozott el, újra a fegyvereké lett a főszerep.

Így történt a képen látható katonákkal is, akik a keleti frontszakaszra voltak vezényelve. A Monarchia katonái itt is barátkozni kezdtek az ellenséges orosz katonákkal. A kép közepe felé 18 esztendős nagypapám néz szembe velünk, fiatal zászlósként, nem tudva, hogy rövidesen hosszú hadifogság vár rá. A történethez még annyi tartozik, olyan jól sikerült az ismerkedés, hogy karácsony után nem voltak hajlandóak lőni egymásra az ellenséges felek. A hadvezetés kénytelen volt átvezényelni a csapatokat máshová. 

Nézem a képet, és arra gondolok, hogy milyen lehetett a boldog békeidőkből belezuhanni a háború lövészárkaiba. Sokaknak e fotón ez volt az utolsó karácsonya. Több, mint 100 év telt el, de a magabiztos, nyugalmas biztonságérzésem még mindig hiányzik. A világ számos pontján háború dúl, nem is kell nagyon messzire nézni hazánkból, elég, ha Kárpátalja felé tekintünk. Milyen nagy ajándék, hogy most békében élünk, legalábbis külső békében. Mert a nagy álnyugalmunkban még a sokszor rajtunk múló belső békét sem tudjuk elérni. Mi történne, ha az általunk nem befolyásolható külső béke is megszűnne?

És arra gondolok, hogy mi is ez az ünnep, amelynek oly ereje van, hogy az álsérelmekben és a hazugságokban lévő embereket kimozdítja a lövészárkaikból, hogy újra rátaláljanak a másik emberre, akiről azt hitték az ellenségük.

És így már nem is üres szólam, ha békés, boldog karácsonyt kívánunk egymásnak.

Fotók forrása: Hernády Zsolt 

Fotók forrása: Fortepan/adományozó