Milyen sokféle hangsúllyal tud elhangzani ez a megszólítás, hogy „Anya!”akár csak egyetlen nap alatt is!
Lehet odakiáltani sürgetőleg, gyors segítséget vagy csak egy bögre kakaót kérve, felháborodva, fájdalomtól könnyes szemmel, lázpírral az arcon, ijedten vagy vidáman, követelőzve vagy kedvesen. Ezernyi árnyalat, ami mind az anyaság misztériumát világítja meg.
Aki anya, tudja jól, miről beszélek, aki még nem az, visszaemlékezhet saját gyermekkorára, mikor ő hívta, kérte, akarta anyukáját naponta sokszor kimondva a megoldást adó bűvös szót: „anya”! Anyaként ma már mi is megélhetjük, hogy gyermekeink számára valóban mi vagyunk az életükben felmerülő kérdések megoldásainak elsődleges forrásai – anya (és persze sokszor apa is) az, akihez első felindulásában, gyors segítséget vagy épp vigasztalást kapni szalad egy kisgyermek, akiért kiált, ha sebes lesz a lába az ovi kertjében vagy aki után vágyik, ha csúfolják az iskolában.
“Kettőnk között titok derengett,
S gyűrűt váltottak lelkeink..."
Aki gyerekeket nevel tudja, hogy a kicsik az élet minden nagy kérdésével szembesülnek öt-hat éves korukra: kérdezgetnek az elmúlásról ("Én is meghalok egyszer?"), a hitről ("Jézuska olyan, min egy varázsló?"), kezdik kitapogatni az emberi jellemeket, karaktereket ("Pista bácsi miért olyan morcos ember?").
Hogy is maradhatna ki a világ felfedezéséből épp a szerelem? Egyre többször merül fel otthon legkisebb, még ovis korú csemeténk történeteiben is a kérdés. “Nekem Zoli lesz a férjem!”, “Nézd, azok ott csókolóznak!”, “Hogy születik a kisbaba?” - ilyen és ehhez hasonló mondatok buknak ki csacsogó kis ötévesünk száján.
A Fiatal Családosok Klubja és a Ringató idén is olyan eseményt szervez, mely az édesanyákról és a szeretetről szól.
Immár sokéves hagyománnyá vált, hogy a családok így – együtt énekelve – ünneplik anyák napját. A Fiatal Családosok Klubja életében a családokat érintő ünnepek, jeles napok kiemelt jelentőséggel bírnak. Az esemény egyik legfontosabb üzenete: a gyermekek születésével válik teljessé a nő is, a gyermekünk iránti szeretet pedig végig kíséri életünket.
Tegnap volt nyolcvanhat éves az egyik legkedvesebb filmszínészem. Istenem, hogy telik az idő
Az évforduló alkalmas arra, hogy felidézzem belső mozimban egy nagy életmű pillanatfelvételeit. Nem vagyok rajongó típus, nem olvasok sztármagazinokat, tökéletesen zár a fülem a bulvárhírek hallatán. Belmondo magánéletéről sem tudok túl sokat, a filmjein keresztül mégis, mintha hangyányit ismerném. Pedig alig néhány dialektust pötyögök a nyelvén.
Sokan azt gondolják, mily sokat változott az emberiség, és milyen barbár volt az ókor. Itt van példának okául a Taigetosz, melynek szakadékába dobták a spártaiak azon gyermekeket, amelyekre nem volt szükségük.
Csakhogy ez valójában nem így volt. Spártában a gyermeket, ha koraszülött vagy valamilyen hiányossággal született, és szülei nem akarták felnevelni, akkor az apának el kellett vinnie a vének tanácsához. Ez megállapította, hogy mit kell vele tenni. Ha elfogadta a szülők tervét, akkor a gyermeket kitették (nem ledobták!) a Taigetoszon az Apothetaira, amely hely közismert volt a spártai közösség előtt. Így csak a legritkább esetben halt meg csecsemő, ugyanis a gyermektelen párok vagy mások magukhoz vették a kihelyezett újszülöttet.
Nos, és a 21. században? Ha valaki arra buzdít, hogy abortálás helyett adoptálást válasszon az anya (mely kettő nem feltétlenül alternatívája egymásnak), akkor megkövezik.
Miközben az abortusz óriási üzlet lett a világban, a krízishelyzetben lévőket alig vagy sehogy sem támogatják.
Több mint háromszázan neveztek az idei Tavaszköszöntő futóversenyre, amelyet a gazdagréti Dzsungel parkban rendeztünk meg,
Egyre több gyermek és felnőtt áll a rajtvonalhoz a hagyományos Tavaszköszöntő családi futóversenyen Gazdagréten, melyet nagy lelkesedéssel szervezünk minden évben. Az idei év minden szempontból különleges. A versenyre ugyanis több mint 300 résztvevő regisztrált már az eseményt megelőzően és a helyszínen is sokan csatlakoztak. Ilyenkor érzem, hogy megéri a sok munka, szervezés és ötlet, hisz több száz édesanya, édesapa, gyermek gazdagodik egy ilyen felejthetetlen élménnyel.
171 évvel ezelőtt a márciusi ifjak eredetileg tizenkilencre akartak lapot húzni, vagyis március 19-ére szerveztek bankettet, abban bízva, hogy a József-napi vásárra érkezők közül sokan aláírják petíciójukat. A 13-i bécsi forradalom híre azonban azonnali cselekvésre késztette őket.
Így született meg 15-én, ahogyan Petőfi írta, "a magyar szabadság első lélekzete", a cenzori engedély nélkül kinyomtatott 12 pont és a Nemzeti dal. A forradalmárok délután a pesti városi tanáccsal, majd a budai Helytartótanáccsal is elfogadtatták polgári követeléseiket.
Március 15-e azonban nemcsak a bátor fiatal férfiak napja volt, hanem a nőké is, hiszen ők szintén tevékeny résztvevői voltak a fényes eseményeknek és a borongós időnek. És ha egy férfi és egy nő találkozik, abból természetesen szerelem születik. A forradalom fintora, hogy ráadásul nem is futó kalandok, hanem tartós házasságok.
A forradalom lelkiségét ő öntötte szavakba, s azóta sem múlhat el március idusa a forradalom “slágerének”, a még a bátortalanabbakat, bizonytalanabbakat is talpra ugrasztó Nemzeti dal elszavalása nélkül. A zsibongó lelkű ifjú költő ízig-vérig komolyan vette az 1848-as tavaszt: rövidre szabott élete minden erejével szabadságot és szerelmet fakasztott.
A hosszú ideje hordozott bizonytalanság oldódni látszik, jó érzés, hogy másnak is fontos az életük, hogy a bennük élő bizonytalanság könnyebbedik, a kusza jövő tisztulni látszik.
