1920. június 4-én, magyar idő szerint 16 óra 32 perckor a versaillesi Nagy Trianon-kastélyban aláírták a Magyar Királyság és az I. világháborúban győztes antant hatalmak között a békeszerződést. 100 év elmúlt, de Trianon nem múlt el.
Mindannyin tudjuk, és akkor is tudták: szerződés, de nem a békét segíti elő, épp az ellenkezőjét. Előkészítette a II. világháborút.
Kedves Világ!
Előttünk, kisgyerekes anyukák előtt több mint két hónapja becsukódott a világ kapuja, bezárva élünk március 16-a óta. Két hónapja mackónadrágban és tini korunkból velünk maradt, kinyúlt pólókban éljük mindennapjainkat.
Sminkelni is elfelejtetünk lassan, és a magas sarkúban járástól is elszokott a lábunk. Van, hogy délben eszmélünk rá, hogy még hálóingben vagyunk és hogy reggeli kávénk is ott hűlt ki a konyhapulton. Mi tagadás, zúg már a fejünk a három műszaktól és attól, hogy éjszakába nyúlóan dolgozunk: ellátjuk a családot, segítjük a gyerekek tanulását és közben megpróbálunk a távolból helyt állni munkahelyeinken. Most végre megtapasztalhattuk, hogy milyen remek dolog a home office, csak éppen 1-2-3-4-5 gyerek mellett, napközben nehezen megvalósítható. Egy biztos, a megosztott figyelem, az egyszerre több fronton való helytállás terén hihetetlen tapasztalatokat szereztünk a karantén alatt.
Napjainkban, internet nélkül, már el sem tudjuk képzelni életünket. A világhálóra lépünk fel, ha új receptet keresünk a vacsora elkészítéséhez, jelmezötleteket keresünk az ovis farsanghoz, vagy szeretnénk megnézni az ügyeletes patika címét. Mivel gyermekeim versenyszerűen síelnek, így a téli edzőtáborok alkalmával a tanulnivaló és a lecke szintén online érkezik. Most a világjárvány során természetesen nap mint nap az internet segítségével kapják a tanulnivalót, illetve a mindennapokban én is sokat használom a munkám során.
Kevesen tudják, de az internet gyökerei az 1960-as évikig nyúlnak vissza, amikor a katonai fejlesztések elkezdtek átszivárogni a civil szférába. Széles tömegek számára azonban csak az 1990-es évek elején közepén kezdett elérhetővé válni a http és a World Wide Web robbanásszerű megjelenésével és az internetszolgáltatás elterjedésével. Ekkor már nem csak a postától vártuk a levelet, hanem izgatottan léptünk az e-mail fiókunkba is – amikor internethez jutottunk -, hogy megnézzük, milyen rég nem látott baráttól, családtagtól kaptunk online levelet. Május 18-a az Internet Világnapja Magyarországon, a világ többi részén Az információs társadalom világnapjának részeként egy nappal korábban, május 17-én tartják a világnapot.
Május minden évben a családok hónapja. Kezdődik Anyák napjával és záródik a Gyermeknappal. A két neves ünnepünk között pedig pontosan félúton a Család Nemzetközi Napja, melyet az ENSZ kezdeményezésére május 15-én tartunk.
Kislányként fantasztikus családban nőttem fel két testvéremmel együtt, ahol édesanyám és édesapám a munkájuk mellett nagy odafigyeléssel és szeretettel neveltek és segítettek minket. A szüleimmel mai napig is nagyon jó kapcsolatban vagyunk, nagyon sokat segítenek nekem az unokák körül, sokat foglalkoznak velük és sok-sok szeretetet adnak nekik. 5 gyermekes édesanyaként azon vagyok, hogy továbbadjam a kislányaimnak és kisfiaimnak azokat a családi értékeket, családi szokásokat, amiket én is kaptam.
A koronavírus-világjárvány idején a legnehezebb feladat most az ápolókra és orvosokra hárul. Ők azok, akik minden nap szembenéznek a halállal és küzdenek a betegek életéért, kockáztatva, hogy esetleg ők is megfertőződhetnek.
Aki szorult már kórházi ápolásra, jól tudja, milyen fontos nemcsak az ott gyógyító orvosok, de a betegekkel folyamatos személyes kapcsolatban álló ápolószemélyzet munkája is. Sokszor egy bíztató szó, egy mosoly is életmentő lehet.
Május 12-e az Ápolók Nemzetközi Napja, melynek alkalmából egy budapesti kórház COVID osztályán dolgozó, középsúlyos koronavírus fertőzötteket ápoló, munkáját valódi hivatásként végző háromgyermekes diplomás ápolóval, beszélgettünk.
Ötszörös édesanyaként vallom, hogy nincs erősebb kötelék, mint ami a gyermek és az édesanyja között van. Hiszem és tapasztalom nap, mint nap, hogy ez egy csodálatos érzés, minden nehézség, kemény napok, hetek, hónapok ellenére is szerencsésnek érzem magam, hogy édesanya lehetek.
Amikor kezded sejteni, hogy valami történt, amikor hónapról hónapra szembesülsz azzal, hogy benned növekszik, amikor feszít a melled, amikor hónapokig szendvedsz az állandósult rosszullét miatt, amikor órákig vajúdsz, majd a szülőágyon olyan szenvedést élsz át, amit egy férfi elképzelni se tud, már akkor tudod, hogy megéri.
Amikor először megpillantod, majd a kezedbe veszed azt a csöppséget, akit 9 hónapig a szíved alatt hordtál és utána hónapokig, vagy van aki évekig a testéből táplálja és növesztgeti egyre nagyobb és nagyobbra, akkor már el se tudnád képzelni nélküle az életedet.
A Föld napja alkalmából talán most még fontosabb megértenünk, hogy milyen törékeny is a mi gyönyörű otthonunk! Azonban ha elegendő időt biztosítunk számára, akkor ő új életre kel!
Nem telhet el úgy nap, hogy a családommal ne mozduljunk ki a természetbe. Legyen szó egy nagy sétáról, vagy egy közös biciklitúráról esetleg egy pulzust emelő futásról. Imádunk a szabadban lenni, ez nem csak testi, de lelki feltöltődést is biztosít számunkra.
Egyre nagyobb a személyes felelősségünk mind a saját és családunk egészsége, mind a környezetünk értékeinek megóvása tekintetében. Éppen ezért, küldetésemnek tartom a Föld megóvását is. 1970. április 22-én 20 millió amerikai emelte fel szavát a természetért, mely oly erővel bírt, hogy 1990-re már világmozgalommá vált. Magyarországon ekkor megalapították a Föld Napja Alapítványt.
