Azt mondják okos emberek, hogy az atomerőművekben a láncreakció létrejöttében az a döntő, hogy a hasadás során keletkeznek olyan újabb neutronok, amelyek megfelelő körülmények között, lelassulva újabb atommaghasadást idéznek elő. Ez a magreakciók számának exponenciális növekedését eredményezi.

A láncreakció általánosságban események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti, amiben egyetlen történés sok egyéb, általában a kiváltó okhoz hasonló eseményt indít el. Ez bekövetkezhet a természetben, a társadalomban vagy a lelki életben is. És persze a családban is.

Nekem most egy ilyen családi láncreakció jár a fejemben. Gondolom mással is előfordult már, hogy gyermeke összeszedett valamilyen „kórságot” az óvodában vagy az iskolában. A láncreakciót kiváltó ok jelen esetben lehet egy vírus, amely katalizátorként viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot.


Nos, ez az állapot már önmagában is fájdalmas: látni gyermekünk szenvedő arcocskáját, tehetetlenül vigasztalni, amikor fáj a hasa, borogatást tenni lázas homlokára.

Azonban akinek több gyermeke van, ismeri az ezt követő még nagyobb katasztrófát: beindul a láncreakció. A következő nap már a másik gyermek is lázasan és fájó hassal tér haza, harmadnap a következő páciens produkálja a tüneteket, és ha, adja Isten, még több gyermek lenne a családban, ez exponenciálisan növekszik mindaddig, amíg el nem fogy az egészséges lurkó.

Nagycsaládban a famíliát letaglózó láncreakció hetekig eltarthat. Ilyenkor a vírus kedvére sétálgat lakásunkban, a paksi hasonlatnál maradva, míg újabb „hasadás-fertőzést” elő nem idéz, vagy míg be nem fogadja egy „gyermek-atommag”, vagy míg el nem hagyja a reaktor aktív térfogatát, azaz hajlékunkat.

Addig pedig fáradtság, hasfájás, láz, végtagfájdalmak, hasmenés – így tél végén szinte minden család túléli ezt. Merthogy persze túléljük. Az energiafelszabadulás pedig késleltetve, csak a gyógyulás után következik be, akkor viszont óriási. A gyerekek még egy napot otthon maradnak, hiszen a szülők biztosra szeretnének menni, nem küldik őket oviba vagy suliba, ilyenkor viszont otthon elszabadul a pokol – bocsánat a mennyország. Az anyuka ekkora már kellően kifáradt, pontosabban fogalmazva alvajáróként teszi kötelességét nappal is. Merthogy ennek a láncreakciónak az is sajátja, hogy apa nem avatkozhat közbe.

Hiába ment apuka az éjszaka közepén feljajduló „Anyuci!” segélyhívásra a gyerekszoba valamely szegletébe, ott csak a következőt kapja félájult, de a körülötte lévő világ történéseiből anyucival kapcsolatos eseményeket kristálytisztán és pontosan kiszűrő gyermeke szájából: „Anyucit hívtam! Szólj neki!”

És miután éjszaka közepe van, és túl vagyunk már azon a kezdeti nevelési botorságon, mikor az elsőszülött gyermekünknek kezdtük magyarázni, hogy anya és apa egy és ugyanaz, és nem ébresztem fel anyát, és ha én nem vagyok jó, akkor sajnálom stb. Ehelyett megadóan bólint az apuka, és felébreszti anyucit, akinek már úgyis mindegy, mert napok óta nem alszik.

Szóval, ha mindezt túlélte a család (vagyis inkább anyuci), akkor megnyugodhatnánk – gondolja a gyakorlatlan (lánc)reakciós. De nem, mert ha minden gyermekünk meggyógyult, akkor és csak akkor jön a láncreakció következő fázisa: a szülők. Most ők szorulnak ápolásra. Ráadásul rosszabb esetben apuci marad utoljára. Bocsánat, ez nem rosszabb, egyesek szerint a legrosszabb eset.

Feleségem szerint például inkább egyszerre ápolja az összes gyermekünket, minthogy én feküdjek betegen. Nem értem, mi a baj velem.

Azért mert ilyenkor kicsit elhagyatottan újraélem a gyerekkoromat? Húslevest kérek, reszelt almát háztartási keksszel, később talán tejbegrízt? Közben pedig folyamatos borogatást és simogatást? Ez lenne olyan nagy dolog?!

Mindenesetre egyszer véget ér a láncreakció. De az új bármikor beindulhat, különösen egy családban…