Nem, semmiképp sem szeretnék itt állást foglalni az elmúlt időszak kultúrát érintő közéleti eseményei kapcsán. De a magaskultúra irányából ereszkedve a békaperspektíva felé, talán érdemes beszélnünk a kultúráról - kicsit másképp is.

 

Ez a “másképp” pedig a viselkedésünket, emberi megnyilvánulásainkat tükröző szélesebb értelemben vett kultúra, azaz társadalmi szokásaink összességének milyensége.

 

 


 

Az egymással való bánásmódunkban, - mint cseppben a tenger - ugyanis ott tapintható a kulturáltságunk foka és az azzal összefüggő mentális állapotunk tükörképe is.

 

Az aczéli kultúrpolitika elhíresült hármas felosztásának parafrázisaként álljon itt egy olyan hármas „T-modell”, amely a társadalmi viselkedési mintázat kívánatosabb eredményét hozhatná el számunkra.

 

De először lássunk néhány önkényes illusztrációt, mondjuk, egy vonatútról – hisz az utazás mindig sok tanulsággal jár. Az ülésen szétvetett lábbal terpeszkedő utastárs figyelmetlenségében, a mellettünk a telefonba hangosan “b..megoló” férfi agresszív hanglejtésben vagy az egész szerelvényt betöltő, túllocsolt parfüm émelyítő szagában valahol mind ott van az a hiány, ami olyan fájó tud lenni a mindennapjainkban: ez pedig nem más, mint a tapintat és a tisztelet hiánya. Ezt érezhetjük, amikor a peronon fellöknek vagy amikor a jegyautomatánál „leanyáznak”, mert elejtettük a pénzérménket. De a passzivitás is eshet nagyon rosszul: ha például a zsúfolt szerelvényen a roskatag, idős bácsi zavaró látványa elől a telefonba mélyesztik a tekinteteket és nem adják át neki a helyet. 

 

 

Nemtörődömségből vagy valami félreértelmezett túlféltésből, esetleg a már korábban elvesztett tudásból kifolyólag sokunknak nem tanították meg az én vélt vagy valós pillanatnyi szükségleteinek önkorlátozását egyfelől és annak pozitív vetületét, a másik ember és lehetséges igényeinek tiszteletét.

 

Márpedig ezt is tanítani kell, akár a beszédet vagy a biciklizést. (Nemrég egy igehirdetésben hallottam egy dermesztő kísérletről, melyet árva gyerekeken végeztek kutatók, akik arra voltak kíváncsiak, vajon megtanulnak-e maguktól beszélni a kicsik? Két fókuszcsoportot hoztak létre, az egyikben lévő gyerekekhez beszéltek, a másik csoport tagjaihoz nem szóltak semmit. Ellátták őket, de némán. Borzasztó, még csak elképzelni is! A feltételezés, miszerint a gyerekek majd maguktól beszélni fognak, a kísérlettel végleg megdőlt, és feketén-fehéren kiderült: csakis a másik ember adhatja át ezt az elemi készségünket.)

 

 

Az ember társas lény, aki kapcsolatain keresztül tanul, formálódik, ha pedig ezt a nyilvánvaló tételt elfogadjuk, abból az is következik, hogy tisztelnünk szükséges egymást. Ez részint öncél is: ugyanis csak így várhatunk el viszont tiszteletet és tapintatot, s nem mellesleg ezzel fejezhetjük ki hálánkat a fejlődésünket támogató embertársunkért.

 

A tapintat és a tisztelet nem azonos a képmutatással, nem is tartalmatlan forma, hanem a másik igényeinek nagyon is kézzelfogható elismerése. Nem kellene ezt elfelejtenünk sem odahaza, a négy fal között, sem a munkahelyeken, de így lenne üdvös megnyilvánulnunk a közéleti csataterek hangos színterein is, elegánsan, egyenesen és nem a másik megsemmisítésére törve. A társadalom eredményesebb működéséhez valamiképp mégiscsak megértőbb (utas)társként kellene tekintsünk egymásra, mert e nélkül hiába a sok erőfeszítés, csikorognak a fogaskerekek, a közérzetünk pedig nem javul...

 

Sokat idézzük Pál apostolt, aki azt mondja, viseljétek el egymást szeretetben. Téves értelmezés, ha itt valamiféle túlcsorduló érzelgősségre gondolunk, nem kell ahhoz ugyanis érzelmi kötődés a másik emberhez, hogy felebarátunkként “szeressük”. A másik teremtmény tisztelete, az irányában tanúsított tapintat és adott esetben az érte való cselekvés, a nehézségekkel küzdő megsegítése az, ami leírja ezt az imperatívuszt. 

A mosoly az arcon, a kedvesség pedig “csak” hab a tortán mindezek mellett, amely igazán otthonossá, szerethetővé teszi az egymással való bánásmódot.

 

 

És hogy kell-e a tapintatot és a tiszteletet otthon, az  iskolában, a tömegkultúra vagy épp a művészetek közvetítésével tanítanunk és tanulnunk? Mindenképp, mert magától - ahogy beszélni sem fog senki -, ez sem megy. És ha a szívünkre tesszük a kezünket, érezzük mind, hogy a kulturáltság e kiterjesztett színterén nem állunk még túl fényesen...

 

 

Mások, embertársaink iránt érzett tisztelet, a felelősség vállalása és szolidaritás társadalmi érdek. Még inkább így kell ennek lennie ez az idősek, fogyatékossággal élő emberek felé. Idén is a III. Családszervezetek Adventi Jótékonysági Vásárán egy különleges alapítvány - a Jel Alapítvány - munkáját és általuk a siket és nagyothalló embereket, gyermekeket , családjaikat és a magyar jelnyelv oktatásának ügyét szeretnénk támogatni.

 

Legyenek Önök is a támogatóink, vásárlóin és jöjjenek el jótékonysági vásárunkra 2018.december 1.-én 10.00-16.00. óra között a Millenáris Park D épületében, ahol több mint harminc családokat segítő civil szervezet, továbbá számos cég és magánszemély együttes erővel fog össze a siket és nagyothalló emberek, a magyar jelnyelv oktatatásának ügyéért.