Géza és Orsi együtt járnak két és fél éve, szeretik egymást. Orsi 26 éves, vidéki lány,városi albérletben lakik, Géza már 30, még a szüleinél él, de sokat alszik Orsi kis lakásában. Mindketten dolgoznak, Orsi egy takarékszövetkezetben front office-os, Géza egy barátja faipari cégénél van alkalmazásban. Ismerik és kedvelik egymás családját, csak az ünnepi ebédeknél kellemetlen az idősebb generációktól feléjük szegeződő kérdő tekintet: lesz-e esküvő és kisbaba, mit terveznek az életükkel?
A kérdés azért vág az elevenükbe, mert a szívük mélyén érzik, tudják, hogy lépni kellene, ketyeg az a biológiai óra, akkor is, ha odafigyelnek magukra és kitartóan járnak edzésre mindketten. A barátaik közül Annáéknál nemrég született egy tündér-aranyos kisbaba – azóta ugyan Anna és Péter elmaradozott a péntek esti sörözésekről, de a Facebookon posztolt babás képeik enyhe irigységgel és valami mélyről feltörő vágyakozással töltik el a lelküket. Lehet, hogy ideje lenne nekik is valami igazán fontosat meglépni?
Február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. 1947-ben ezen a napon a megszálló szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a Szovjetunióba hurcolták és nyolc esztendeig fogva tartották. Elfogatása jelképes eseményé vált az emlékezés által, hiszen ezen a napon nemcsak azokra emlékezünk, akiket kivégeztek, hanem mindenkire, aki szenvedett a kommunizmus alatt. Minden magyar családnak van mementója
Világviszonylatban a kommunizmus áldozatait 100 millióra becsülik, Kelet-Közép-Európában 1 millióra. A kivégzetteken, haláltáborokban elpusztultakon, az éhen haltakon túl azonban szinte mindenki érintett volt a szenvedésben, aki kommunista diktatúrában élt. Apák és anyák várták haza gyermekeiket, feleségek féltették férjeiket, gyermekek édesapjukat, édesanyjukat. Kényszermunkatáborból, börtönből vagy nem is tudták honnan, csak várták. És sokszor hiába. A ma élő fiataloknak ugyanannyira érthetetlen e gonosz diktatúra, mint az akkor élőknek, de ők megtapasztalták azt, ami a mai embernek érdekes történelem. A kommunizmus a személyeken keresztül természetesen a családok életét is tönkretette. Nemcsak testileg, hanem a besúgásokkal, a megalkuvásokkal, a hazugságokkal, a megfélemlítésekkel lelkileg is.
A nagyszülők óriási segítséget tudnak nyújtani a családok mindennapjainak megszervezésében, emellett az ő élettapasztalatuk, az unokákhoz fűződő kapcsolatuk megfizethetetlen támogatás egy család életében. A „nagyi GYED-del” megadjuk az esélyt a segítésre és egy mindenki számára előnyös együttműködésre a generációk között.
A kormány 7 pontos családvédelmi intézkedési tervében foglalt egyik javaslat szerint a még aktív korú, dolgozó nagyszülők 2020-tól GYED-re mehetnek két év alatti unokájukkal, ha a szülők a saját GYED-jogosultságukat átadják. Erről kérdeztük Király Nórát, a Fiatal Családosok Klubja alapítóját.
- Van igény a családokban arra, hogy a nagymama otthon maradjon a kisunokával?
A nagymamák és a nagypapák eddig is nagyon intenzíven kapcsolódtak be a kisgyermekes családok életének segítésébe. Sokszor fontosabb szempont a fiatal családosok ingatlanvásárlásánál például az, hogy a nagyszülők elérhető távolságra legyenek, mint mondjuk a munkahely közelsége. A tágabb család közelsége adja ugyanis azt a biztonságérzetet, ami pici, de bizony még nagyobb gyermekek mellett is olyan fontos: ha el kell szaladni ügyeket intézni, legyen, aki vigyáz a kicsire; ha nem ér haza munkából a szülő, legyen, aki elhozza az oviból a gyermeket vagy épp különórára vigye. Ezek a családok mindennapjainak alapvető problémái és szervezési feladatai, amiben a nagyszülők óriási segítséget tudnak nyújtani. Ezen túl az ő élettapasztalatuk, az unokákhoz fűződő kapcsolatuk megfizethetetlen segítség egy család életében. Ha pedig ezt a - világban először nálunk felkínált - lehetőséget a még dolgozó nagymama számára megnyitjuk, megadjuk az esélyt a segítésre és egy mindenki számára előnyös együttműködésre a generációk között.
A gyermek érték. A gyermekvállalás, a gyermekek nevelése nem csak a személyes kiteljesedés fontos útja, de minden magyar ember érdekét is szolgálja.
Jó lépések-e, amiket Orbán Viktor bejelentett? Hatásosak lehetnek-e?
A bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv, együtt azzal a sokszínű és nagyvonalú családpolitikai intézkedéssorozattal, ami immár a harmadik kormányzati ciklus óta bővül, színesedik, túlzás nélkül egyedülálló a világban! Minden eleme azt üzeni, hogy a kormányzat meg kívánja állítani a hosszú ideje tartó demográfiai lejtmenetet és történelmi felelősségét átérezve minden tőle telhetőt megtesz, hogy biztosítsa a kívánt gyermekek megszületését.
„Én bárkit lorddá tudok ütni, de úriembert csak az Isten tud teremteni” (I. Jakab angol király)
Apukámat egy közös családi nyaraláson hívta félre egy kedves, idős hölgy, azt súgva fülébe, hogy tudja meg, ő az utolsó úriemberek egyike. És hogy miből állapította ezt meg? Mert mellette sétálva mindig a helyes oldalon (balján) ment, s mert azonnal felállt ültéből, ha a hölgy szólt hozzá.
Igen, az úriasszony nem tévedett. Apa ilyen, ilyennek nevelték a nagyszüleim. Úriember. Előreenged minden nőt (a kislányokat is), nem tegez, csak ha a nő maga felajánlja, felsegíti a kabátot, kedves, figyelmes.
Az utóbbi időben mondhatni divat lett a futás. Nap mint nap elsuhan vagy épp elkocog mellettem egy pár futócuccos ember. Kamaszok, középkorúak, idősebbek. Úgy látom, egészen járványszerű a dolog, és nem válogat életkor szerint sem.
Interjú Jakab Attila (34) ultrafutóval, a 24 órás Burgenlandi Extrém Túra teljesítőjével.
Te mikor és hol futottad az első km-edet, emlékszel még rá?
Igazából, ha az első kilométerről beszélünk, arra nem emlékszem kristálytisztán, hisz mióta az eszemet tudom, világéletemben sportoltam valamit. Nem volt nehéz, hisz általános iskolai éveimet egy sportosztályba kezdtem. A futó edzések szerves részei voltak a felkészülésben, legyen az talaj/szertorna vagy éppen a labdajátékok. Ezért is nem emlékszem pontosan, hogy mikor futottam életem első ezer méterét.