Idén nem találkozhat a tágabb család, nem mehetünk locsolkodni, mi sem fogadhatunk locsolkodókat. Van, ami azonban nem változik, hiszen vannak szokások és hagyományok, amiket tudunk követni és a jelenlegi helyzet új lehetőségeket is teremtett.
Bár idén a fiúk, férfiak nem látogathatják, nem locsolhatják meg a nőnemű rokonokat, de meglocsolhatják a velük egy háztartásban élő hölgyeket és akár vicces versikékkel telefonon, vagy vicces képeslapokkal e-mailen lephetik meg a többieket.
Minden év áprilisának első keddje a LÁTHATATLAN MUNKA világnapja, és arra - a többnyire nők által végzett fizetés és megbecsülés nélküli tevékenységre hívja fel a figyelmet, melynek értékére csak akkor eszmél rá a család többi tagja, amikor a láthatatlan munka valóban láthatatlan marad: nem zajlik le a háttérben, elmarad.
Mert olyankor nincs rendben a lakás, porosak maradnak a bútorok, nem kapnak vizet a növények, koszos edényekkel teli a konyha, morzsás a konyhaasztal, kidől a szennyes a kosárból, vagy benn marad a mosott ruha a gépben. Magától nem sétál haza a vacsorához való alapanyag és persze, ha mégis lenne miből, magát nem főzi meg a vacsora. Nem mér lázat a női kéz, nem ápol, nem fertőtlenít, gyógyít sebet, nem kísér ide-oda, nem sétáltat kutyát, nem kapálja fel a kertet, más helyett nem intéz ügyet.
A mozgás igen fontos kicsiknek és nagyoknak. Azon túl, hogy fitten tart, erősíti az immunrendszert és segíti a lelki egészség megőrzését is, így most még fontosabb, hogy ebben a mindenkinek nehéz időszakban erre is figyeljünk! #maradjotthon
Aki ismer, tudja, hogy a rendszeres sport, mozgás az egész családunk életének egyik alap pillére, mindennapjaink része. Békeidőkben rendszeresen járunk edzőterembe, spinningre, crossfitre, futni, biciklizni, közösségi sporteseményekre. A gyerekek már a hasamban hozzászoktak ehhez és mindez folytatódott a születésük után szinte azonnal. Régebben is volt, hogy időhiány vagy logisztika, ünnepek miatt a lakásban vagy a kertünkben kényszerültünk edzeni, de a mostani járványügyi helyzet miatti karantén egy teljesen új helyzetet teremtett számunkra. Mint annyi minden mást, a napi sportot is szűk keretek között kell megszerveznünk. Két hét alatt sikerült alkalmazkodnunk és lehetőségek tárháza került a látókörünkbe.
A koronavírus-járvány idején csökkent a családok biztonságérzete és ezt a biztonságérzetet szeretné a kormány - a lehetőségekhez mérten – fenntartani.
Sokunk élete gyökeresen megváltozott a néhány hónappal ezelőttihez képest! Miközben reggel iskolába vittük a gyermekeinket, megkérdeztük tőlük délután vagy este, hogy készen vannak-e a házi feladattal vagy éppen betettük a szennyes ruhákat a mosógépbe, biztosan nem gondolta volna egyikünk sem, hogy a meglévő terhek és feladatok mellé még több teher fogja nyomni a vállunkat. És sajnos ez azt is jelenti, hogy a biztonságérzetünk megbillent.
Ma már a pedagógusok mellett anyukák és apukák látják el a tanítói-oktatói feladatokat, nagyobb távolságot kell tartanunk egymástól és szeretteinktől, az életünk csak a járvány adta helyzetről szól és aggódunk, mi fog velünk és a családunkkal történni.
"Kedves Nagymami és Nagypapi!
Máskor ti szoktátok tőlünk, unokáitoktól kérni, hogy vigyázzunk magunkra, most mi kérünk benneteket: maradjatok otthon, mert nagy szükségünk van rátok! Szeretnénk még veletek sok időt tölteni, megtanulni mindazt, amit csakis Ti tudtok: sütit sütni, barkácsolni, meghallgatni az érdekes, múltbéli történeteiteket, okos tanácsaitokat.
Kérve kérünk tehát Benneteket, hogy vigyázzatok nagyon magatokra, és ne menjetek most ki az utcára. Mi bevásárolunk és gondoskodunk rólatok, és ha mi nem tudnánk segíteni, nagy családunk, a magyar nemzet gondoskodik arról, hogy semmiben ne szenvedjetek hiányt: az önkormányzatok dolgozói ellátnak Benneteket, csak hívjátok, keressétek őket bátran és ne szégyelljetek segítséget kérni!
Fontos, hogy tudjátok, mi nagyon szeretünk Titeket és minden erőnkkel azon leszünk, hogy megvédjünk Benneteket és egymást!”
Ezt a képzeletbeli levelet bármelyik szerető unoka írhatta volna nagyszüleinek, mert sajnos még mindig sok szépkorút látni az utcán, akik talán még nem realizálták a nagyfokú veszélyt, talán még most sem érzik át a ránk nehezedő probléma súlyát vagy nem szeretnének mások terhére lenni és szemérmesek segítséget kérni családjuktól és a segítségnyújtásra köteles helyi önkormányzatoktól.
A Védőnőkért, új szülők- és újszülöttekért Alapítvány és a Magyar Védőnők Szakmai Szövetsége elnöke kérésére tesszük közre a kismamáknak szóló ajánlást, hogy ezzel is csökkentsük a gyermeket váró és szülő családok szorongását, feszültségét, és erősítsük védekezésüket, aktív részvételüket a járvánnyal szembeni védekezésben.
A jelenlegi ismeretek szerint, ha egy várandós anya koronavírussal fertőződik, nem súlyosabb a betegség, mint az átlag populációnál. Mivel ez egy új vírus, nem egyértelmű, hogy ez miként érintheti Önt, ha gyermeket vár. Várható, hogy többségük csak enyhe vagy közepes mértékű megfázást és / vagy influenza-szerű tüneteket észlel.
Minden szülőt sokkoltak az elmúlt napok eseményei. Csak kapkodjuk a fejünket.
Jómagam egy hete még javában tervezgettem a nyarat és azt hogy, hogyan alakul a tanév hátralévő része síelés szempontjából. Múlt szombaton még tiroli házakat nézegettem, ahol nyáron esetleg sokat tudnak majd síelni a gyerekeim és esetleg németül tanulni. És aztán hét elejétől napról napra kezdett bennem tudatosulni, hogy itt nagy baj lesz. Hogy lemaradunk az év legjobban várt versenysorozatáról, mert nem tudunk kiutazni Ausztriában csak, ha hazajövetel után vállaljuk a kéthetes önkéntes karantént. Hogy le kell mondanunk az április 16-ára tervezett Lelki Egészség Estünket, de még a május 2-i Anyák napi ünnepségünket is. Hogy az oly régóta tervezgetett nyári táboraink is veszélybe kerülnek. Hogy be kell zárnunk a nemrég nyitott Ficsak Családi Központot. Hogy vége a moziba, színházba járásnak, és már az edzőterembe se mehetünk le nyugodt szívvel.
