emlékezés” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 2

Soha, sehol, senkinek! A kommunizmus áldozatainak emlékére

2019. február 27.

Hernády Zsolt

történész

Február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. 1947-ben ezen a napon a megszálló szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a Szovjetunióba hurcolták és nyolc esztendeig fogva tartották. Elfogatása jelképes eseményé vált az emlékezés által, hiszen ezen a napon nemcsak azokra emlékezünk, akiket kivégeztek, hanem mindenkire, aki szenvedett a kommunizmus alatt. Minden magyar családnak van mementója

Világviszonylatban a kommunizmus áldozatait 100 millióra becsülik, Kelet-Közép-Európában 1 millióra. A kivégzetteken, haláltáborokban elpusztultakon, az éhen haltakon túl azonban szinte mindenki érintett volt a szenvedésben, aki kommunista diktatúrában élt. Apák és anyák várták haza gyermekeiket, feleségek féltették férjeiket, gyermekek édesapjukat, édesanyjukat. Kényszermunkatáborból, börtönből vagy nem is tudták honnan, csak várták. És sokszor hiába. A ma élő fiataloknak ugyanannyira érthetetlen e gonosz diktatúra, mint az akkor élőknek, de ők megtapasztalták azt, ami a mai embernek érdekes történelem. A kommunizmus a személyeken keresztül természetesen a családok életét is tönkretette. Nemcsak testileg, hanem a besúgásokkal, a megalkuvásokkal, a hazugságokkal, a megfélemlítésekkel lelkileg is.

Teljes cikk

Filléres családi emlékeink

2019. július 30.

Hernády Zsolt

történész

„Filléres emlékeim oly drágák nekem, ők tudják mennyit ér az életem” – énekli Bródy János egyik dalában. Valóban rengeteg, idegen szemmel kacat gyűlik össze az ember élete során, melyektől nehezen válik meg, mert kellemes vagy kellemetlen emlékek kötik hozzá.

Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.

Teljes cikk