Közösen gondolkodunk, dolgozunk azért, hogy minél könnyebb és boldogabb lehessen a családok élete hazánkban. A nemzeti konzultáció sikere nyomán úgy érzem, ez a téma egyre fontosabb. Örülök, hogy idén nagyon sokan hozzátették gondolataikat, ötleteiket és elmondták véleményüket. Az utóbbi időben, nagy örömömre a fiatal családosok támogatása került fókuszba. A téma vitathatatlanul fontos, számunkra pedig elsődleges.
2010 óta Magyarország Kormánya több olyan rendszerszintű átalakítást hajtott végre, amely a családokat kívánja segíteni. Egy hosszú távra, nemzetstratégiában gondolkodó felelős kormányzatnak célja és kötelessége, hogy támogassa a családokat. Ez a tudatosság bizonyosodott be a nemzeti konzultáció kapcsán is.
Az általam alapított Fiatal Családosok Klubja már alapítása óta a szívén viseli a magyar családok boldogulásának, gyarapodásának ügyét. Ezzel kapcsolatban őszintén üdvözli, hogy Magyarország Kormánya a családok jövőjére vonatkozó intézkedéseit a legfontosabbak között tartja számon, és az ehhez kapcsolódó kérdéseit a nemzeti konzultáció szintjére emelte. Az országos jelentőségű visszaigazolás megerősíti, hogy a magyar társadalom számára kiemelt fontosságú a családok támogatásának ügye.
Úgy nőttem fel, hogy szüleim azonnal vigyázzba ugrottak a tévé előtt a karosszékből, ha felcsendült nemzeti imádságunk szomorú-szép, mással össze nem téveszthető kezdő dallamsora.
Pici korunktól fogva alap volt, hogy ilyenkor megállunk, nem nyüzsgünk és igen, nemcsak hallgatjuk, hanem énekeljük is!
Ugyanezt próbáljuk továbbadni a gyerekeknek is, ma már elmondhatom, sikerrel. De tényleg, nem is értem, hogy lehetséges, hogy olyan sok ember összeszorított szájjal, unottan állja végig a Himnuszt? Ez nem hallás, jó- vagy rossz hang függvénye - apukám is botfülével (diszkréten, halkan) mindig énekelt. Mióta az eszemet tudom, elfogódottan énekeltünk Szilveszterkor, sportközvetítéseknél, parázs tüntetéseken és álmosító iskolai ünnepségek kezdetén. Büszkén, egyenes derékkal. A templomban az összekulcsolt kéz egyedül e dallamnál vált ketté, az imádságos, emelkedett lélek mellett is egy kicsit más minőséggé: a nemzeti érzés kibogozhatatlan jelképeként.
A gyermekrajzok – egész tudományág vette már körül gyermekeink beszédes műveit, elemezve betegséget, családi állapotot, fejlődési fokot. Hála Istennek gyerkőceink semmit sem tudnak erről. Ők csak rajzolnak és rajzolnak, nagy örömmel és teljes odaadással.
Nemrég középső lányom kis színes makkokat és mogyorókat rajzolt, majd kivágta, és felragasztotta a lakásunk különböző pontjain a falra. Ha erre járnának az éhes állatok, akkor legyen mit enniük. Én is nagyon vártam a kiéhezett őzikéket és vaddisznókat, de kicsit az is foglalkoztatott, hogy vajon a tapétára ragasztott élelem le fog-e jönni, illetve mekkora tapétacsíkot húz majd magával. Persze ezek bagatell kérdések az éhező állatok megmentése mellett.
Lássuk, egy gondos anya miképp veszi fel harcát a hideg évszakban a kisebb-nagyobb gyermekeit (és a szülők munkába járását) fenyegető betegségekkel szemben.
Íme, az őszi-téli hónapok napi rutinja egy kisgyermekes családban, az egészségben eltöltött, békességes téli időszak reményében:
- fura mesehősöket formáló multivitamin bigyók adása rögtön a reggeli kakaó mellé, „kísérőként” – mert bizonyára nagyon jótékony hatásúak, és mert ezt ki is követelik a gyógyszertárban a kicsinyek a különböző árukapcsolások (intelligens gyurmák és egyéb értékek) miatt. No és az édes íz, a színes összhatás is rászokással fenyeget, anyuka meg örüljön, hogy legalább egy gyógy(hatású) szert önként szopogat csemetéje, legfeljebb azt kell figyelje, nehogy cukorkaként elfogyasszon egy teli dobozt. (Jó, a „teli doboz” kifejezés itt nemigen áll meg, körülbelül ötszörös térfogatú műanyagtartók alján lötyög ugyanis a pár cukicukor.) Ha pedig esetleg többféle ízesítés is felgyűlt belőle odahaza, jó alkalmat teremt rá, hogy már kora reggel összevesszenek a testvérek.
A karácsonyi betlehemi csillaghoz hasonlóan Petőfi Sándor 1848 telén írt verseiben is megjelenik egy útmutató csillag, amely a szabadság felé vezet.
Ennek fényének „vérpiros sugára” azonban nem az ünnephez illő nyugodt, békés napokat hozott az ország lakosságának 170 évvel ezelőtt, hanem háborús félelmekkel és reményekkel egyaránt telt időszakot.
„Magyarország ügye 1848 őszutóján gyönge, igen gyönge lábon állt” – írta visszaemlékezéseiben Görgei Artúr tábornok, aki Magyarország északnyugati részén próbált ellenállni a december közepén meginduló osztrák főseregnek. Kossuth Lajos 18-án adott ki rendeletet „a népfelkelés és a szabad mozgó (gerilla) csapatok iránt”, melyek a honvédség támogatására voltak hivatva. 20-án az erdélyi sereg új parancsnoka, Bem József megkezdte előrenyomulását három irányból Kolozsvár felé. Nemcsak az osztrák haderővel, de az ellenséges erdélyi szászokkal és a vérengző román felkelőkkel is meg kellett küzdenie, akiket még az erdélyi császári csapatok parancsnoka is rögtönítélő bíróság elé akart állítani kegyetlenkedéseik miatt.
Évek óta családi hagyomány nálunk, hogy advent első hetében ünnepélyes húzást tartunk a família neveit egy kosárkába hajtogatva: mindenki kihúzza egy családtag nevét, akinek (szigorúan kézzel készített) ajándékkal kedveskedik karácsonykor. Kitüntetett, vidám csúcspontja ez a láncolatban zajló ajándékozás minden Szentesténknek.
Idén is így volt. Képkeretbe öltöztetett gyerekrajzok, személyre szabott újság, üvegfestékkel díszített mécsestartó, erre az alkalomra betanult bendzsószám, saját költésű szonett és saját kötésű sál is volt a gondosan készített ajándékok között – és persze az átadás alatt sok-sok nevetés.
