Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.