Pici korunktól fogva alap volt, hogy ilyenkor megállunk, nem nyüzsgünk és igen, nemcsak hallgatjuk, hanem énekeljük is!

Ugyanezt próbáljuk továbbadni a gyerekeknek is, ma már elmondhatom, sikerrel. De tényleg, nem is értem, hogy lehetséges, hogy olyan sok ember összeszorított szájjal, unottan állja végig a Himnuszt? Ez nem hallás, jó- vagy rossz hang függvénye - apukám is botfülével (diszkréten, halkan) mindig énekelt.
Mióta az eszemet tudom, elfogódottan énekeltünk Szilveszterkor, sportközvetítéseknél, parázs tüntetéseken és álmosító iskolai ünnepségek kezdetén. Büszkén, egyenes derékkal. A templomban az összekulcsolt kéz egyedül e dallamnál vált ketté, az imádságos, emelkedett lélek mellett is egy kicsit más minőséggé: a nemzeti érzés kibogozhatatlan jelképeként.


Biztos, hogy több százszor is énekeltem már, sokféle élethelyzetben. Hogy lehetséges, hogy mégis, hogy mindig - sőt egyre inkább - szíven üt?
Milyen elixírt kevert szatmárcsekei magányában a félvak Kölcsey, s a nemzet zeneóriása, Erkel Ferenc? Mi hullámzik a reformkor óta, immár százkilencven éve a lelkekben erre a keserédes ódára?!


Bennem egészen különös képek villódznak: nyárfás, dunántúli fasor a fülledt melegben; budapesti golyónyomos bérházak fala; a zebegényi Duna-part; a miskolci pályaudvar; Gyergyóholló, anyukám erdélyi szülőfaluja; a nagyszüleim és a gyerekeim arca; Széchenyi István és Cseh Tamás; barátok, szerelmek, az elmúlás, és még annyi minden kimondhatatlan dolog, ami fontos nekem.
S mindez az érzelmi robbanás egyetlen rövidke énektől.

Holnapután a Magyar Kultúra Napja van, nemzeti imádságunk 196. születésnapja - Isten éltessen, Himnuszunk!