Befelé, önmagunk és családunk felé fordulni, az ünnepre lelkileg is felkészülni, egymásnak szeretetet, odafigyelést adni nagyobb ajándék, mint bármilyen drága csecsebecse.
Tudatos ünnep-váróként és mérsékletet kereső ajándékozóként is beleeshetünk abba a csapdába, hogy karácsony előtt egy bevásárlóközpontba tévedve (akkor is, ha csak a szokásos élelmiszerkészlet heti összerántására indulunk), hirtelen impulzusok alapján, szeretteink elhanyagolásából fakadó lelkiismeretfurdalásunk miatt bedobálunk még a kocsinkba néhány játékot, ruhaneműt vagy elektronikai cikket – nehogy csalódott legyen a karácsonyfa mellett az a családtag, akire mostanság, az adventi időszak túlpörgetett napjaiban olyan kevés időnk maradt!
Az egészségről nem lehet eleget beszélni. Saját egészségünk és gyermekeink egészsége a kulcs ahhoz, hogy családunk boldog lehessen.
Ebben az időszakban sokan szenvednek betegségekről, a szülők kimaradnak a munkából, a gyerekek lemaradnak az iskolában. Nagy terhet ró a család minden tagjára egy ilyen időszak. Édesanyaként néhány gondolatot, tippet szeretnék adni ahhoz, hogy a téli időszakban könnyebben megőrizhessék a kicsik és nagyok is egészségüket, vitalitásukat.
Első gyermekem születése óta fokozatosan kialakult néhány „anyukás mániám”. Ezek a mániák néha megnehezítik, bonyolítják amúgy is nehéz életem, de hiszem, hogy ezek olyan mániák, amik a gyerekeimre jó hatással vannak és nagyban hozzájárulnak kiváló egészségi állapotukhoz.
Egy játszóteret elsőre úgy képzel el az ember, hogy a gyermekek szétszóródva hintáznak, homokoznak, szaladgálnak, csúszdáznak. A Jelnyelvi Játszótér viszont ebben is egyedi.
A Jelnyelvi Játszótéren a kicsik-nagyobbacskák kreativitásukat, nonverbális képességeiket kiaknázva, együttműködve vagy éppen versenyezve egymással, szavak nélkül vagy jelnyelven, hallássérült és jelnyelvet ismerő játékvezető vezetésével vesznek részt csoportos játékokban. Talán el sem hinnétek, de a „klasszikus” kő-papír-ollót, vagy egy memóriajátékot is izgalmasabbá lehet tenni a jelnyelv által! Mindig figyelünk arra, hogy az első alkalommal részt vevő, illetve a halló gyerekek a játékokhoz szükséges jeleket elsajátítsák, és teljesen akadálymentes legyen a kommunikáció a csoportban.
A kezdetektől részese vagyok a játszóteres csapatunknak, és minden alkalommal tudatosul bennem, mennyire szükséges egy ilyen hely, ahol a siket gyermekek az anyanyelvükön játszhatnak, halló, vagy esetleg jelelni nem tudó hallássérült kortársaik pedig egy felszabadult, vidám közegben, együttműködést, figyelmet, szemkontaktust igénylő játékos feladatok közepette sajátíthatják el a jelnyelvet.
Advent lényege nem a vásározás, hanem a várakozás, a lélekben való felkészülés. A karácsonyi ajándékok beszerzése, a munkahelyi év végi vacsorák zsongása, a baráti karácsonyozások is fontos szokások, de a fényfüzérrel bevont főterek és sugárutak valójában egy sokkal szerényebb, ám a lelkek mélyéig hatoló fénysugár felé mutatnak: a betlehemi istálló szalma illatú félhomálya irányába, mely felett 2018 esztendővel ezelőtt felragyogott az a bizonyos fényes csillag.
„Adventus Domini” – az Úr eljövetelére, töredékes emberi voltunkban a reménysugár, a Megváltó születésére való várakozás időszaka ez – nem lúgozhatjuk ki az ünnep forrását a készület idejéből.
A meghittség, az elcsendesülés sokkal inkább illene ehhez a négy hetes periódushoz, de a kereskedelem zaja, az ünnepi készülődés lüktetése mellett is teremthetünk alkalmat arra, hogy lélekben felkészülve érkezzünk el a szentesti gyertyagyújtáshoz.
A legközismertebb adventi kellék a koszorú, melynek négy – vasárnaponként meggyújtásra kerülő –gyertyalángja a reménység fényének hétről hétre való erősödését jelképezi és minden gyertyagyújtás alkalmat adhat a családi együttlétre, a mindennapi hajszoltságból való kiszakadásra és a megnyugvás mellett az egymásra figyelésre. Nem a koszorú beszerzése vagy elkészítése tehát a legfontosabb adventi „feladatunk” (bár az is nagyon kedves élmény), hanem a körülötte töltött minőségi idő megélése, ezt semmiképp ne hagyjuk elveszni!
Az ismert gyerekdalban a hosszan ismétlődő strófák során mindig marad a “félpénzből”, hiába a sok vásárlás, csak egy egész állatsereglet beszerzésével fogy el a muníció.
A Családszervezetek (immár harmadik) Jótékonysági Vására még ennél is különlegesebben teremt a szinte semmiből valamit: hetek óta készülődő anyukák és nagymamák, mellettük serénykedő gyerekhaddal sütnek, varrnak, faragnak vagy öntenek gyertyát, hogy a nagy karácsonyi vásárokhoz illő portékák kerülhessenek az asztalokra.
Hamarosan megrendezésre kerül a Családszervezetek Jótékonysági Adventi Vására, amelynek középpontjában az összefogás és a jótékonyság áll.
Mi jut eszébe először erről a szóról, hogy jótékonyság?
Lehetőség arra, hogy örömet szerezzünk vagy segítséget nyújtsunk másoknak. Ezalatt nem csak az anyagi támogatást értem, hiszen örömet sokféleképpen szerezhetünk: egy jó szóval, odafigyeléssel, mosollyal, azzal, hogy időt szánunk valakire. Milyen szép lenne, ha az emberek nem csak a karácsonyi időszakban jótékonykodnának, hanem a hétköznapokban is odafigyelnének egymásra és segítenék embertársaikat.
A környezetvédelem, a teremtett világ és a teremtmények védelme, közügy és a felelős keresztény gondolkodás fontos eleme.
Ne hagyjuk, hogy a környezetvédelem ügye a köztudatban kizárólag "zöld" érték legyen!
Ez a gondolat sokszor eszembe jut, bevallom, évről évre nagyobb dühvel és pontosan akkor, amikor az egyre lágyabb őszökbe mégiscsak belecsúszik némi csípősség, és a népek többsége beröffenti a kazánokat - magyarán az első ellehetetlenülő szellőztetéskor. Nem igaz teljesen, mert már a nyár végi avarégetések fojtó értelmetlenségekor is felhördülök, amikor a polgártársak egy része súlyos órákat áldoz arra, hogy a nedvességtől csöpögő leveleket mégis inkább rábírja a füstté változásra: teljesen eredménytelenül, persze.
