Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”

Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.


Petőfi életének rövid 26 éve alatt mintegy 900 költeményt szerzett, és ezeken keresztül ma is tanít bennünket. Saját családi életét is felidézhetjük, ahogyan a szigorú édesapját szerette és vágyott megbecsülésére, vagy ahogyan édesanyjáért rajongott „egész úton hazafelé”, és István öccsét is erre intette.

Vagy ahogyan a lobbanékony, bohémnak tűnő ifjú meglátta Júliát, szerelembe esett, megházasodott és boldog családapa lett (Fiam születésekor). Rövid három év adatott meg a szerelemre, az apaságra csak néhány hónap, de bátran feltételezhetjük az Arany Lacinak vagy a Rózsa és Ibolya című versei alapján is, hogy értett a gyermekek nyelvén.

Szeretteinek az élete sem alakult rózsásan. Szüleit még 1849-ben eltemette. A szabadságharc végén Júlia hiába kereste a költőt, teljes kiszolgáltatottságában eldobta az özvegyi fátyolt, ismét férjhez ment, s bár három újabb gyermeke is született, házassága és élete boldogtalan volt. 1868-ban halt meg, nem volt még 40 éves. Halálos ágyán édesapjának írt levelében így fogalmazott: „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”

Közös gyermekük, Zoltán két évvel élte túl édesanyját, de életkorban édesapját nem múlta felül: 22. életévében temették el, tüdőbaj vitte el.

Példaként idézzük magunknak és gyermekeinknek szabadságvágyát és igazságszeretetét. Ha bátorságra buzdítunk, a Csatadalt vagy bármelyik forradalmi versét szajkózzuk. Ha barátságról elmélkedünk, akkor is Petőfi alakja int felénk. Két oly különbözőnek tűnő ember, aki örök szövetséget köt, és elválaszthatatlanok lesznek. S ez akkor is kitart, mikor már nem láthatják egymást:

“S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást mit szellemújja von” – írja Arany János.

Szülői tisztelet és szeretet, testvéri kötelék, szerelem és házasság, mese és humor, hazaszeretet, igazságérzet, hit, bátorság és barátság. A családi életünk alapjai ezek. Ezért vesszük újra és újra elő műveit, és ezért idézzük őt nap, mint nap a családban. És azért vagyunk büszke szülők, hogy gyermekeink már három évesen az Anyám tyúkját vagy a Falu végén kurta kocsmát szavalják, mert azok Petőfi Sándor versei.