Ez az új őrület már régebb óta a köztudatban van, azonban most kapott csak nagyobb lángra. Történt ugyanis, hogy a százezrek által követett és kedvelt brit királyi család és a klíma elit oszlopos tagja Harry herceg és feminista felesége Meghan Markle kijelentették, hogy a környezetvédelem miatt kettőnél több gyermeket nem hajlandóak vállalni. (ez a példa is mutatja, hogy milyen nagy felelőssége van az ismert embereknek). Az ideológiát követő nők kijelentették: ha nem lesznek drasztikus változások, ők nem fognak szülni egy ilyen „pusztuló” világba.

Ennek nyomán szomorúan olvastam a minap egy tanulmányban, hogy tízből kilenc 29 év alatti brit nőnek nincs semmi célja az életben – azaz nem céljuk az sem, hogy édesanyák legyenek – a válaszadók fele pedig úgy gondolja, az életük célja, hogy önmaguknak örömet szerezzenek. Elveszni látszanak olyan célok, vágyak, melyek nélkül nagyon rossz irányba fogunk haladni.

Jelenleg döbbenten állok a jelenség előtt, és öt gyermek édesanyjaként mélységesen szomorú és felháborodott is vagyok.

Biztosan ezt akarjuk?

Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”

Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.

Holnap lesz a Szoptatás Világnapja, így most különösen aktuális a téma és bár mi már kinőttünk ebből a korból, de újra körbejártam a kérdést és szeretném megosztani a gondolataimat, tapasztalatomat.

Először is, hadd mondjam el, hogy rengeteget tanultam az 5 gyermekem kapcsán az anyatejes táplálásról, aminek természetesen elkötelezett híve vagyok. Amikor összeszámoltam, döbbenten láttam, hogy összesen 99 hónapnyi szoptatást tudhatok magam mögött (ami nyolc és negyed év), minden gyermekem másképp, máshogy és más életkorig igényelte az anyatejet.

Nem meglepő, hogy minden anyukát arra biztatok, hogy hacsak tudja, táplálja így a kisbabáját. Addig és ahogy ez nekik jó. Azért fogalmazok így, mert van az ismeretségi körömben olyan anyuka, akinél ez nem az akaraton, hanem a testi adottságaim múlott, és szegény nagyon megszenvedte, hogy nem tudta elengedni.

Én senkit nem ítélek el, azokat sem, akik nem tudnak vagy nem akarnak szoptatni. Szerencsés vagyok, mert mind az 5 gyermekemnél volt elég tejem, de nekem is voltak nehézségeim. Én is megéltem azt, amiről a könyvek keveset írnak, az első hetek szinte kibírhatatlan fájdalmát. Többször voltam a határon, hogy feladom, mert ez a fájdalom már elviselhetetlen.

Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.

A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.

Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz. 

Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám. 

Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…

A kicsiket könnyű szeretni: a tejszagúak, a totyogók, a kisdedek gondolkodás nélkül szeretni valók, mint a cuki kis állatok. Bármit tehetnek, ha sírnak vagy göcögnek, elbűvölően bájosak és aranyosak. Aztán nagycsoport vége fele megváltozik valami: elkezdenek hullani a fogak, megnyúlnak vagy épp lomhára kerekednek a gyerektestek, már nem olyan falatkák a zoknik és kisgatyók. Kicsikéink fogatlanok, szófogadatlanok, pimaszok és kamaszosan dacosak lesznek, hajlandóak még esténként hozzánk bújni, de már titkaik is vannak.

Először is az, hogy a pici gyerekek sokkal gyorsabban felöltöznek : egy rövid gatya, egy póló felhúzása, no és a tépőzáras szandál  felcsatolása még a legcsigább kölöknél is tizedannyi időbe telik, mint a téli hacuka felvétele. Az iskolás csemetél esetében június 15-e után végre nem kell tízórait csinálni, leckét kikérdezni és tornacuccot karbantartani. Aztán ilyenkor nyáron megpihen a dzárítógép, sőt, utálatos házimunkámat, a vasalást is meglehetősen nagyvonalúan lehet intézni - végső soron nincs ovi és iskola, ahol "megszólhatnák" a gyerkőcök gyűröttebb cuccait. (Egy rokontól tanultam a módszert: a napon száradt holmikat erőteljes mozdulatokkal szépen összehajtom, kissé megnyomkodom, tenyeremmel átsimítom, és már kész is a "vasalt" póló, kis szoknya, gatyó.) A férfi ingek persze még ekkor sem megúszhatóak, de legalább egy pöttyöt rövidebb az ujjuk.