Aztán tegnap este jött a hír: bezárnak az iskolák is.
Örülhetünk, hogy a Magyar Kormány időben felelős döntést hozott, hiszen már a 20. regisztrált megbetegedésnél meghozta azt a drasztikus döntést, amivel maximális előrelátásról és gondosságról tett tanúbizonyságot. Örülhetünk annak is, hogy 2015-ben Orbán Viktor miniszterelnök Európában egyedüliként kerítést építetett a keleti határainkhoz megállítva ezzel az illegális bevándorlók bejövetelét az országba. Gondoljunk csak bele, mi lenne ma Magyarországon, ha szabadon jönnének-mennének a különböző, azonosíthatatlan nemzetiségű emberek.
Ötgyermekes édesanyaként aggódással figyelem a koronavírus járvány terjedését. Az elmúlt időszakban nem éreztem szükségesség, hogy írjak a téma kapcsán, de tegnap rendkívüli jogrend, veszélyhelyzet elrendelését jelentette be a kormány a koronavírus-helyzet miatt annak érdekében, hogy mindent meg lehessen tenni a megelőzésért!
Mint nagycsaládos édesanya szeretném felhívni a figyelmet arra, mennyire fontos a felelősségteljes és nyugodt viselkedés. Fontos tájékozódni, miként előzhetjük meg a vírus terjedését és hogyan védekezhetünk pánik vagy pánikkeltés nélkül!
Szülőként természetes, hogy féltjük a gyermekeinket, a családunkat, a szeretteinket. Jómagam a vírus megjelenése előtt is nagyon fontosnak tartottam a higiéniát és azt, hogy megtanítsam a gyermekeimet a rendszeres és alapos kézmosás fontosságára, valamint a helyes zsebkendőhasználatra. Olyan alapvető szabályokat, mint, hogy ne menjünk betegen közösségbe, betegen és lázasan maradjunk otthon, nagyon fontos volt mindig is, hiszen felelősséggel tartozunk a környezetünkben élők egészségéért is!
Az EFOP-1.2.9-17 „Nők a családban és a munkahelyen” pályázat keretében 71 Család és KarrierPONT nyílt meg nemrégiben Magyarország területén.
A nemzet alapvető része a család, a család alapvető tagja a nő. A boldog és kiegyensúlyozott családi élet elengedhetetlen az egészséges, fejlődő és gyarapodó ország megteremtéséhez, így tevékenységünk alapkövét képezi a családok és a nők segítése, támogatása.
A Fiatal Családosok Klubjával célul tűztük ki a családok életének segítését, így mi is örömmel csatlakoztunk a pályázathoz és konzorciumi partnerként arra törekszünk, hogy a kisgyermeket nevelő vagy hátrányos helyzetű nők megismerhessék és igénybe vehessék a központok szolgáltatásait.
Az ország számos pontján várják a hölgyeket a Család- és KarrierPONT-okba, ahol támogatják a fiatal édesanyákat is, illetve segítenek visszatérni a munka világába. Ezeken a pontokon megtudhatják, hogy milyen atipikus foglalkoztatási módok vannak ma Magyarországon.
A minap, egyik este a szokásosnál korábban elcsöndesedett a lakás. A gyerekek után a feleségem is nyugovóra tért. Nekem pedig váratlanul eszembe jutott egy régi emlék és vele egy régi film, mégpedig egy western film, a Chato földje. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megnézem. Nem azért, mert kedvencem, és oly sokszor láttam volna már, hanem mert még sohasem láttam, pedig több mint 30 éve szeretném megnézni.
Vannak emlékek, amik erősen megmaradnak az emberben, ez ilyen volt. Általános iskolás voltam, 11 év körüli, és a televízióban vetítették ezt a filmet, hétköznap este. Nagyon szerettem a kovbojos-indiános történeteket, ezért aztán könyörögtem, hadd nézzem meg.
De a szüleim nem engedték.
Az este folyamán, időhúzás céljából, egyszer még kimentem vécére (most ugyanezt visszakapom többszörösen a gyerekeimtől), láttam egy pillanatra Charles Bronsont, ahogy indiánnak öltözve, puskával a kezében egy szikláról figyel, de mindössze ennyi infót sikerült összegyűjtenem.
Még másnap is mérges voltam, különösen akkor, amikor kiderült, hogy az osztályban több fiúnak is megengedték, hogy megnézzék. Délután szemükre is hánytam szüleimnek az igazságtalanságot, de úgy vettem észre, nem sikerült lelkiismeret-furdalást okoznom az ügyben.
Viktor Király néhány hónappal ezelőtt összekötötte életét kedvesével és első kisbabájukat várják, ennek apropóján készített kolléganőm interjút az énekessel.
Király Viktor és felesége, Király-Virág Anita Fotó: Dupla Expo Wedding Photography
Nemrégiben jelentette be Király Viktor énekes és felesége, Anita, hogy összeházasodtak és első gyermekük születésére készülnek. A Fiatal Családosok Klubja interjút készített az énekessel, hiszen mi is kíváncsiak voltunk, hogyan várja kisfiuk érkezését az ifjú házaspár.
Már február eleje van és nagyon közeledik a tavasz, de még mindig harcolni kell az ilyenkor jelentkező betegségek ellen. Öt gyermek anyukájaként igen fontosnak tartom, hogy erre fokozottan odafigyeljek, mert bár az én gyermekeim szinte soha nem betegek, de ha az egyik mégis megbetegszik, biztos, hogy dominó elv szerint, szép sorban mindenkin végigmegy az adott betegség.
A téli vírusok elleni küzdelmet nem ősz végén, tél elején kell elkezdeni. A bacik legyőzéséhez szükséges erős immunrendszert nem lehet egyik napról a másikra felépíteni, de tény, hogy ilyenkor egyéb óvintézkedéseket is meg kell tenni. A legtöbb szakember szerint a stabil védekező rendszerhez három alapvető dolog szükséges, amely az egészséges életmód része. Ezek a rendszeres testmozgás, az egészséges ételek fogyasztása és a megfelelő mennyiségű pihenés.
