Szokásos reggel. Aztán mikor eltűnnek lányaim a lépcső tetején hirtelen eszembe jut, hogy milyen nap is van ma. November 7. Nekik átlagos hétköznap, de nekem erről a dátumról mindig eszembe fog jutni: az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Pedig nem szenvedtem végig a kommunizmust, csak nyúlfarknyit láttam a legvégéből. Mégsem feledem ezt a napot és ünneplését. No, ez nem családi emlék...

De én is ugyanebbe az iskolába jártam, ahová gyermekeim. És én még jól emlékszem, hogy aznap nem volt ilyen átlagos a folyosó. Fel volt díszítve a előtér a nagy napra. Hogy úgy mondjam vörösbe borult az épület. Ünneplőben kellett érkeznünk: alsósok kisdobos egyenruhában kék nyakkendővel, felsősök úttörő egyenruhában vörös nyakkendővel.


Apropó kisdobos ünneplő. 1981-et írtunk. Másodikos voltam, hét éves, amikor egyik osztálytársnőm megkérdezte tőlem, kicsoda Jézus. (Hogy miért beszélgettünk erről Mártikával? Nem tudom.) Szóval megkérdezte és én válaszoltam. Pont a tanári asztal előtti padon beszélgettünk a szünetben, meghallotta ezt az osztályfőnök nénink. - Honnan tudod te ezt? - kérdezte tőlem. - Hát, tudom. Hittanon is mondták. - válaszoltam. - Te jársz hittanra? Mire én igennel feleltem. Ezzel M. néni bizonyítottnak látta a klerikális reakció jelenlétét az osztályban, és azonnal  megkezdte az osztályharcot. A következő jelenet a fejemben, hogy ülök a folyosó végén másnap délután és várom anyukámat, aki szintén a folyosói kispadon ült osztályfőnökömmel, kissé odébb. Kevésre emlékszem, nem nagyon hallottam őket, csak a beszélgetés végére, amikor anyukám azt mondta határozottan: - Tisztában vagyok a helyzettel, de papíron ebben az országban vallásszabadság van. És ha meg meri tenni, hogy nem avatja fel kisdobosnak a gyermekemet, olyan balhét csinálok, hogy megnézheti magát!

Érdekes ellentmondásnak látszik, de kisdobosnak akkoriban csak azt nem avatták fel, aki kábé háromszor bukott, meg lopott, meg csalt, meg nemtudoménmégmit. Vagy lehet, hogy azt is felavatták. Szóval nagy szégyen volt ebből kimaradni. Ezt a megaláztatást nem akarta nekem édesanyám. És M. néni felavatott kisdobosnak.

Aztán emlékszem az ünnepélyekre. Mindig jött egy szovjet elvtárs. Általában katonatiszt, ezredes, alezredes vagy őrnagy. Tábornok nem jutott nekünk soha... November 7-e 1950 óta volt állami ünnep. A rendelet szerint nekünk, magyaroknak is volt okunk ünnepelni, hiszen a Szovjetuniónak köszönhetjük a felszabadulást és a függetlenséget, a kizsákmányolás megszüntetését. Ezért ez a nap „a felszabadító Szovjetunió és a nagy Sztálin iránt érzett hála ünnepe” is. Elénekeltük a szovjet himnuszt, az Internacionálét, esetleg a Szózatot. A Himnusz talán első szava miatt ritkább volt. Utána tartalmas beszédeket hallgattunk. Annyi mindent mondtak a forradalomról és Leninről, hogy már gyerekként is sejtettük, a fele sem igaz. De hogy az egész hazugság volt, sem Auróra, sem téli palota, azt nem hittük volna!

Apropó beszédek. Technika órán E. néni mindig elmondta nekünk: - Gyerekek, jegyezzétek meg, csak az anyag létezik, semmi más, csak az anyag. De akkor még azt hittük, az tanórai eszközökről tanít, nem tudtuk, hogy a materializmust próbálja a fejünkbe verni, szegény.

Egyszer bejött helyettesíteni a kötelező orosz órára egy tanár néni. Megtudtuk két ragozás között, hogy egyre keletebbre haladva bizony egyre kedvesebbek az emberek, és a legkedvesebb emberek, láss csodát, Moszkvában laknak. Azt nem mertem megkérdezni, hogy milyenek a vlagyivosztokiak…

A megalkuvást is megtapasztaltam kicsiben, hogy úgy mondjam kisiskolás fokon. A Néphadsereg Művelődési Házába hívtak szavalni március 15-re. Petőfi A vén zászlótartó című versével készültem, nagy sikerem volt, még könyvvásárlási kupont és szendvicset is kaptam.

Hónapokkal később, a novemberi 7-i ünnepségre megint kértek egy szavalót, megint nekem kellett mennem. Tanárnőm három verset kínált fel. Én a legrövidebet választottam, pedig éreztem, hogy elég didaktikus. Vasvári István az előretörő szovjet hadsereget dicsőítette 5 versszakban.

Mai napig emlékszem rá, ideírom pár sorát, mert annyira szép:

Mint áradat, zúdul keletről nyugatnak,

tankjai nyomán a lomha föld remeg –

börtönök nyílnak, rabbilincsek hullnak

ahol jár a Vörös Hadsereg!

Elvtárs, testvér érzed, a szabadság

földjein már új tavasz lebeg –

s könnyeinknek forró szivárványán

csillan át a Vörös Hadsereg!

Az érdekes az volt, hogy a néphadsereges néninek láthatóan nem tetszett a vers, és többet nem is hívott szavalni. Fene sem értette azt a világot…

Aztán nyolcadik végén hiába tervezte tanárnőm, hogy olyan jellemzést ad rólam, mellyel nem vesznek fel középiskolába, mert akkor már bekerültem az egyik legjobb gimibe, előfelvételivel.

Az utolsó általános iskolai ünnepségről hazafelé elvesztettem a piros nyakkendőmet, pedig mindig gondosan vigyáztam a dolgaimra. Jelképes volt számomra, mert a piaristáknál bizony már nem volt rá szükség. Ráadásul közelgett, mint egy páncélvonat, a rendszerváltozás.

Állok volt iskolám folyosóján, átlagos, hétköznapi a tér. S miközben kifordulok az épületből arra gondolok, hogy gyermekeimnek már nem kell félniük, és nem kell egy idegen, hazug propagandát ünnepelniük, ami százmilliók életét vette el vagy nyomorította meg.

Hogy is mondta Jókai a száz évvel korábbi önkényuralommal kapcsolatosan? Micsoda idők voltak, hála Isten, hogy elmúltak!

Képek forrása: Fortepan/Adományozó