A színészet alapjait Medgyesi Máriától tanulta a Ferencvárosi Művelődési Házban, majd felvétel nyert a Gór Nagy Mária Színitanodába. Játszott a Madách Kamarában, Székesfehérvárott, a Budaörsi Játékszínben, de igazából Győrben vált színésszé. Kamasz fia és pici lánya imádják egymást, ezek a pillanatok töltik fel igazán.

Mi az a szó, ami elsőre eszedbe jut az apaságról?

Egy férfi életének legfontosabb feladata.

Kisfiad nagyobbacska volt már, mikor második gyermeked megszületett. Milyen élmény volt számodra és számára ez?

Majdnem 15 éves volta fiam, amikor elmondtuk neki, hogy kistestvére lesz karácsonyra. Édesanyja második házasságából már született korábban egy iker testvérpár, őket is nagyon szereti. De sosem felejtem el Máté arcát, ahogy felderült a hír hallatán. És azt a pillanatot sem felejtem el soha, amikor Máté először a kezében tartotta Pankát. Csodálatos érzés volt!

Ünnepnapokon, családi ebédeknél Édesapám az asztalfőn ült, körötte ültünk mindahányan. Így volt ez régen, és remélem lesz még így sokat. Édesapám hangja megnyugtatóan körülölel minket, hallgatjuk őt, mint egy jó tanárt, aki anekdotáival, életbölcsességekkel teli történeteivel, előadásmódjával, karizmájával ragadja meg a közönséget. Pedig figyelmünket megnyerni nem is olyan egyszerű feladat, hisz számos korosztály gyűlik össze a családi összejöveteleken. Lessük páratlanul okos gondolatait, nem véletlenül, hisz matematikus az én apukám.

Tervez, számol, megold, a nagycsaládban most is, úgy, ahogy egész életemben tette. Irányt mutat, gondoskodik, szeret. Példakép, mintát ad szülőségből, jóságból, magunk és mások iránti tiszteletből, az elesettek iránti elhivatottságból, kötelességből, de legfőképp szeretetből.

Lentulai Krisztián jelenleg a Karc FM főszerkesztő-helyettese, édesapa. Egész élete a rádiózás körül forgott, 1997-ben kezdett belekóstolni Tatabányán az akkori Radír Rádióban műsorvezetőként, majd zenei szerkesztőként. Aztán a 2007-ben induló budapesti Lánchíd Rádió munkatársa lett, szintén zenei szerkesztőként. A Karc FM-en az Amerika Hangjai rockműsort Jeszenszky Zsolttal készíti, ami a dallamos rockzene rajongóinak hivatott szólni. Igyekszik műsoraiban felkarolni a fiatal tehetségeket és igyekszik gyermekének is mindent megmutatni a világból. Vallja, hogy bár nem él együtt gyermeke édesanyjával, a közösen eltöltött idő értékes és minden percét szeretné is kihasználni.

Mi az a szó, ami elsőre eszedbe jut az apaságról?

Felelősség.

Nem a hagyományos családmodellben nevelitek gyermeked, mit gondolsz, mik ennek a legnagyobb nehézségei?

Sajnos nem is biztos, hogy igazad van, amikor kijelented, hogy ez a nem hagyományos. És a hangsúly a „sajnos”-on van. Ádám fiam 5 és fél éves, és az óvodában majdnem a gyerekek fele vagy az egyik szülővel, vagy mozaikcsaládban él. Szörnyű tendencia ez. Amit korábban a hagyományostól eltérőnek neveztünk, az ma statisztikailag is megerősödött, azaz nincs már egyértelmű többsége a teljes, származási családjában felnövő gyerekeknek. És ez nem jó. Én sem így vágtam bele a családalapításba. Mik a nehézségei? Hogy nap, mint nap belehal az ember. Én nem ismertem az édesapámat, majd mikor igény merült fel erre nézve magamban, már meghalt. Teljes családot álmodtam meg a fiamnak, és nem úgy alakult. Talán nagy szó lenne a bűntudat, mondjuk inkább permanens lelkiismeret-furdalásnak azt, ami ennek az egész folyamatnak a mentális részét lefedi. Ez bitang nehéz. Tükörbe nézni, és bevallani, hogy mit rontottál el, és ebből a hendikepes helyzetből kihozni, amit lehet. A technikai, logisztikai, szervezési nehézségeket sem én, sem a volt feleségem nem éljük meg nehézségnek. Jó szülőtársként dolgozunk össze. Működik.