A köztelevízió hosszú esztendők óta kiemelt figyelmet szentel a család témakörének. A műsorok bemutatják e közösség szépségeit vagy épp nehézségeit, izgalmas családi kérdésekkel és problémákkal foglalkoznak, segítenek megoldásokat találni, és persze mindeközben szórakoztatóak. Érdemes hát számba vennünk, mostanában milyen családi műsorokkal találkozhatunk a közszolgálati képernyőn.
Bár most a televízióra koncentrálunk, kihagyhatatlan a felsorolásból a Kossuth Rádió Vendég a háznál című családi műsora, amely 1992 májusa óta minden hétköznap hallható. Gyerekekről szól felnőtteknek a műsor, melynek középpontjában a kezdetektől fogva a gyermek és az őt körülvevő család áll. A készítők hitvallása, hogy a gyermeket a fogantatásától kezdve mindvégig szeretet és védelem illeti meg, a szülei és testvérei körében.
A minap egy igen érdekes cikk jött velem szemben, amely azt mutatta meg, hogy a különböző nemzetek gyermekei miket esznek. Ez elgondolkoztatott. Az biztos, hogy az egészséges életmód része a tudatos, egészséges táplálkozás. A táplálkozási szokás kialakítása pedig már gyermekkorban elkezdődik, amely elsősorban tőlünk, szülőktől függ. Ebben a cikkben igyekszem pár hasznos tanáccsal szolgálni, hogy mire érdemes odafigyelni a gyermekeink tányérjára kerülő ételeknél, akár néhány személyes és nálunk bevált példával illusztrálva.
Sajnos a rohanó hétköznapokban az evésre igen kevés időt fordítunk. Ha éhesek vagyunk, csak bekapunk pár falatot, nem nézzük, hogy mit és sietünk tovább. A kiegyensúlyozott táplálkozás titka a mennyiségben és minőségben rejlik, alapját a fehérjék, zsírok, szénhidrátok, ásványi anyagok adják, melyekre különböző arányban ugyan, de szüksége van egy fejlődésben lévő szervezetnek. Ezzel biztosítható a bonyolult anyagcsere folyamatok zavartalan működése.
Idén minden eddiginél nagyobb támogatást kaphatnak a családok: a 2020-as költségvetésben több mint 2200 milliárd forint jut családtámogatásokra. Érdemes tudnunk róluk, élni velük!
Nézzük sorban a lehetőségeket!
Január 1-től emelkedett a GYED összege
Január 1-től a minimálbér emelkedésével 225.400 forintra nőtt a gyermekgondozási díj maximális összege.
A GYED maximális összege 2010 óta a kétszeresére emelkedett és a GYED mellett bármilyen jogviszonyban, korlátlan időtartamban lehet munkát végezni, sőt kistestvér születése esetén más családtámogatási ellátásokkal (CSED, GYES) együtt is igénybe vehető, tehát az ellátás nem szűnik meg újabb gyermek születése esetén. Az ellátásra a csecsemőgondozási díj után jogosult a szülő egészen addig, amíg a gyermek be nem tölti a 2. életévét, illetve ikrek esetén a 3 éves kort.
Idilli lenne, ha azt írhatnám, hat fős kis családunk esténként mindig együtt üli körbe a vacsoraasztalt, csöndes odafigyeléssel megbeszélve az óvodai, iskolai és munkahelyi élet napi történéseit. A férjem munkája azonban teljes embert kíván, egy színházat vezet, ami jellegénél és méreténél fogva sem napi 8 órába sűríthető feladat - olykor az az érzésem, hogy napi 48 óra sem lenne elég rá…
Így aztán a mi családi együttléteink jóval hektikusabban alakulnak, esti előadásokkal, ilyen-olyan váratlan eseményekkel, utazásokkal tarkítva az életünket. De lássunk egy átlagos hétköznapot.
Mióta magam is dolgozom és agglomerációs falusi otthonunkból nap mint nap vonattal ostromlom a fővárost, Ő a reggeli fuvaros: viszi a nagyokat a szomszéd kisvárosba, suliba, majd a kicsit az oviba. Jó, hogy nem a szomszédba kell menniük, mert ez a tizenöt-húsz perces közös utazás alapozza meg a nap jó hangulatát és az apa-gyerek információcserét. Apa ilyenkor a volán mellett kikérdezi a feladott verset, meghallgatja a kócos álmokat és a kocsiból aprót guberál össze, hogy a sulisok egy kis potya édességet vehessenek a büfében a tízórai mellé és közben felzárkózik az aktuális ügyeket illetően, majd rituális „kézfogantyúval” búcsúznak el egymástól.
Nézegetjük gyermekeinkkel a karácsonyi családi fotókat. Képek, melyeken már ők is szerepelnek. Rácsodálkozunk, mennyit változtak rövid idő alatt, és hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Ki is van ezen a képen? – kérdezgetjük. A felismerést olykor nehezítik a gyerekek között örökölt ruhák, de azért a magunk öregedése biztos pont.
Aztán, ahogyan megyünk vissza az időben, előkerülnek olyan fotográfiák, amelyeken még nem voltak rajta a gyerekeink. Első karácsonyunk feleségemmel, még gyerkőc nélkül, illetve meghúzódva a pocakban. Aztán még korábban szüleinkkel, testvéreinkkel. És röpülünk vissza az időben, szüleink, nagyszüleink karácsonyaiba. Egyre kevesebb a fotó, de egyre értékesebb. Mert lehet, hogy régen csak egy vagy két kép készült az ünnepi eseményről, az is lehet, hogy nem tökéletes a minőség és a beállítás, de megvannak az albumban, és minden évben újra és újra megnézzük a rajta lévő arcokat. Ezzel szemben mostanában több száz képet lövünk el telefonjainkkal, amelyek szépen rákerülnek egy adathordozónkra, időnk híján legtöbbször válogatás nélkül, és bizony onnan már ritkábban ülünk neki a nézegetésnek.
Nincs óév-búcsúztatás számvetés és hangos vigadozás nélkül sem. A hálaadás, mérlegvonás minden család, hovatovább minden ember sajátja. Ilyenkor végigfut rajtunk az eltelt esztendő búja-baja, de értelme is, családjaink bővülése, gyermekeink növekedése, közösségeink erősödése.
Van, aki fényképeket nézeget a családdal, társasjátékozik, kártyázik, más egy éjszakai beszélgetéssel, borozással oldja meg, de mindenképp jó, ha erőt merítünk a lezárt évből, az idő átértékelt múlásából.
És emellett természetesen helye és ideje van az év utolsó napján a felhőtlen szórakozásnak, jókedvű ünneplésnek is. Kinek, kinek ízlése, vérmérséklete és életkora szerint. Fontos szelep ez a nap, ilyenkor kiengedhetjük az egész éves fáradtság feszültségét és kiléphetünk kicsit a megszokott kerékvágásból.