Kevés nehezebb helyzet van életünkben, mint mikor gyermekünk beteg lesz. És most nem is komoly, tartósabb betegségre gondolok. Csak olyan „hétköznapira”: egy kis láz, egy kis fülfájás, egy kis hányás, egy kis hasfájás. Sokszor tehetetlenül állunk a fájdalmuk előtt, biztatjuk, hogy rövidesen elmúlik, közben persze magunkat próbáljuk vigasztalni ezzel.
Ősz elején fogorvosnál jártunk, amit saját gyerekkel még nem tettünk, csak saját gyerekkori emlékeink integettek fájósan. Hat éves kislányomnak letört egy darabka a tejfogából, elkerülhetetlenné vált, hogy bemutassuk neki a fogorvos bácsit, aki már engem is gyógyított. Édesen ült kis testével a nagy székben, várva az ismeretlent. Kicsit izgatott volt, hogy mi lesz, kicsit izgult, hogy milyen lesz. Aztán megtapasztalta: injekció, fúrás, tömés. Csöndesen tűrte, bár a könnye csorgott. Kifelé jövet annyit mondott: Ide nem jövök többet!
Nekem Budapest a szülővárosom… - ezért bármilyen arcát mutatja, mindig kedves lesz nekem
Összehasonlítani az agglomerációs, vidéki élettel tudom a fővárosi életet.
Budapest ebből az aspektusból nézve az a hely, ahová elindulva sokkal inkább meggondolom, mit veszek fel, valahogy kívülről a fővárosba tartva mindenki a „szebbik énjét” próbálja előhívni, kicsit mintha színházba menne az ember. A városban „meg kell jelenni”, a tömegben „arcot” próbál ölteni mindenki. Ezzel szemben egy faluban, ahol ismer mindenki mindenkit, ez a kevésbé jellemző. Budapesten a helyek és a városi „áramlatok” ismerősek igazán, nem az emberek.
Adni jó. Figyelmet, tiszteletet, szeretetet, vagy annak tárgyiasult formáit: egy szelet kenyeret az éhezőnek, egy pohár vizet a szomjazónak, önmagunkból egy darabot annak, aki körülöttünk testi vagy lelki szükséget szenved.
Krisztus tanítása a felebaráti szeretet gyakorlására bíztat bennünket kétezer éve. Európai kultúránk és a keresztény gyökerekből születő szociális piacgazdaság modellje is ezt az egymásért vállalt tevékeny felelősséget hirdeti évszázadok óta. Mélyen gyökerezik kultúránk szövetében ez a látásmód, mely jól működő struktúrákat alakított ki a történelem során: a nemzeti jövedelmek szociális szempontok szerinti újraelosztásával, a civil társadalom támogatásával, a társadalmi védőháló kifeszítésével.
A görög nyelv is háromfajta szeretetet különböztet meg, az érosz a vágyakozó, a filia a baráti szeretet, az agapé pedig az önzetlen, önfeláldozó szeretet megnyilvánulása - mindhárom közül ez utóbbi a legmagasabb rendű, ez feleltethető meg a keresztény felebaráti szeretetnek is.
A jelnyelv 2009 óta hivatalos nyelv Magyarországon, a legtöbb siket ember elsődleges nyelve, siket szülők esetében pedig az anyanyelve is.
Legtöbbünk általában csak az újévi köztársasági elnöki köszöntő közvetítésekor lát jeltolmácsot, pedig nagyon sok honfitársunk számára ez a mindennapi kommunikáció bevett módja. A FICSAK által szervezett Családszervezetek III. Adventi Jótékonysági Vására fókuszában az ő támogatásuk áll.
De vajon mit is érdemes tudnunk a jelnyelvről?
Először is tudnunk illik, hogy a jelnyelv 2009 óta hivatalos nyelv Magyarországon, a legtöbb siket ember elsődleges nyelve, siket szülők esetében pedig az anyanyelve is.
Jó érzés volt háromszorosan is megtapasztalni, hogy igenis létezik ebben a mi ilyen-olyan, sokszor joggal kritizált társadalmunkban az egymás iránti figyelmesség, élnek bennünk az embertársainkkal kapcsolatos gondoskodás elemi gesztusai.
Az elmúlt, őszi szüneti héten három dolgot is elvesztettünk.
Egy kirándulás során kipottyant kisfiam zsebéből a diákigazolványa (tudjuk, ennek pótlása nem megy túl gyorsan, egy másik gyerkőcnél ezt már mi is megtapasztalhattuk), a kislányom a kabátkáját vesztette el egy bevásárlás során, én pedig kedvenc kendőmet hagytam el a budapesti forgatagban rohangászva - hiába, ez a novemberi, vérpezsdítő tavasz vetkőzteti az embert…
Hiszem, hogy tehetünk, sőt tennünk kell a FÖLDÜNKÉRT, hogy tudatosabban és hosszabb távra gondolkozva kell élnünk.
Az utóbbi hetekben egyre többször futok bele olyan cikkekbe, amelyek a klímaváltozás és ennek kapcsán a mi, azaz az emberek felelősségéről szólnak. Én hiszem, hogy tehetünk, sőt tennünk kell a FÖLDÜNKÉRT, hogy tudatosabban és hosszabb távra gondolkozva kell élnünk. Ezért is támogatok minden olyan kezdeményezést, ami ebben segít, mint, ahogy azt is, amelyről most beszélni szeretnék.
Mielőtt azonban erre rátérnék, hadd mondjak pár szót arról, hogy miért érzem magam hitelesnek a témában.
A Fiatal Családosok Klubja tavaly ősszel irányította rá a közfigyelmet a kereskedelmi gyakorlat egy kevéssé családbarát, az ünnepeink méltóságát sértő, az ünnepek megélését is akadályozó jelenségre.
Kezdeményezésünket az a tapasztalás hívta életre, hogy az egyes nemzeti és egyházi-családi ünnepekkel kapcsolatos, azokhoz közvetlenül kapcsolódó, szezonális árucikkek évről-évre egyre korábban, a jóérzést és a jó ízlést sértő és a gyerekekkel való bevásárlás lehetőségét akadályozó időzítéssel kerülnek ki az áruházak polcaira. Nem tartjuk helyénvalónak, hogy már szeptemberben, ragyogó napsütésben csokoládé Mikulások és szaloncukrok olvadozzanak a polcokon, ezt egyetlen vásárló nem kérte soha, ellenben nagyon sokak számára kifejezetten nem komfortos az évszakok, ünnepi időszakok ilyen mérvű semmibevétele.