„Az első lépés: kimondani, hogy szükség van az apákra” – vélekedik Léder László pszichológus, az Apa Akadémia vezetője. A FICSAK hagyományos apák napi eseményéhez idén is boldogan csatlakozott az Apa Akadémia, melynek küldetése a modern apaság legfontosabb kérdéseinek megvitatása és az édesapák segítése.

Az Akadémia előadásokkal, tréningekkel és egyéni tanácsadással segíti az apákat és anyákat abban, hogy az apák minél többet és "elég jó apaként" vehessenek részt gyermekeik nevelésében és a családi élet alakításában. Az alapító jelenleg néhány hónapos babájával otthon van GYED-en és igyekszik minél jobban kiélvezni a babázást és ezt a néhány csodás hónapot. Az apaságról, apák napjáról és az időbeosztás nehézségeiről is beszélgettünk vele.

Az első férfi az életemben hetvenhét éves. Felfoghatatlan! Képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy Ő  nem lehet öreg, mert nekem mindig középkorú, örök negyvenes. (Miközben nem az apukám ennyi, hanem már a férjem is az ötödik x-et ostromolja, s magam is elmúltam már negyven rég.) Amikor annak idején kérdeztek a tanáraim, rég múlt idők oroszóráin gyakorolva, és osztályfőnökin, kérdőíveket töltögetve, apa még csak negyvenvalamennyi volt... nekem ennyi is maradt!

Azonban, ha családi mozidélutánt vagy estet szervezünk, nincs is olyan könnyű dolgunk a filmválasztásban. Nagyon summásan a mai gyermekfilmek, rajzfilmek lényegében felnőtteknek szólnak. Témájukban, tempójukban sem alkalmasak a kisebb gyermekek számára, különösen nem mozivásznon, ahol mindent többszörösen felerősítve kap a néző. Persze születtek bájos animációs filmek az elmúlt esztendőkben, de önmagában a műfaji keretek, a forma nem elegendő a korosztályi besorolásra. Ezért bármilyen népszerű alkotásról is van szó, mindig érdemes „előnézni”, hogy úgy mondjam cenzúrázni a rajzfilmet is, mert könnyen nehéz perceket, majd órákat okozhatunk gyermekünknek.

Mi mostanában inkább a régebbi alkotások között keresgélünk. Ez két okból is érdekes. Egyrészt jó látni, hogy gyermekeink is nagyon élvezik a mi gyermekkorunk filmjeit, másrészt jó egy kicsit újra gyermekké lennünk.

Egyesületünk legfontosabb célja, hogy segítse a családok életét, illetve megismertesse a családos életforma örömeit. Májusban az édesanyák kerültek figyelmünk középpontjába, csodás eseményen ünnepeltük őket a Ringatóval karöltve, a június pedig immár hagyományosan az édesapáké, akiket szintén igyekszünk méltó módon megünnepelni.

Amellett, hogy idén is gőzerővel készülünk egy olyan esemény megvalósítására, mely emlékezetes élmény marad mind a gyermekek, mind apukájuk számára, más aktivitásokkal is igyekszünk ráhangolódni az apák napjára.

A Fidesz–KDNP színeiben európai parlamenti jelölést elfogadni azért nagy megtiszteltetés, mert arra a küzdőtérre való meghívást jelent, ahol nemcsak az öreg kontinens jövője, de saját családjaink sorsa is el fog dőlni.

A jövőnk nagy kérdése ma az, fontosnak ­érezzük-e a kereszténységből kisarjadt kultúránk megőrzését, hogy a leégett Notre-Dame újjáépítése csak a képeslapokról hiányzó épület pótlását jelenti-e majd, vagy a katedrálist építők hitét is szeretnék újraéleszteni vele?

Míg mi A-ból B-be, reggeli kakaótól és a tízórai elkészítésétől a jó éjt pusziig és az ágyba kerülésig igyekszünk valahogy (általában fáradtan) elevickélni úgy, hogy közben legyen másnapra tiszta ruha és senki ne felejtse el megmosni a fogát vagy megtanulni a feladott verset, addig a gyerekek egyre csak a „tájban” gyönyörködnének és élveznék a robogás pillanatait: játékkal, rajzzal, egymás féktelen kergetésével, fantáziájuk elengedésével múlatnák az időt.

Az anyák felismerve a csavart, bűnbánóan ismerik el, hogy valóban nem szánnak elég időt saját anyukájukra, kiderül, hogy rosszul élik az életüket, mert minden más fontosabb nekik, mint az anyukájuk. 