Tablet, telefon, esetleg játékkonzol a karácsonyfa alá a gyerekeknek? Szabad, vagy ezzel óriási hibát követünk el? Esetleg nincs itt semmi probléma, csak a mi generációnk nem jól kezeli az digitális világot? Megmondom őszintén, magam sem tudom a helyes választ.
Az alábbi, inkább megoldást kereső, gondolatébresztőnek szánt írásomban a „Digitális Karácsony és mindennapok“ témakörét szeretném fókuszba tenni. Nem titkolt célunk a Fiatal Családosok Klubjánál, hogy segítsünk a családoknak a jövőben a gyerekek ( és szüleik) digitális függése, a szabadidejükből egyre nagyobb teret kihasító e-világ jelenléte kapcsán.
Hisszük, hogy tudatosan, együtt gondolkodva meg tudjuk találni azt a megoldást, ami nem a trendekkel megy szembe, hanem egy élhetőbb világot és családi életet eredményez.
A születés nagybetűs ünnepe közeleg, amikor tekintetünket mindannyian a jászol, s benne az isteni kisded felé fordítjuk.
A Karácsony-várás meghittségében jutott eszembe, hogy milyen rég is volt, hogy újszülöttnek örülhettem - több, mint öt éve már!
Elővettem hát naplómat, amit akkoriban, negyedik gyermekünk születése idején írtam, hogy gondolatban újra átélhessem azt a máshoz nem fogható csodát, amit egy új kis élet megismerése jelent. Íme a kis bejegyzés, mellyel áldott Karácsonyt és sok családi körben átélt örömet kívánunk mindenkinek!
Magamnak (is) ajánlott terápiának szánom az alábbi kis írást. Szeretnék szabadulni attól a saját bőrömön tapasztalt és mindenfelől rám zúduló rosszkedvtől, ami mostanság sokunk életét beárnyékolja.
A kedélyeinkre ható folyamatok jelentős részére ugyanis egyáltalán nincs befolyásunk, így túl sokat merengeni sincs értelme rajtuk: se a szürke időjárással, se a hírfolyamok negatív híreivel nem tudunk érdemben mit kezdeni. Így aztán jobban járunk, ha fejünket nem struccként homokba dugjuk, s közben tovább szorongunk a sötétben, hanem inkább direkt jól kinyújtózunk, és a napi (rossz)hírözön gomolyfelhőzete felett kitekintünk a naposabb égboltra.
Próbáljunk meg fókuszálni az igazán fontos dolgokra. Ahogy szegény falusi dédnagymamám, akit nem kényeztetett az élet (tizennégy gyermeket szült, s nyolcat temetett) fogalmazta meg a maga egyszerű életbölcsességét: "maradjunk meg a magunk valóságában!"
Szokásos korai kelés, rohanás az iskolába. Két lányom már ruhában az ajtóban, mire felveszik a hátukra a táskát, én is mellettük. Indulás. Utca, iskolakapu, búcsúzás, puszik, integetés.
Szokásos reggel. Aztán mikor eltűnnek lányaim a lépcső tetején hirtelen eszembe jut, hogy milyen nap is van ma. November 7. Nekik átlagos hétköznap, de nekem erről a dátumról mindig eszembe fog jutni: az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Pedig nem szenvedtem végig a kommunizmust, csak nyúlfarknyit láttam a legvégéből. Mégsem feledem ezt a napot és ünneplését. No, ez nem családi emlék...
De én is ugyanebbe az iskolába jártam, ahová gyermekeim. És én még jól emlékszem, hogy aznap nem volt ilyen átlagos a folyosó. Fel volt díszítve a előtér a nagy napra. Hogy úgy mondjam vörösbe borult az épület. Ünneplőben kellett érkeznünk: alsósok kisdobos egyenruhában kék nyakkendővel, felsősök úttörő egyenruhában vörös nyakkendővel.
Vannak napok, mikor azt érzem, érdemes minden erőt bevetve, összefogva jó célokért dolgozni. November 18-a épp ilyen nap volt. Ott álltunk a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben olyan orvosokkal és nővérekkel, akik feltették az életüket a szívbeteg kisbabák és gyermekek gyógyítására és még jobban erősödött bennem a hit, érdemes folytatnunk a munkát, amit 4 évvel ezelőtt elkezdtünk.
Idén is megrendezzük a családszervezetek adventi jótékonysági vásárát, amelynek bevételéből a szívbeteg gyerekeket támogatjuk. November 18-án sajtótájékoztatót tartottunk a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben, ahol megható pillanatokat éltünk át.
A sajtótájékoztató helyszíne a szívklinika második emelete volt. A helyszín már önmagában megérintett, ám nem csupán a pontos és figyelmes munkának lehettünk szemtanui, hanem találkozhattunk olyan családokkal, akikért idén dolgozunk, akik számára kiemelten fontos a szívbeteg gyermekek ügye, hisz érintettek. Gyermekük valamilyen szívrendellenességgel született, a kórház, a műtét vagy műtétek sorozata az életük szerves része. A betegséggel együtt kell élniük.
Megsárgult fotó, rajta a debreceni fényképészmester gondos utasításait követő négytagú család, valamikor a kilencszázhúszas évek elején. Egy távoli, kedves rokontól kaptam a képet, azóta keretezve lóg a hálószobánk falán.
Ha csak ránézek, furcsán összeszorul a szívem, nehéz gombóc ül a torkomra.
Ferencjóskás, kackiás bajusszal, mosolygó szemekkel dédapám, a ki tudja hányadik generáció óta Imre keresztnévre hallgató középkorú férfi ül büszkén, délcegen. A cívis város Bundi utca-Mester utcáinak sarkán álló kis szatócsüzlet tulajdonosa: halk szavú, kenyérre kenhető ember.
És ott van felesége, katolikus dédanyám: a határozottabbik, nemes vonású asszony, két gyermek édesanyja. Kétséget kizáróan ő viseli a nadrágot odahaza. Egy leány és egy fiatal fiú állnak szüleik között fegyelmezetten - a zavartság talán a fotózkodás kellemetlen, csiklandós feszültségének szól.
Adventi Jótékonysági Vásár immár negyedszerre a hazai családszervezetek szervezésében
A hazai családszervezetek egész évben azon dolgoznak, hogy a családok életét segítsék. Az adventi időszak pedig kiemelten fontos életükben, hisz ez évben már negyedszer fognak össze egy jótékony cél érdekében. Minden évben közösen kiválasztanak egy nemes ügyet és egy alapítványt, akiket minden erejükkel támogatnak. Az idei esemény középpontjában a szívbeteg gyermekek állnak majd, a támogatott szervezet pedig nem más, mint az Okkal dobban Alapítvány. Az ügy ismét nagyon fontos, hisz Magyarországon 18-20.000 gyermek él valamilyen szívfejlődési rendellenességgel, de mégis nagyon keveset hallunk róluk, ezáltal mind a lelki, mind az anyagi támogatottságuk is elmarad egyéb súlyos betegségből gyógyult gyermekekhez képest.