Az ember társas lény, aki kapcsolatain keresztül tanul, formálódik, ha pedig ezt a nyilvánvaló tételt elfogadjuk, abból az is következik, hogy tisztelnünk szükséges egymást. Ez részint öncél is: ugyanis csak így várhatunk el viszont tiszteletet és tapintatot, s nem mellesleg ezzel fejezhetjük ki hálánkat a fejlődésünket támogató embertársunkért.
Nem, semmiképp sem szeretnék itt állást foglalni az elmúlt időszak kultúrát érintő közéleti eseményei kapcsán. De a magaskultúra irányából ereszkedve a békaperspektíva felé, talán érdemes beszélnünk a kultúráról - kicsit másképp is.
Ez a “másképp” pedig a viselkedésünket, emberi megnyilvánulásainkat tükröző szélesebb értelemben vett kultúra, azaz társadalmi szokásaink összességének milyensége.
A családok középpontba helyezésével, támogatásával a demográfiai helyzetben változásokat lehet előidézni. Ősszel újabb nemzeti konzultáció indul azért, hogy kiderüljön milyen területen várnak segítséget a családok.
Több évvel ezelőtt, amikor megálmodtuk, hogy létrehozunk egy a családokra és a családok problémáira fókuszáló szervezetet, még magam is tapasztalatlan édesanya voltam. Ma már öt kisgyermek édesanyjaként - átélve számtalan gyermekbalesetet, betegséget, óvoda - és iskolakezdést, az élet apró és nagy pillanatait - tudom, hogy mi az, ami megerősítheti a családomat, mi az, ami harmóniát teremthet a hétköznapjainkban.
Az egyéni küzdelmek, a megélhetésért folytatott harc, minden segítség, támogatás nélkül felemészthetik a mindennapok békéjét. Egyes kapaszkodók megragadása azonban további lendületet adhat egy-egy családnak, könnyebbséget hozva életükben.
A mai családpolitikát érintő kormányzati célok és eszközök igyekeznek a családokat leginkább támogató lehetőségeket feltérképezni, kiválasztani és megvalósítani.
Ahogy egymással bánunk, az a hazánk! – olvasható a felirat egy pilisi menedékház zászlótartó rúdján, a hegység egyik magaslatának, a Kő-hegynek lapos fennsíkján.
A rövidke mondat tömören fejezi ki azt, hogy mitől lesz egy ország szerethető, hogy mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköti egy jól működő közösség, egy felívelő nemzet egyes tagjait. Ez pedig nem más, mint az egymás iránti tisztelet.
Tisztelet nélkül nincs megértés, nem lehet összhang, a köz-érzetünk minősége rosszabb és sokkalta nehezebben jutunk előre közösen kitűzött céljaink felé.
Mondják, a tiszteletet ki kell érdemelni, én vitatkoznék ezzel, szerintem ugyanis a tisztelet minden embertársunknak jár. Különösen így van ez a korban, élettapasztalatban előttünk járók, nemzetünk idősödő tagjai kapcsán, akikben nem pusztán a megélt időt – bár ez sem kis dolog! – tiszteljük, de önnön létezésünket és az elődökkel való összekapcsolás ajándékát is köszönjük nekik.
A tisztelet formáit gyakorolnunk kell nap mint nap, és tovább kell adni a következő generációknak is annak gesztusait, a családban, az iskolában, a közbeszéd minden színterén képviselve az egymás iránti megbecsülés fontosságát és annak hétköznapi megnyilvánulási formáit.
„De légy erős, légy nőm, miként én férfiú” – mondta feleségének utolsó találkozásukkor Lázár Vilmos ezredes. 169 esztendővel ezelőtt végezték ki Aradon azokat a férfiúkat, akik a magyar szabadságharcban döntő szerepet vállaltak. Leveleikből, naplóikból kiderül, hogy milyen fontos alapot, hátteret játszottak életükben családjaik. Legtöbbjük házas ember volt, gyermekekkel megáldva. Feleségeik méltó társaik voltak, és az önkényuralom nehéz idején is képviselték azokat az értékeket, amelyekért a tábornokok az életüket áldozták. Ismerjük meg a kivégzés sorrendjében a vértanúk hitveseit és gyermekeiket, akikből az osztrák önkény aradi özvegyeket és árvákat csinált.
Az első négy vértanút kegyelemből lőpor és golyó általi halálra ítélték.
Lázár Vilmos az egyetlen, aki ezredes volt. A szabadságharc előtt kilépett tisztként zempléni birtokán gazdálkodott. 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812-1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát, Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaként nevelt. A szabadságharc alatt előfordult, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte: „Leírjam érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom?” – kérdezi költőien naplójában Lázár. Mikor megtudta, hogy szerelme nem látogathatja, nagyon elkeseredett: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől.” Aztán néha Mária mégis kapott engedélyt látogatásra. Lázár ítélethirdetés előtt bizakodott a kegyelemben, de feleségének megjegyezte: „De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú.” Október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. ... én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben.” – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – nyögte utoljára. Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette a küldeményeit és a levelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni.” – írta Lázárné négy nappal később fájdalmában sógornőjének. Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét. Napjait nehezítette, hogy saját rokona, báró Reviczky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírossal akarta alátámasztani igazát. A papír ugyanis a rajta lévő dátum idejében még nem is volt forgalomban. A csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné pedig 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”.
Minden generáció számára gyümölcsöző egymás kölcsönös elfogadása, megértése, hiszen harmonikusan együtt élni, csak egymást segítve lehet.
Egy társadalomban, egy családban az idősek tisztelete, a jó nagyszülő-szülő-gyermek kapcsolat olyan „szent háromság”, melynek gyümölcseit a kapcsolat minden tagja egyaránt élvezheti.
Az idősebb generáció tagjai a gyermekek kirepülésével és a munka világából való fokozatos (vagy elvágólagos) kivonulással komoly krízishelyzetet élhetnek át, azt érezve, hogy a korábbiakkal összehasonlítva kevésbé van rájuk szükség, kevésbé hasznos az életük. Ezt a helyzetet alapvetően változtatja meg, ha unoka születik a családba, ami új perspektívát nyit a nagyszülővé avanzsáltakban. A nagyszülő mintegy újrakezdheti legszebb életszakaszát, saját korábbi hibáiból okulva, érettebben, bölcsebben kapcsolódhat be a kicsik gondozásába, nevelésébe – immár a szülői felelősség nyomasztó súlya nélkül.
És micsoda öröm a csöppséggel kockázva nagyokat nevetni, vagy látni, ahogy a nagy lakli unoka jóízűen kanalazza nagyi húslevesét, esetleg kikéri nagyapa véleményét valamivel kapcsolatban!
Magyarországon majdnem egymillió ember él valamilyen fokú halláskárosodással. A siketeket és nagyothalló embereket képviselő alapítványok munkája sokszor mások, a hallók számára "láthatatlan" marad.