A szóban forgó videó itt látható  

Ünnepeltből vádlottá válnak. 

Lehet odakiáltani sürgetőleg, gyors segítséget vagy csak egy bögre kakaót kérve, felháborodva, fájdalomtól könnyes szemmel, lázpírral az arcon, ijedten vagy vidáman, követelőzve vagy kedvesen. Ezernyi árnyalat, ami mind az anyaság misztériumát világítja meg.

Aki anya, tudja jól, miről beszélek, aki még nem az, visszaemlékezhet saját gyermekkorára, mikor ő hívta, kérte, akarta anyukáját naponta sokszor kimondva a megoldást adó bűvös szót: „anya”! Anyaként ma már mi is megélhetjük, hogy gyermekeink számára valóban mi vagyunk az életükben felmerülő kérdések megoldásainak elsődleges forrásai – anya (és persze sokszor apa is) az, akihez első felindulásában, gyors segítséget vagy épp vigasztalást kapni szalad egy kisgyermek, akiért kiált, ha sebes lesz a lába az ovi kertjében vagy aki után vágyik, ha csúfolják az iskolában.

Aki gyerekeket nevel tudja, hogy a kicsik  az élet minden nagy kérdésével szembesülnek öt-hat éves korukra: kérdezgetnek az elmúlásról ("Én is meghalok egyszer?"), a hitről ("Jézuska olyan, min egy varázsló?"), kezdik kitapogatni az emberi jellemeket, karaktereket ("Pista bácsi miért olyan morcos ember?"). 

Hogy is maradhatna ki a világ felfedezéséből épp a szerelem? Egyre többször merül fel otthon legkisebb, még ovis korú csemeténk történeteiben is a kérdés. “Nekem Zoli lesz a férjem!”, “Nézd, azok ott csókolóznak!”, “Hogy születik a kisbaba?” - ilyen és ehhez hasonló mondatok buknak ki csacsogó kis ötévesünk száján.

Immár sokéves hagyománnyá vált, hogy a családok így – együtt énekelve – ünneplik anyák napját. A Fiatal Családosok Klubja életében a családokat érintő ünnepek, jeles napok kiemelt jelentőséggel bírnak. Az esemény egyik legfontosabb üzenete: a gyermekek születésével válik teljessé a nő is, a gyermekünk iránti szeretet pedig végig kíséri életünket.

Az évforduló alkalmas arra, hogy felidézzem belső mozimban egy nagy életmű pillanatfelvételeit. Nem vagyok rajongó típus, nem olvasok sztármagazinokat, tökéletesen zár a fülem a bulvárhírek hallatán. Belmondo magánéletéről sem tudok túl sokat, a filmjein keresztül mégis, mintha hangyányit ismerném. Pedig alig néhány dialektust pötyögök a nyelvén.

Csakhogy ez valójában nem így volt. Spártában a gyermeket, ha koraszülött vagy valamilyen hiányossággal született, és szülei nem akarták felnevelni, akkor az apának el kellett vinnie a vének tanácsához. Ez megállapította, hogy mit kell vele tenni. Ha elfogadta a szülők tervét, akkor a gyermeket kitették (nem ledobták!) a Taigetoszon az Apothetaira, amely hely közismert volt a spártai közösség előtt. Így csak a legritkább esetben halt meg csecsemő, ugyanis a gyermektelen párok vagy mások magukhoz vették a kihelyezett újszülöttet.

Nos, és a 21. században? Ha valaki arra buzdít, hogy abortálás helyett adoptálást válasszon az anya (mely kettő nem feltétlenül alternatívája egymásnak), akkor megkövezik.

Miközben az abortusz óriási üzlet lett a világban, a krízishelyzetben lévőket alig vagy sehogy sem támogatják.

Egyre több gyermek és felnőtt áll a rajtvonalhoz a hagyományos Tavaszköszöntő családi futóversenyen Gazdagréten, melyet nagy lelkesedéssel szervezünk minden évben. Az idei év minden szempontból különleges. A versenyre ugyanis több mint 300 résztvevő regisztrált már az eseményt megelőzően és a helyszínen is sokan csatlakoztak. Ilyenkor érzem, hogy megéri a sok munka, szervezés és ötlet, hisz több száz édesanya, édesapa, gyermek gazdagodik egy ilyen felejthetetlen élménnyel.

Tavasz, most már tényleg!