Családszervezetek IV. Adventi Jótékonysági Vására
Egyedülálló az összefogás, melyet minden évben tanúsítanak a családszervezetek, akik hosszú hónapokig készülnek a vásárra. Kézműves termékekkel, szebbnél-szebb karácsonyi holmikkal töltik meg az asztalokat. A meghitt hangulatú vásárt december 1-jén tartják meg a MOM Sport Rendezvényközpontban, az esemény fővédnöke Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége lesz ez évben is. A rendezvény megálmodója Király Nóra, a FICSAK alapítója.
Vasárnaponként egy kis belvárosi kápolnában az atya mindig egy szent életét mutatta be prédikációjában. Alexandriai Szent Katalintól Borromeo Szent Károlyon át Kalkuttai Szent Terézig visszhangzottak a példák a templomban és a szívünkben.
Komoly emberek, akik saját életükkel és szenvedéseikkel is utat mutatnak nekünk. Aztán egy vasárnap az evangélium után meglepetésemre így kezdődött a szentbeszéd: - 1929-ben született Nápolyban Carlo Pedersoli..Azért lepődtem meg, mert tudtam, hogy e név egy későbbi, ismertebb művésznevet rejt: Bud Spencert. Az atya hivatalos egyházi vizsgálat nélkül is megelőlegezte a szent titulust neki, mert úgy vélte, egész életével ezt megérdemelte. Úgy tűnik, igaza lehetett, hiszen újabban dokumentumfilm és könyv is jelent meg életéről, ráadásul magyaroknak köszönhetően. A Király Levente - László Gábor szerzőpáros alkotásaiból is az derül ki, hogy a mogorva, magányos szerepeivel ellentétben egy mélyen érző, nagylelkű, csupaszív, életvidám, mélyen hívő ember volt, aki a sport, majd rengeteg munkája mellet legfontosabbnak a családját, feleségét, gyermekeit tekintette.
"A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál."
Arany János ötvenévesen vetette papírra e csodálatos és őszinte sorait, önmagát fél évszázadosan már idős emberként látva és láttatva.
Ma egy ötven éves ember ereje teljében van, szakmai sikerei csúcsán -– már tapasztalt, de még alkalmazkodásra képes -–, s bár talán már szemüveget visel vagy festi a haját, de sok esetben még iskolás gyermekeket nevel, lehet, hogy fél- marathont fut, szórakozni jár – azaz minden tekintetben aktív életet él.
Az idős kort jellemző nagyszülői életszakasz és a nyugdíjas időszak kezdete – annak előnyeivel és hátrányaival együtt – de jócskán kitolódott. Hála a modern orvostudománynak és az egészségtudatosság terjedésének, életkilátásaink sokkal jobbak, mint nagy költőnk korában voltak.
8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás..." - állította fel a poszt-kádárista gyári munkás mindennapjainak képletét '91-es slágerében a Beatrice.Felkeléstől-felkelésig valóban cirka 24 óra adatik a hasznos munkálkodásra, a robotból való kikapcsolódásra és a testi-lelki regenerálódásra. A hangzatos, három pilléres felsorolás azonban nem számol a családos élet fentiekkel korántsem kompatibilis voltával.
Amíg az ember alapvetően csak a maga ügyeiben jár el - és nem fűti valami különösen erős, sok időt elnyelő ambíció - tulajdonképpen kényelmesen beleférhet a napjába. Juthat idő dolgozni, tanulni, szerelmi életet élni, barátokkal találkozni, szellemi-, lelki élményeket gyűjtögetni, utazni, sőt még aludni is! (Ez még akkor is így van, ha adott pillanatban ezt senki sem értékeli.)De még egy házaspár is zökkenőmentesen megteheti ugyanezt, egészen addig a pillanatig, amíg be nem toppan életükbe szerelmük első gyümölcse... Innentől válik a helyzet izgalmassá, s kezdi kinőni az ember fia/lánya a 24 órás napot.
Október a vértanúság és a forradalom hónapja történelmünkben. 170 évvel ezelőtt, 1849 októberében végezték ki gróf Batthyány Lajost. Most nem politikusként vagy a honvédség szervezőjeként, hanem fiúként, férjként, családapaként közelítünk hazánk első miniszterelnökéhez.
Az 1807-ben született gróf az egyik legelőkelőbb magyar főnemesi család sarjaként jött világra. Édesapja, gróf németújvári Batthyány József Sándor 1801 őszén vette feleségül lomnicai Skerlecz Borbálát. Lajosnak egy nővére született, a két évvel idősebb Amália, akivel jó testvéri viszonyban volt, és bár testvére később Bajorországban élt, gyakran meglátogatták egymást. A szülők házassága nem sikerült jól, és kisfiuk születése után nemsokkal különváltak. Az anya gyermekeivel Bécsbe költözött, az édesapa ikervári birtokán maradt, majd röviddel később, 1812-ben meghalt. A vagyont az öt esztendős Lajos örökölte, aki nagykorúságáig a vármegye gyámsága alá került. Anyja azonban igyekezett saját maga rendelkezni fia és a birtokok jövedelme fölött. Az ifjú Bécsben, Győrben, Pozsonyban tanult, majd katonának állt, miközben elvégezte a jogi egyetemet. Anyjával való viszonya egyre elhidegült. Skerlecz Borbála lassan kezdte felélni a vagyont, költekezett, utazgatott. Fiát pedig feljelentette a hadseregnél, hogy túl könnyelmű életet folytat. Batthyánynak ezzel betelt a pohár, felvette a harcot édesanyjával. 24 éves nagykorúságára sikerült elérnie, hogy jogos örökségét megkaphatta, kifizette húgát és édesanyját is. Édesanyja 1834-ben hunyt el, de addigra már kibékültek fiával. Ez főképp egy másik hölgynek volt köszönhető, akit megszeretett Skerlecz Borbála is.
Lajos ugyanis élete első huszonnégy éve alatt talán két esztendőt tartózkodott Magyarországon. Birtokai ügyeit rendezte a harmincas évek elején, de a nemzeti érzelmek vagy ellenzéki politika nem foglalkoztatták, magyarul is igen gyengén tudott. Mindez megváltozott ugyanazon hölgy hatására, aki édesanyjával is kibékítette.