Ismét közeleg a Családszervezetek Adventi Jótékonysági Vásárának időpontja, melyet a Fiatal Családosok Klubja immár harmadik alkalommal szervez meg a jótékonyság jegyében, hatalmas lelkesedéssel. Az idei esemény a Családok Éve programsorozat részeként kerül megrendezésre. Az első vásárt 2016-ban a Várkert Bazárban rendeztük, melynek sikerén felbuzdulva 2017-ben már egy nagyobb helyszínt, a Millenárist választottuk az esemény otthonául. A támogatott szervezet idén is egy különleges alapítvány, akik nagyon fontos és sokak számára láthatatlan munkát végeznek: ők a Jel Alapítvány.
„Te mindig jó angyalom voltál” – mondta gróf Batthyány Lajos feleségének utolsó találkozásukkor. Gróf Zichy Antónia majdnem negyven évvel élte túl hazánk első miniszterelnökét. 130 évvel ezelőtt halt meg az első magyar first lady.
Gróf Zichy Antónia, keresztlevelében Mária Antónia Erzsébet Valdburga, 1816. július 14-én született Pozsonyban gazdag főúri családban. Édesapja, gróf Zichy Károly császári királyi kamarás, Vas vármegye főispáni helyettese volt. Rengeteget jótékonykodott, betegeket, szegényeket támogatott, bevezette birtokain a magyar ügyintézést, és magyar iskolát is alapított. Feleségétől, gróf Batthyány Antóniától nyolc gyermeke született. Az ifjú leány tehát nemcsak jólétet örökölt szüleitől, hanem segítőkészséget, mély vallásosságot és nemzeti elkötelezettséget is. Antónia testvéreivel a telet a család pozsonyi vagy bécsi házában, a nyarat pedig a Pozsony megyei Cifferen vagy a dunántúli birtokokon töltötte. Kilenc évesen vesztette el édesanyját, akinek végrendeletében írt sorait az ifjú grófnő egész életében megfogadta: „a kötelesség teljesítésében talál az ember igaz megelégedést”.
Az ünnepeink arról mesélnek, milyenek emberi kapcsolataink, milyen erős vagy épp gyengülő kötelékekkel tartozunk közösségeinkhez, mit tartunk az előttünk járó ősökről és mi az az üzenet, amit érdemesnek tartunk megőrizni a múltból és továbbadni gyermekeinknek.
Minden ünnep megmér bennünket, kiderül, hogy képesek vagyunk-e újra és újra odaadni magunkból valamit (az előkészület fáradságát, az ünnepért való szorgoskodást és legfőképp: az időt), hogy aztán cserébe sokkalta többel (a lélek kinyújtózásával, a bennünk szunnyadó szép és jó ébresztgetésével és a közösségben megélt, máshoz nem fogható élményekkel) töltekezhessünk.
Az ünnepeknek – legyen az hitbéli, nemzeti vagy családi alkalom – szigorúan kijelölt rendje van. Az idő vastörvényei közé szorított emberi létezés alapja, hogy a napszakok, évszakok és az ünnepek évente ismétlődő körforgása szerint éljük életünket. Ez adja a ritmust, ez tartja össze szétszórt figyelmünket és segíti azt, hogy évről-évre átmoshassuk magunkat ünnepeink üzenetével.
„Kicsi kortól kezdve kell megszerettetni a gyerekekkel a főzést és azt, hogy minőségi, egészséges ételeket vegyenek magukhoz”. E gondolat jegyében álmodta meg Gyetvainé Zováth Anikó, a családbarát turizmust szorgalmazó KidsOasis alapítója az Egészségfalók kampányt, melynek keretében a Fiatal Családosok Klubjával karöltve népszerűsítik az egészséges életmódot. A játékos versengés kitalálójával és zsűritagjával beszélgettünk.
Miért érezte azt, hogy a családbarát szálláshelyek mellett a családok egészséges táplálkozása mellett is kiáll?
Öt éve foglalkozunk a családbarát szemlélet minél szélesebb elterjesztésével a szállodaiparban, szálláshelyek családbarát minősítésével. A hazai szállodákat, éttermeket járva láttam, hogy a gyerekmenü nagyon szegényes, legtöbbször egészségtelen ételekből áll. Akkor határoztam el, hogy ezen is változtatni kell. Egyre több család étkezik egészségesen otthon, miért kéne lemondaniuk erről éppen a nyaralás, utazás alatt?
Milyen ételkínálat jellemzi a Kids Oasis által minősített, családbarát szállodákat?
Ma Magyarországon a legtöbb szálloda gyerekmenüként milánói makarónit, sült krumplit és dinó formájú csirkefalatkákat szolgál fel. A KidsOasis szálláshelyeken már rájöttek arra, hogy van élet a dinó falatkákon túl és hogy kis odafigyeléssel és anyagi ráfordítással, kreatív ötletekkel a megszokott menün túl egészséges ételhez is kedvet kaphatnak a gyerekek. Külföldön erre számtalan példát és gyakorlati megvalósítást láttunk és szeretnénk, ha itthon is az egészséges étkezésre igényes vendégkör, illetve szolgáltatói szektor alakulna ki. Úgy látom egyébként, hogy jó irányba haladunk. A tavalyi kampányunkra sokan megmozdultak és a legtöbb séf is nyitott volt a változásra.
Szeptember 9-ére, vasárnapra esett idén a Nagyszülők világnapja. Vagy inkább azoknak a szerencsés unokáknak az örömnapja, akiknek élnek a nagyszüleik. Kitűnő alkalom mindnyájunknak – tanévkezdés idején még inkább – megállni egy pillanatra, és átgondolni, milyen fontosak a nagyszülők életünkben.
Hogy is énekelte az 1962-es Ki mit tud? című műsorban Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes?
„Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami Jaj, de jó, hogy köztünk élsz! Tenálad nem lehet senki kedvesebb, Mindig adsz csak és nem kérsz. Mint egy ezüsthajú, fürge tündér Művelsz mesebeli száz csodát. Mert te vagy, nagymami, drága nagymami, Aki csak jót és szépet ád.”
Az ünnep születése
Nos, lengyel barátainknak már csak három év kellett, hogy ezután életre hívják a Nagymamák napját, 1965-ben. Lengyelország után a hetvenes évek közepén az Egyesült Államokban indult el a kezdeményezés, elsősorban azért, hogy a fiatalokat megismertessék az idősek történelmi tetteivel. 1978-ban ünnepelték meg először hivatalosan a Nagyszülők napját az angolszász országokban, és azóta terjed világszerte az ünnepnap. Hivatalos zenéje is van, Johnny Prill dala: https://www.youtube.com/watch?v=KjAECeBqM3s Sőt hivatalos virága is: a nefelejcs, ami egyébként angolul is hasonló, forget-me-not névre hallgat, és ami, lássunk be, sokkal szebb, mint az eredeti növénynemzetség tudományos görög neve, ami magyarul egérfület jelent. Az ünnep dátuma hivatalosan szeptember első hétfője (az amerikai Munka ünnepe) utáni vasárnap. Persze mifelénk eddig külön nap nélkül is gondoltunk a nagyszülőkre, hiszen az anyák napja mindig nagymamák napja is volt egyben.
Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írásában úgy fogalmazott, hogy „a műveltség a béke hősiessége”. Kiművelt emberfőket formálni pedig talán még hősiesebb feladat.
Tudással megtölteni a nyiladozó elméket, gyermekeink viselkedésmódját, ízlését, erkölcsét jó irányba terelgetni nem csekély kihívás. Bizonyos, hogy ez a folyamat egy örökké változó, harsány világban csakis a családok és az iskola közös erőfeszítésével vezethet sikerre.
Az új Nemzeti Alaptanterv kapcsán kialakuló polémiában most az iskolával kapcsolatos szülői elvárásról adnék röviden számot. Egy példával próbálom érzékeltetni, mit is jelentene mindez, szülői szemmel:
Ha egy gyermek újsághírt olvas például a szabolcsi alma idei termésátlagáról, elvárható, hogy általános iskola végére tudja, hol van Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; hogy tisztában legyen azzal, miképp számítunk átlagot; és hogy értse is meg az elolvasott cikk tartalmát.
Vrábel Krisztina, gasztroblogger az Egészségfalók – Együtt főzni jó! családi gasztronómiai vetélkedő zsűrijének tagja személyes tapasztalatait osztotta meg velünk az egészségtudatos táplálkozásra való átállás legfontosabb lépéseiről és arról, miképp válhat a mozgás életformánkká.
Egy kellemetlen diagnózis, az inzulinrezisztencia indította el a gasztronómia felé. Ha mindez nem derül ki, most vajon hogyan étkezne?
Egészségtelenül. Úgy, ahogyan ma majdnem mindenki: gondolkodás nélkül megvéve azokat a kényelmi termékeket, amelyeket az élelmiszergyártók készen kínálnak. Talán észre sem venném, hogy mennyi élelmiszeripari adalékanyagot tömünk magunkba, holott a statisztikai adatokból tudhatóak a döbbenetes tények: évente 4-5 kg adalékot, színezéket, állományjavítót, tartósítószert és 50 kg (nem elírás, hetente kb. 80 dkg!) cukrot fogyasztunk el fejenként, mindezt nem is érzékelve.
A saját – jó pár éves - tapasztalatom azt mutatja, hogy mindez elkerülhető, ráadásul úgy, hogy közben nem kell lemondanunk sem az ízletes ételekről, sem a kényelmünkről. Az a véleményem, hogy egészségesen étkezni sem időben, sem az anyagiak terén nem ró ránk jelentős plusz terheket.
Nagyanyáink számára teljesen értelmezhetetlen lenne, mi a csudabogár az, hogy én idő? Igen ám, csak közben annyira felgyorsítottuk és felhangosítottuk az életünket, hogy épp csak megélni nem maradt időnk: szintetizálni, következtetéseket levonni, érzelmi válaszokat adni arra, ami történik velünk, körülöttünk.
Egy mindennapi, apró példa csak: nagymamáink még egy órát gyalogoltak falujukból a közeli mezőváros piacára vásárolni, miközben a madarak énekét csak ritkán törte meg emberi zaj - mi, ha bevásárolunk, az időtakarékosság jegyében végigrohanunk egy hangos, pulzáló szupermarketen és zúgó fejjel, kihangosított telefonunkon ügyeket intézve autózunk haza. Az időnyerésért gyorsítottunk, de valójában nem nyertünk semmit, épp csak elveszítettük az idő helyes megélésének képességét. A hiányt pótlandó szolgáltatások formájában próbálunk magunknak védett időt kicsikarni: wellneszezni, edzőterembe, masszőrhöz járni stb.
Ebben a közegben kellene gyermekeinket is úgy nevelnünk, hogy az eltöltött idő ne csak élmény-szerzés legyen, hanem tegyék is magukévá, éljék is át a pillanatokat, időt hagyva erre maguknak. Ehhez pedig lassítani és csöndesedni kellene.
Mosolygó szempárba nézni felszabadító, nyugalmat árasztó, jó érzés. Sajnos kevesen, kevésszer adjuk meg ezt az ártatlan örömet embertársainknak - üzletben, munkahelyen, de még odahaza is hajlamosak vagyunk magunkat annyira komolyan venni, hogy egy mosoly már nem fér bele... Pedig milyen kár, mennyire eszköztelen dolog és milyen szép láncolatokat képes beindítani.
Néhány napja késő délután álmos kis falunk állomásának padján ücsörögtünk fagyit nyaldosva, láblógatva négyéves kislányommal, mikor a peronra berobogott egy személyvonat. A leszállók között volt egy kedves, dundi, középkorú hölgy, aki a vonatablakban álló barátnőjét integette el viccesen egy gyűrött papírzsebkendővel, kislányos mozdulatokkal, könnyezést imitálva. Nevettek a tekintetetek, mosolyt fakasztott a meghitt, ismerős jelenet.
A rám ragadó derűvel a szintén „szemtanú” szakállas férfira néztem, akinek kedvesen mozdult bajsza, rezzent szakálla a tovább guruló mosolytól. Kislányomra is ránevetett, aki huncutul visszamosolygott a bácsira és a mögötte baktató kamasz fiára - ő a cseppnyi lányka incselkedésére újfent kedves, szemérmes mosollyal felelt.
Nyaraláskor persze minden előfordulhat. Így történt, hogy a múlt héten egy hatalmas ágyban úgy ébredtem, hogy négy gyerek aludt a legkülönbözőbb pózokban körülöttünk. Szűk és egyben hatalmas élmény volt.
Gyorsan kell írnom ma éjjel is.
Mindjárt fél kettő lesz, ilyentájt ébred fel Bori lányom. Kijön hozzám majd a konyhaasztalhoz, ahol pötyögök a gépen, átölel. Szomjas vagy? – kérdem, ő bólintani fog. Vizet adok neki, iszik, nagyokat kortyol. Pisilsz? – kérdem, s ő megint bólintani fog. Bekísérem a helyiségbe, ahová a király(lány) is gyalog jár. Mikor végez, újra megölel, majd besétál a szobába és befekszik az ágyunkba, alvó feleségem és én közém. Illetve én még nem vagyok ott, de félálomban is gondosan helyet hagy majd nekem a falnál. Mondjuk szűkösen, oldalt kell feküdnöm, de annyi baj legyen…
Egy felmérés szerint a családok 85%-ában a 6 év alatti kisgyerek átmenetileg vagy rendszeresen együtt alszik a szülőkkel. Nem tudom igaz-e, de valóban nagy kérdés szülői körökben: aludjon-e, aludhat-e a gyermekünk közöttünk?
.JPG)
