Leizzadva, a felkívánkozó cifrább szavakat nyeldekelve próbáljuk ilyenkor menedzselni a beállt válsághelyzetet, megmutatva a kis csipisznek és a körülöttünk egyre nagyobb szemeket meresztő „katasztrófaturistáknak”, hogy igenis urai vagyunk a helyzetnek, szülői tekintélyünk töretlen, gyerekgyilkosok sem vagyunk, sőt még a környezet elvárásait is érzékeljük, igyekszünk másokat nem zavarni,  és egyáltalán, ez az egész kínos szituáció biztos nincs is...

 

Két út kínálkozik a hisztiző csöppségünk kibillentésére: az egyik és leghamarabb a kívánt csendet megteremtő, a kellemetlen helyzetből szabadulást kínáló módszer, ha megfutamodva feladjuk elveinket és teljesítjük a kis drága akaratát – megkapja azt a szintetikus nyalókát, mégis maradunk még a játszótéren stb., stb.

 


 

 

 

A másik válaszlehetőség, hogy megpróbálunk következetesek maradni és nem engedni a szemérmetlen akusztikai zsarolónak. Ha valaki most azzal jönne, hogy egyik út sem jó, meg kell értetni a gyermekkel, hogy mi az ütközésünk oka, és higgadtan, érvekkel kell meggyőzni az általunk képviselt álláspont helyességéről, hogy érvrendszerünket magáévá téve önként változtasson a hiszti-pozíción, nos, azt hiszem még nem volt ilyen felfokozott helyzetben. Ha mindez nem egy toporzékolós hiszti kellős közepén történne és nem mások jelenlétében, talán még lenne is  valamicske esélyünk egy ilyen kulturált megoldásra, de  igenis van, hogy nincs idő, lehetőség, fogadókészség ilyesmire, mert a gyerkőc saját süvöltése miatt effektíve meg sem hallja a csendes, hosszas ráolvasást, és a helyzet huzamosan úgyis tarthatatlan...

 

Ha kellően belehelyezkedtünk a képzeletbeli szituációba, akkor mesélném is, hogy mi esett meg velem a minap. Templomból jöttünk hazafelé vasárnap, ahol kellően kifáradtam már abban is, hogy megakadályozzam a mi cuki legkisebbünket, hogy széttrollkodja a szertartást, majd ezek után egy kis cereália-beszerzés mellékhatásaként lefolytattunk egy ütközetet az épp záró CBA-ban egy mignonos jégkrém felett. (Az „ebéd előtt nem eszünk jégkrémet, különben is van otthon fagyi” érvrendszer kontra „mignonos jégkrém!”, „mignonos jégkrém”, „mignonos jégkrém!” felkiáltások volt a koreográfia.)

 

A velünk lévő bicikli tovább nehezítette a helyzetet és ebből keletkezett az a konfliktus, ami végképp kicsapta a biztosítékot a boltból jégkrém nélkül távozó kislányomnál. Ugyanis – miután az üzlet előtt majdnem kigurult pótkerekes járgányával egy motor elé – megtiltottam neki, hogy az egyébként nagyjából üres falusi utcán tekerjen. „Csak a járdán mehetsz!”- adtam ki az ukázt magabiztosan. 

 

 

Ezen a ponton szakadt el végleg a cérna, és kapcsolt át az én kicsikém arra a hangfekvésre, amitől még a halottak is felkelnek a sírból. Mintha egy kismalacot akarna levágni valaki, süvöltött kitartóan, miközben egyik kezemben a másnapi tízóraikhoz szükséges zsemlékkel, másikban a négykerekű (dögnehéz) járgánnyal próbáltam terelgetni őrjöngő négyévesünket.

 

Negyedik gyerek, de próbára tett a helyzet nem csak fizikailag (küzdős volt a cókmókokkal kezemben megakadályozni, hogy mérgében ki ne fusson az úttestre a hiszti-spirálba egyre jobban bepörgött lánykám), de legalább ilyen zsibbasztó volt a kertekben grillező szomszédság és a járókelők jelenléte is, akik kéretlen szem(és fül) tanúi lettek a jelenetnek. Próbáltam magabiztos mosollyal álcázni kétségbeesésemet, de a mosolyom biztos, hogy nem volt őszinte...

 

Igazi küzdelem volt, míg elvergődtünk az utcánkig és feltűnt a házunk, ahol végre csukott ablaknál, higgadtabb fejjel várhatjuk ki a hosszúra nyúlt hisztiroham végét. Kimerülve kotortam táskámban a kulcs után, mikor a kihaltnak hitt utcán, a bokor mögül megszólalt egy ellenséges hang: “Nahát, hogy bánik azzal a szegény gyerekkel! Inkább tanította volna meg biciklizni! Megvan a véleményem!”

 

Egy otthonkás, ősz néni állt a túloldalon és érződött, hogy felháborodása legalább olyan elemi, mint az én megdöbbenésem. Azt hittem rosszul hallok és valami kandikamera vesz, de nem… Az idegeim pattanásig feszültek, magam se tudom mit vetettem oda az idős asszonynak válaszul, de mire az előszobába jutottunk, kibuggyant belőlem a sírás, olyan féktelen erővel, mint az én kislányomból a hiszti (és a néniből a megvető minősítés). 

 

Most már együtt sírtunk összeborulva, ragacsosan, míg a családunk többi - a templom előtt beszélgetni leragadt - tagja is haza nem ért. 

 

 

Értetlenül nézték kisírt szemeinket, anyát és lányát, akik lelkében egyszerre kevergett a szégyen, a düh, a megbánás és a gyerekes önsajnálat. Vajon tényleg ilyen rossz anya lennek? Vagy a néni ítélt megfontolatlanul?

 

Az érzelmi vihar csillapodtával drága nagymamám mondása jutott eszembe: “Sebaj, eső után szebben virít a mező...”

 

De egy tanulság mégiscsak adódik, ha hisztiző, toporzékoló gyerekkel és a helyzetet így-úgy menedzselni próbáló szülővel találkozunk, fontoljuk meg, hogy mit és miképp szólunk oda az apukának, anyukának. Ne ítéljünk első látszatra, és ha már beavatkozunk, inkább humorral, kedvességgel segítsük kicsit és nagyot a csillapodásban – van átjárás a mások életébe, de könyörgöm, ne így!