1833 decemberében ugyanis Batthyány gróf Pozsonyba utazott, hogy rendezze édesapja egy tartozását gróf Zichy Károllyal. Rövid tartózkodást tervezett, mert Törökországba készült utazni. Egy estélyen azonban megpillantotta gróf Zichy Antóniát, Zichy gróf egyik leányát. Nyolc nap múlva megkérte a kezét, egy év múlva pedig már feleségül is vette az akkor tizennyolc éves grófnőt.
Sokszor csak futunk önmagunk után, állandó adósságot cipelünk a gyerekek, egymás és a hivatásunk irányában is. De a szív nyughatatlan, az ösztönök nem hajolnak meg a ráció előtt. Szerencsére.
Biztos, hogy vannak nálunk tudatosabban gondolkozó családok, a mi gyerkőceink egyike sem született "tervezőasztalon". Hármójuk után azonban érezhetően megtorpantunk.
Korunk előrehaladta, a meglévő csemeték által diktált őrült tempó, a munkába való visszaszállás, egyáltalán, a józanész mind amellett szólt, hogy legyen elég: ne engedjünk a babaillat csábításának.
Hisz így is tökéletlen az életünk, csak futunk önmagunk után, állandó adósságot cipelünk a gyerekek, egymás és a hivatásunk irányában is. De a szív nyughatatlan, az ösztönök nem hajolnak meg a ráció előtt. Szerencsére.
Gyermekeim egyik kedvenc együttese a svéd ABBA. Nyilván ez annak köszönhető, hogy szüleik autójában a cd-lemezek között megtalálták a zenekar slágereit, és miután sokat hallották miattunk, ők is folytonosan azokat kérték lejátszani. Ennek következtében kedvenc számaimat olyan gyakran kell meghallgatnom, hogy ha egyedül utazom, akkor inkább csöndben vezetek, zenehallgatás nuku.
A minap azonban újra belebotlottam, pontosabban belehallgattam az együttes egyik dalába. Sokszor hallottam már, de az angol szöveg értelmére igazából csak most jöttem rá. Most értettem meg. Mert hiába tudtam volna korábban is lefordítani, megérteni csak most tudtam. Most, hogy lányaim elkezdtek iskolába járni. Valahogyan úgy, mint az Örömapa című amerikai filmet (emlékeznek, amiben az apa rádöbben, hogy kislánya felnőtt nő és férjhez fog menni, és ezt elég nehezen és viccesen dolgozza fel). Nos ezt, amikor korábban láttam, csak egy bárgyú vígjátéknak tartottam, ripacskodó főszereplővel. Pár éve, már többszörös lányos apukaként újranéztem, és 20 perc után azt vettem észre, hogy meghatódtam. Pedig a film nem változhatott meg, tehát énbennem alakult át valami.
Következetesnek lenni az egyik legnehezebb dolog. Saját dolgaimmal kapcsolatban is, de a gyereknevelésben még inkább, több gyerek párhuzamos nevelésében pedig aztán végképp.
Én legalábbis újra és újra elvérzek rajta. Napkeltétől napnyugtáig családi éltünk szinte minden mozzanatára igaz, hogy valami kívánnivalót hagy maga után. Olyasmit, amit egy példás, “következetes” anya nem hagyhat(na) szó nélkül.
Nem úgy viselkednek, nem úgy tesznek-vesznek, isznak-esznek a mi csemetéink, ahogy az három kiskamasztól és egy ötévestől - nem az utcán, ebek harmincadjára hagyottan nőddögélő - elvárható lenne.
Valami kehe mindig akad: a reggeli fogmosástól és öltözködéstől az étkezések rendjén át a tanulásig és a viselkedési normák be (nem) tartásáig, vagy épp a kakilás-pisilés utáni kézmosás elmaradásáig megannyi sebből vérzik mindaz, amit évek óta át szeretnénk adni, hogy megfeleljenek a társadalmi együttélés elemi feltételeinek.
A piacon járva nem tudtam ellenállni a most termő aprószemű, hamvaskék besztercei szilvának.
A különleges zamatú szilvafajta néhány éve tökéletesen közömbös lett volna számomra, de ahogy az ember öregszem haladok előre a korban fokozatosan megszerettem a cseresznye édessége mellett a meggy fanyarságát, görög- mellett a sárgadinnye pikánsabb ízét, és ahogy felfedeztem az őszibarack kistesóját, a gyerekként csak lekvárként, palacsintába tekerve értékelt kajszit, úgy nyíltak meg előttem néhány éve a szilva távlatai is.
A FICSAK minden eseményével, aktivitásával hangsúlyozni, hogy mennyire fontos az összefogás. Szeretnénk megmutatni a hazai családszervezetek erejét és azt, hogy a közös munka még nagyobb eredményeket hozhat.
Évek óta dolgozunk együtt Gróh Ilonával, a Ringató foglalkozások megálmodójával, azon, hogy a kisgyermekes családok számára ismertté tegyük azt a zenei nevelési programot, mely azon túl, hogy fejleszti a kicsiket, az összetartozás élményével is megajándékoz. Legyen szó édesanyákról, nagymamákról, édesapákról, vagy éppen kisgyermeknevelőkről számukra is élményt ad a Ringató program. Hiszünk abban, hogy a zene, a népzene szeretete és megismertetése, a közös játék és éneklés, az együtt töltött minőségi idő a legtöbb, amit gyermekeinkért tehetünk.
Zenei nevelés a bölcsődében képzés
A Zenei nevelés a bölcsődében elnevezésű tanfolyam már több városban lezajlott az elmúlt időszakban, így sok szerencsés kisgyermek nevelő sajátíthatott el hasznos zenei tudást a Ringató alapítójának jóvoltából. Ebben az évben, a FICSAK támogatásával, több budapesti bölcsődei dolgozó részére elérhetővé vált a képzés.
Elsőként négy kerület csatlakozott az egyedülálló lehetőséghez, Újbuda, Józsefváros, Csepel és a Belváros, az első képzésnek Újbuda ad otthont most augusztus során, melyhez a 11. és a 8. kerületi bölcsődék dolgozói csatlakoztak első ízben.
A nyár utolsó napjain mindig picit elszomorodom. Egye hamarabb sötétedik, a balatoni nyaraló teraszán egyre hosszabbak az árnyékok, máshova kell kiteregetni a vizes, kissé már megnyúlt fürdőruhát, és mintha nehezebben is száradna már.
De a tücskök még ugyanúgy hegedülnek éjszakánként, pedig már tudjuk, hogy lassan utoljára halljuk gyönyörű zenéjüket.
