Világviszonylatban a kommunizmus áldozatait 100 millióra becsülik, Kelet-Közép-Európában 1 millióra. A kivégzetteken, haláltáborokban elpusztultakon, az éhen haltakon túl azonban szinte mindenki érintett volt a szenvedésben, aki kommunista diktatúrában élt. Apák és anyák várták haza gyermekeiket, feleségek féltették férjeiket, gyermekek édesapjukat, édesanyjukat. Kényszermunkatáborból, börtönből vagy nem is tudták honnan, csak várták. És sokszor hiába. A ma élő fiataloknak ugyanannyira érthetetlen e gonosz diktatúra, mint az akkor élőknek, de ők megtapasztalták azt, ami a mai embernek érdekes történelem. A kommunizmus a személyeken keresztül természetesen a családok életét is tönkretette. Nemcsak testileg, hanem a besúgásokkal, a megalkuvásokkal, a hazugságokkal, a megfélemlítésekkel lelkileg is.


A közmédia Duna csatornája az emléknapon vetítette a Soha, sehol, senkinek! című játékfilmet, amely a mai napig a legjobb magyar film a korszak bemutatására, és ebben jelentős szerepe volt a kitűnő színészeknek. 1988-ban készült, amikor a Rákosi-diktatúrát már lehetett bírálni, és egy kicsit többet engedhetett meg a forgatókönyv, bár még a Kádár-diktatúra őrködött. Téglásy Ferencnek azonban úgy sikerült megírnia és megrendeznie a filmet, hogy akár a rendszerváltoztatás után is készülhetett volna. Történelmileg teljesen hiteles, ugyanakkor messze túlmutat az adott korszakon, tágan értelmezhető életünk eseményeire, akár családunk mai életére.

Vendel Imre gépkocsivezető a háborúban százados volt. Hiába illeszkedett bele becsületesen, munkásként és újítóként az új társadalomba, osztályellenség maradt. Ezért családjával együtt kitelepítették az ötvenes évek elején. Két kisfiuk után harmadik gyermekük is megszületik a Hortobágyon. Megaláztatások, szenvedések, éhezések sora kezdődik, és ezekben a család összetartó ereje is lassan felőrlődik. És ami velük történt, azt nemcsak a gyerekek, de a szülők sem mondhatták el: soha, sehol, senkinek.

A rendező visszaemlékezik saját valós élményeire, így az egyik kisfiú szemszögéből látjuk az eseményeket. A történelemből kiemelkedik a család története, és a film utolsó kockáin is őket látjuk.

A film elején a szerelem összetartja a házaspárt:

„Miért mosolyogsz?” – kérdezi a feleség, mire ezt feleli a férje: „Mert szeretlek. És hiszem, hogy kibírjuk.”

„Nekem te vagy a társam!” – mondja a feleség egy másik jelenetben.

A nehéz helyzetekben azonban úgy tűnik, ez kevésnek bizonyul. Látszólag szembekerül a család védelmének feladata és a becsület megtartása. Az édesapa nem törik meg, még a verések ellenére sem, és képes lenne kiállni embertársáért, vállalva a kockázatot. De a felesége ezt a nem akarja vállalni, félti a családot, és valami szétpattan a két ember között. Úgy tűnik, ami az ávósoknak nem sikerült, felesége más véleménye, az adott pillanatban elpártolása megtöri a családfőt. Valójában az asszony álláspontja is érthető és érezhetően pozitív lenne, és nyilván ő is megélheti a férfi elpártolását az ő szemszögéből. De a két ember útjainak ez mégis a szétválását jelenti. „Neked szól?” – kérdezi a férj egy neki címzett levélre, jelezve, hogy már nem egyek, megtört a család egysége.

A film személyesen is megérint, hiszen nagypapám ugyanilyen bátor magyar királyi honvédtiszt volt, akit kitelepítettek három gyermekével. Az események is hasonlóan zajlottak. Az ő családi összetartásukat, egységüket azonban nem sikerült megtörni, és ehhez a kulcsot a szereteten túl a hitük adta, és az abból fakadó derűjük.

Hozzájuk hasonlóan sok család tudott olyan erős kötelék lenni, amelyben bár maradandó nyomot hagyott a kommunista diktatúra, de szétzilálni és lelkileg felőrölni nem tudta.

Február vége felé tehát nemcsak az emlékezés ideje van, hanem a szembenézésé is: vajon az én családom mennyire erős kötelékekkel bír, mit állna, vagy mit fog kiállni ki a történelem viharaiban?