Míg mi A-ból B-be, reggeli kakaótól és a tízórai elkészítésétől a jó éjt pusziig és az ágyba kerülésig igyekszünk valahogy (általában fáradtan) elevickélni úgy, hogy közben legyen másnapra tiszta ruha és senki ne felejtse el megmosni a fogát vagy megtanulni a feladott verset, addig a gyerekek egyre csak a „tájban” gyönyörködnének és élveznék a robogás pillanatait: játékkal, rajzzal, egymás féktelen kergetésével, fantáziájuk elengedésével múlatnák az időt.


 

Nagyon más utasai vagyunk ugyanannak az egyre csak futó családi szerelvénynek.

Persze, próbálunk egymásra figyelni, hisz - mint testnek a kenyér - vágyjuk a minőségi együtt töltött időt, de legtöbbször felnőtt és gyerek részéről is egyetlen koppanós válasz repül csak a másik törődő igyekezete felé: "Mindjárt!" 

És ebben az eufemisztikus szóban benne van minden, ami csak lehangoló lehet: bocs, de most egyáltalán nem érek rád, alig hallak és talán nem is fontos nekem, amit kérsz, amit mondanál vagy mutatsz. Ez érkezik felénk feleletként a legózó kisfiúktól, mikor fürödni hívjuk őket, ahogy a zenét hallgató kamasztól, de mosogatás közben én is ezt vakkantom feléljük, mikor hívnak, hogy ezt az építményt/gólt/videót feltétlen látnom kell.

A megszólítások mellett talán ez a kis vakarék szó hangzik el legtöbbször odahaza: "Mindjárt!"  

Mondjuk egyszer, kétszer, ötször, de akár tízszer is ugyanazon kérés kapcsán, aztán telnek a percek és magával sodor csalódottságot, bosszúságot, dühöt, tehetetlenségérzetet és konfliktusok sokaságát.
Épp azon tűnődöm, hogyan kéne ritkítani a számukat, hogy békésebben teljen az életünk, miközben izgatottan hív ötévesünk megmutatni egy most elkészült rajzát. Aztán felnevetek, mert reflexesen kiáltom felé a klaviatúra mellől: "Mindjárt!"