A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.


A kazán kimúlása Murphy törvénye szerint arra az időpontra esett, mikor férjem, aki ugyan nem egy szerelő-típus, de legalább felismer néhány alkatrészt és szabályszerűséget a készülék háza táján, a világ egyik  távoli sarkában, legfeljebb sms-el volt elérhető. (A segélykérő telefonálási kísérletnél egy dallamos hang énekelt valamit, idegen nyelven, tovább fokozva reménytelenségemet.)
A gyerekekkel, a munkával, a házzal és a kerttel való magányos küzdelem, piskóta ahhoz képest, amit sűrítve átéltem a robbanás-gyanús pillanatban.
Hiányzott ő e nélkül is, de - az el nem hanyagolható érzelmi vonatkozásokon túl - most aztán feketén-fehéren kiderült, mennyire igaz: nehéz férfi nélkül a házban!