A forradalom lelkiségét ő öntötte szavakba, s azóta sem múlhat el március idusa a forradalom “slágerének”, a még a bátortalanabbakat, bizonytalanabbakat is talpra ugrasztó Nemzeti dal elszavalása nélkül. A zsibongó lelkű ifjú költő ízig-vérig komolyan vette az 1848-as tavaszt: rövidre szabott élete minden erejével szabadságot és szerelmet fakasztott.


A nap eseményeit végigpörgetve a Nemzeti dal kinyomtatása, majd a Múzeum lépcsőin annak elszavalása idézi meg minden magyar szívében emlékét. (Ugyan a kutatások szerint Petőfi nem szavalt e lépcsőkön, de a legenda hamarosan önálló életre kelt és azóta sem adja magát. A vers elhangzásának mikéntje pedig mit is változtatna a költő történelmet formáló hatásán?)

Kevesebben tudják, hogy a köz iránti hevület mellett ifjú felesége, Szendrey Julianna is lázba hozta ekkortájt. Ha ugyanis megnézzük a kis Petőfi Zoltán születési idejét, döbbenetes dátumot találunk: a baba 1848. december 15-én, déli tizenkét órakor látta meg a napvilágot. 

Számoljunk csak vissza! 

Napra pontosan kilenc hónappal a forradalom kirobbanását követően született! Jelképes üzenet attól a fiatalembertől, aki szabadságot és szerelmet akart, e kettőért égett rövid élete alatt. 

Ma nem kell harcba mennünk a hazáért, a magyarság megmaradása nem a csatatereken, sokkal inkább a szülőszobákban dől el, ezért köszöntsük nemzeti ünnepünket Petőfi Sándor kisfiához írott, apai érzéseit megindítóan elénk táró versével!

FIAM SZÜLETÉSÉRE 

Ide, ide fiamat kezembe, 

Hadd szorítsam a szivemhez őt! 

Mintha volnék újonnan teremtve, 

Hogy éltemnek ifju lombja nőtt! 

 

Üdvezellek, lelkem szép kis ága, 

Üdvezellek, édes magzatom! 

Sírásodnak bánatos zajába 

Beleolvad örvendő dalom.

 

Kis parányom, milyen nagy örömmel 

Állok itt és nézem képedet! 

Kell-e még pap? örömkönnyeimmel 

Keresztellek én meg tégedet. 

 

Csillagász lett végre is belőlem, 

Itten állok csillagom előtt, 

Arcvonásit hosszasan szemlélem, 

S találgatom a távol jövőt. 

 

A reménynek nagy virágos fája, 

Mit e csillag fénye fölmutat; 

Csak ne szálljon kora dér reája, 

Mely leszedné e virágokat. 

 

Oh halál, te nem lész oly kegyetlen, 

Hogy magaddal rántsd idő előtt; 

Nem enyém lesz ő - tartsd ezt eszedben - 

A hazának nevelem fel őt. 

 

Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan, 

Én a sorbul kiöregedem, 

Iparkodni fogsz túltenni rajtam, 

Vagy betöltöd legalább helyem? 

 

Vajha egykor ekkép szólanának, 

Nem busulva sírom szélinél: 

Meghalt! de nincs kára a hazának, 

Nincs, mert lelke a fiában él. 

 

Debrecen, 1848. december 15.