Ha csak ránézek, furcsán összeszorul a szívem, nehéz gombóc ül a torkomra.

Ferencjóskás, kackiás bajusszal, mosolygó szemekkel dédapám, a ki tudja hányadik generáció óta Imre keresztnévre hallgató középkorú férfi ül büszkén, délcegen. A cívis város Bundi utca-Mester utcáinak sarkán álló kis szatócsüzlet tulajdonosa: halk szavú, kenyérre kenhető ember.

És ott van felesége, katolikus dédanyám: a határozottabbik, nemes vonású asszony, két gyermek édesanyja. Kétséget kizáróan ő viseli a nadrágot odahaza. Egy leány és egy fiatal fiú állnak szüleik között fegyelmezetten - a zavartság talán a fotózkodás kellemetlen, csiklandós feszültségének szól.

 


A fiúcska a nagyhírű református kollégium kiváló tanulója, a botanika szerelmese. Ő a nagyapám. A háború után az Agrártudományi Egyetem rektora lett, egészen 1956-ig, amikor megaláztatásokat elszenvedve, elhurcoltatástól rettegve távolították el az intézmény éléről. Az ok a diákság rendszer elleni felbujtása és Arany János Magányban című versének elszavalása volt: 

És vissza nem foly az időnek árja/Előre duzzad feltarthatatlanúl/Csak szélein marad veszteg hinárja/S partján a holt-víz hátra kanyarúl./Bízvást!...mi benn vagyunk a fősodorban:/veszhet közölünk még talán nem egy/De szállva, ím, elsők között a sodorban,/Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”

Vonásaiban ott van mindaz, amit én is láttam már belőle, sokkal-sokkal később, egy egészen más világban élve, nagyszüleihez naponta ebédelni járó, kiskamasz unokaként. Pajkos fény a szemében, intelligencia, finomság, derű, úriember egy eleganciát vesztett korban. Több mint negyedszázada, hogy nincs már közöttünk, néha eszembe jut, mennyi minden megváltozott azóta, rá sem ismerne a városra… Gimnazista voltam, mikor elment, de hiányzik még ma is!

Fiatalkori, reménnyel teli tekintete sokadszor is megríkat, talán mert ahogy múlik az idő, egyre szentimentálisabb leszek. A fényképész optikájával megőrizte azt a távolba vesző pillanatot, amelyhez még létezésem előttről nekem is közöm van. Hétköznapi dolog, mégis olyan hátborzongatóan szép.

Mutatom sokadszor a képet négy gyermekemnek, ők újra csodálkozva nézik: ő itt a dédpapájuk és az ükapjuk, ükanyjuk. Milyen furcsa, vicces szavak: dédi és üki! A gyökereik egy ága, végtelen messzeségben. Vajon megértik-e majd egyszer, miért facsarodik össze a szív egy ilyen ködbe vesző, múló pillanat kimerevítése láttán, mikor múlt, jelen és jövő egy pillantásra összeér?