petőfi” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 2

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag

2018. március 15.

Hernády Zsolt

történész

Így szólította meg a 170 évvel ezelőtti borongós, esős nap egyik főszereplője, Petőfi Sándor az évet, mely azóta egyik legfontosabb történelmi évfordulónkká vált.

A politikai és társadalmi elemzések mögött sokkal izgalmasabb maga az ember. És ha már magyar ember, akkor természetesen a forradalmat is magyarosítja kicsit. Ennek egyik eszköze az étkezés, ami bizony közel áll a magyar emberhez. Így aztán természetes, hogy az egész forradalmi felvonulás 15-én reggel egy kávéházból indult az egyetemre, majd a nyomdába. És az étkezés oly fontos a forradalmároknak, hogy ebédre mindenki hazament. Hölgyeim és Uraim! Majd délután újra találkozunk, most jó étvágyat! A pesti konzervatívok fellélegezhettek, úgysem verődnek újra össze ennyien. Igazuk lett, de nem úgy, ahogy ők gondolták. Még többen gyűltek össze délután a Nemzeti Múzeum előtt, hogy aztán a pesti városházára, majd Budára induljanak a Helytartótanácshoz és Táncsicsért a Várba.

 

A másik magyarosító eszköz, hogy természetesen nem maradhatott ki a szerelem és a család a magyar forradalomból. A pozsonyi reformellenzék vezetőiért, Batthyány grófért és Kossuthért, akiket ezekben a pillanatokban a bécsi nép ünnepel, feleségeik és gyermekeik izgulhattak a távolból. A pesti forradalmároknak azonban közvetlen közelben van kedvesük. Petőfi már két napja megírta a Nemzeti dalt, míg felesége, Szendrey Júlia sem tétlenkedett, nemzeti színű kokárdát és főkötőt varrt. És arra is van ideje a költőnek, hogy napközben hazaugorjon, és így pontosan 9 hónappal később, december 15-én megszülethetett Petőfi Zoltánka.

Teljes cikk

Petőfi családja – a család Petőfije

2019. július 31.

Hernády Zsolt

történész

Nem szeretett volna ágyban, párnák közt halni meg. Ott esett el a harc mezején. 170 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én tűnt el Petőfi Sándor a segesvári csatában.

Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”

Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.

Teljes cikk