Néhány napja késő délután álmos kis falunk állomásának padján ücsörögtünk fagyit nyaldosva, láblógatva négyéves kislányommal, mikor a peronra berobogott egy személyvonat. A leszállók között volt egy kedves, dundi, középkorú hölgy, aki a vonatablakban álló barátnőjét integette el viccesen egy gyűrött papírzsebkendővel, kislányos mozdulatokkal, könnyezést imitálva. Nevettek a tekintetetek, mosolyt fakasztott a meghitt, ismerős jelenet.

A rám ragadó derűvel a szintén „szemtanú” szakállas férfira néztem, akinek kedvesen mozdult bajsza, rezzent szakálla a tovább guruló mosolytól. Kislányomra is ránevetett, aki huncutul visszamosolygott a bácsira és a mögötte baktató kamasz fiára - ő a cseppnyi lányka incselkedésére újfent kedves, szemérmes mosollyal felelt.