Ilyenkor a legjobb a Balatonon lenni, hiszen kevesen vannak, tisztább a víz, tisztább a nyilvános WC és nem kell órákig sorban állni a lángosért. És persze a végesség tudatában sokkal inkább észrevesszük a nyár mulandó értékeit: a szabadság, a természetközelség és a lassítás minden szépségét, a gyerekekkel együtt töltött, nyugalmas napokat, mikor a legnagyobb gondunk az, hogy ki megy el reggeliért vagy mit főzzünk ebédre? Igazi élet-öröm!
Repetitio est mater studiorum – mondja a művelt svéd, ha latinul beszél. Megmondtam százszor, hogy semmit sem mondok kétszer – mondogatta édesapám, ha hozzánk beszélt
Az 1930-as években angol nyelvészek kedves időtöltése volt, hogy számolgassák az átlagemberek szókincsét. Ennek során például arra jutottak, hogy egy angol munkás vagy egy juhpásztor néhány száz szót használ csak életében, ami megdöbbentően kevésnek tűnt. Nyelvészeti okoskodást mellőzve mondhatjuk bátran, hogy nem volt igazuk, hiszen egy szerényebb szókincshasználó is aktívan kb. 5000 szóból építkezik.
Mindez azért jutott eszembe most, mert visszatekintve a nyárra, elbizonytalanodtam az említett tételben. Talán mérni kellene a szülők aktív szóhasználatát is, mert bizony a mi szavaink változatossága igen lecsökkent az elmúlt hónapokban a gyermekeinkkel töltött nyaralás során. Persze sokat kellett beszélnünk, de láss csodát, általában ugyanazokat a szavakat ismételgettük folyamatosan. Így bizony eléggé összezsugorodott szókincsünk.
Fegyelmezettséget erőltetve életünkre lassacskán újra felelős, szülői értekezletes anyává/apává dermeszt bennünket a közelgő ovi- és iskolakezdés.
Elő az aprócska, maci mintás takarókkal, gyorsan megújítani a kopottas ovis jeleket, sikálni az elszürkült iskolatáskákat, megvenni az aktuális méretű tornacipőt, újratölteni a tolltartók fegyverzetét...
Tennivalók, amik már mind a szeptemberi újrakezdés hírnökei.
Számos cikk, vélemény jelent meg a napokban, melyek mind egy új, Nyugaton elharapódzó furcsa kezdeményezésről beszélnek. A "születéssztrájkról" és a FÖLD érdekében sztrájkoló nőkről.
Ez az új őrület már régebb óta a köztudatban van, azonban most kapott csak nagyobb lángra. Történt ugyanis, hogy a százezrek által követett és kedvelt brit királyi család és a klíma elit oszlopos tagja Harry herceg és feminista felesége Meghan Markle kijelentették, hogy a környezetvédelem miatt kettőnél több gyermeket nem hajlandóak vállalni. (ez a példa is mutatja, hogy milyen nagy felelőssége van az ismert embereknek). Az ideológiát követő nők kijelentették: ha nem lesznek drasztikus változások, ők nem fognak szülni egy ilyen „pusztuló” világba.
Ennek nyomán szomorúan olvastam a minap egy tanulmányban, hogy tízből kilenc 29 év alatti brit nőnek nincs semmi célja az életben – azaz nem céljuk az sem, hogy édesanyák legyenek – a válaszadók fele pedig úgy gondolja, az életük célja, hogy önmaguknak örömet szerezzenek. Elveszni látszanak olyan célok, vágyak, melyek nélkül nagyon rossz irányba fogunk haladni.
Jelenleg döbbenten állok a jelenség előtt, és öt gyermek édesanyjaként mélységesen szomorú és felháborodott is vagyok.
Nem szeretett volna ágyban, párnák közt halni meg. Ott esett el a harc mezején. 170 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én tűnt el Petőfi Sándor a segesvári csatában.
Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”
Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.
Sokszor fordulnak hozzám édesanyák azzal a kérdéssel, hogy mit gondolok a nyilvános helyen való szoptatásról. Támogatom? Ellenzem? Én is etettem így a gyermekeimet nyilvános helyen, játszótéren, esetleg étteremben?
Holnap lesz a Szoptatás Világnapja, így most különösen aktuális a téma és bár mi már kinőttünk ebből a korból, de újra körbejártam a kérdést és szeretném megosztani a gondolataimat, tapasztalatomat.
Először is, hadd mondjam el, hogy rengeteget tanultam az 5 gyermekem kapcsán az anyatejes táplálásról, aminek természetesen elkötelezett híve vagyok. Amikor összeszámoltam, döbbenten láttam, hogy összesen 99 hónapnyi szoptatást tudhatok magam mögött (ami nyolc és negyed év), minden gyermekem másképp, máshogy és más életkorig igényelte az anyatejet.
Nem meglepő, hogy minden anyukát arra biztatok, hogy hacsak tudja, táplálja így a kisbabáját. Addig és ahogy ez nekik jó. Azért fogalmazok így, mert van az ismeretségi körömben olyan anyuka, akinél ez nem az akaraton, hanem a testi adottságaim múlott, és szegény nagyon megszenvedte, hogy nem tudta elengedni.
Én senkit nem ítélek el, azokat sem, akik nem tudnak vagy nem akarnak szoptatni. Szerencsés vagyok, mert mind az 5 gyermekemnél volt elég tejem, de nekem is voltak nehézségeim. Én is megéltem azt, amiről a könyvek keveset írnak, az első hetek szinte kibírhatatlan fájdalmát. Többször voltam a határon, hogy feladom, mert ez a fájdalom már elviselhetetlen.
„Filléres emlékeim oly drágák nekem, ők tudják mennyit ér az életem” – énekli Bródy János egyik dalában. Valóban rengeteg, idegen szemmel kacat gyűlik össze az ember élete során, melyektől nehezen válik meg, mert kellemes vagy kellemetlen emlékek kötik hozzá.
Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.
Álltál-e már valaha egyedül kazán mellett, amiből alulról dől a víz, oldalról a vízgőz, s ami közben bizarrul, fenyegetőn sistereg és durrog? Álltál-e már kazán mellett egyedül, értelmetlenül nézve a kék, piros, meg zöld csapokat és karokat, közben azon gondolkodva, kifele fuss a házból, menteni az irhád, vagy meggátolva a családi fészek levegőbe repülését merj még visszalépni a főkapcsolóhoz?
A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.
Nagymama két fiát nevelve minden nehézség közepette biztos támasza volt férjének, ahogy egész családjának, kicsiknek és nagyoknak is. Örökké optimista életszemlélete ugyanis megtartotta a családot minden megrázkódtatás: szakmai kudarcok, betegségek, csalódások idején.
Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz.
Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám.
Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…
