háború” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 2

Aminél nem találtak ki jobbat...

2018. február 18.

Hernády Zsolt

történész

Apai nagypapám barátja, iskolatársa és harcostársa volt Szende Laci bátyám. Harcostársa, merthogy együtt jártak a Magyar Királyi Ludovika Akadémiára, így katonatisztként végigharcolták a második világháborút. Mellékesen jegyzem meg, elég vagány fickók voltak...

Nos, úgy adódott, hogy pár évig feljárhattam Laci bátyámhoz, romló látása miatt felolvastam neki az újságokat, mint Pósalaky úrnak Nyilas Misi. Csak lottószámokat nem kaptam. Kaptam viszont helyette sokkal többet, amit minden találkozásról magammal vihettem útravalóként. Ráadásul megismerkedhettem a mindig csinos és vidám Magdi nénivel is. Merthogy Laci bácsi nős ember volt: házasságkötésének a 75. esztendejéhez közeledett akkoriban. Mondom, vagyis írom még egyszer: hetvenöt. Ez bizony barackos gombócból vagy sárkányfejből is sok. 

Laci bácsi nem így gondolta. "Férfi és nő kapcsolatában a házasságnál jobbat még nem találtak ki" - mondta nekem mindig, ha róluk kérdeztem. És Laci bácsi tudta ezt, hiszen egyrészt már elég tekintélyes tapasztalata volt benne. Másrészt már akkor érezte ösztönösen, mikor elhatározta, elveszi feleségül a fiatal leányt. Csakhogy volt egy komoly akadály. A szolgálati szabályzat nem engedélyezte, hogy hadnagyok nősüljenek. Laci bácsit ez sem tántorította el céljától. Mindent megpróbált, s mikor felettesei elutasították kérvényét, kormányzói kihallgatásra jelentkezett. Fogadta is vitéz nagybányai Horthy Miklós.

Teljes cikk

Petőfi családja – a család Petőfije

2019. július 31.

Hernády Zsolt

történész

Nem szeretett volna ágyban, párnák közt halni meg. Ott esett el a harc mezején. 170 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én tűnt el Petőfi Sándor a segesvári csatában.

Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”

Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.

Teljes cikk