Itt a tavasz és ez már biztos, nemcsak azért, mert kinyíltak a kertben a kikericsek és nekilódultak a virágzásnak nárciszok, hanem azért is, mert:

-        tíz perc napozás után a tükörbe nézve látom, hogy piros lett az arcom

-        mert eltüntettem az előszobából a levitézlett bakancsokat

-        mert megvettem az első doboz ócska import epret

-        mert újra kitettem az ágyneműket szellőzni a napra

-        mert idejétmúlttá váltak a kötött sapkák és újra átmeneti kabát után koslatok

-        mert a gyerekek egyre fáradtabban rugaszkodnak neki a reggel a suliba, oviba

-        mert a nyitott ablakon újra hallom, ahogy a közeli iskolába járó gyerekek trappolva róják a háztömböket

-        mert megszomjaztam egy pohár sörre

-        …és mert egyre nehezebben születnek meg a blogbejegyzések!

Így született meg 15-én, ahogyan Petőfi írta, "a magyar szabadság első lélekzete", a cenzori engedély nélkül kinyomtatott 12 pont és a Nemzeti dal. A forradalmárok délután a pesti városi tanáccsal, majd a budai Helytartótanáccsal is elfogadtatták polgári követeléseiket.

Március 15-e azonban nemcsak a bátor fiatal férfiak napja volt, hanem a nőké is, hiszen ők szintén tevékeny résztvevői voltak a fényes eseményeknek és a borongós időnek. És ha egy férfi és egy nő találkozik, abból természetesen szerelem születik. A forradalom fintora, hogy ráadásul nem is futó kalandok, hanem tartós házasságok.

A forradalom lelkiségét ő öntötte szavakba, s azóta sem múlhat el március idusa a forradalom “slágerének”, a még a bátortalanabbakat, bizonytalanabbakat is talpra ugrasztó Nemzeti dal elszavalása nélkül. A zsibongó lelkű ifjú költő ízig-vérig komolyan vette az 1848-as tavaszt: rövidre szabott élete minden erejével szabadságot és szerelmet fakasztott.

Géza és Orsi együtt járnak két és fél éve, szeretik egymást. Orsi 26 éves, vidéki lány,városi albérletben lakik, Géza már 30, még a szüleinél él, de sokat alszik Orsi kis lakásában. Mindketten dolgoznak, Orsi egy takarékszövetkezetben front office-os, Géza egy barátja faipari cégénél van alkalmazásban. Ismerik és kedvelik egymás családját, csak az ünnepi ebédeknél kellemetlen az idősebb generációktól feléjük szegeződő kérdő tekintet: lesz-e esküvő és kisbaba, mit terveznek az életükkel?

A kérdés azért vág az elevenükbe, mert a szívük mélyén érzik, tudják, hogy lépni kellene, ketyeg az a biológiai óra, akkor is, ha odafigyelnek magukra és kitartóan járnak edzésre mindketten. A barátaik közül Annáéknál nemrég született egy tündér-aranyos kisbaba – azóta ugyan Anna és Péter elmaradozott a péntek esti sörözésekről, de a Facebookon posztolt babás képeik enyhe irigységgel és valami mélyről feltörő vágyakozással töltik el a lelküket. Lehet, hogy ideje lenne nekik is valami igazán fontosat meglépni?

Világviszonylatban a kommunizmus áldozatait 100 millióra becsülik, Kelet-Közép-Európában 1 millióra. A kivégzetteken, haláltáborokban elpusztultakon, az éhen haltakon túl azonban szinte mindenki érintett volt a szenvedésben, aki kommunista diktatúrában élt. Apák és anyák várták haza gyermekeiket, feleségek féltették férjeiket, gyermekek édesapjukat, édesanyjukat. Kényszermunkatáborból, börtönből vagy nem is tudták honnan, csak várták. És sokszor hiába. A ma élő fiataloknak ugyanannyira érthetetlen e gonosz diktatúra, mint az akkor élőknek, de ők megtapasztalták azt, ami a mai embernek érdekes történelem. A kommunizmus a személyeken keresztül természetesen a családok életét is tönkretette. Nemcsak testileg, hanem a besúgásokkal, a megalkuvásokkal, a hazugságokkal, a megfélemlítésekkel lelkileg is.

A kormány 7 pontos családvédelmi intézkedési tervében foglalt egyik javaslat szerint a még aktív korú, dolgozó nagyszülők 2020-tól GYED-re mehetnek két év alatti unokájukkal, ha a szülők a saját GYED-jogosultságukat átadják. Erről kérdeztük Király Nórát, a Fiatal Családosok Klubja alapítóját.

- Van igény a családokban arra, hogy a nagymama otthon maradjon a kisunokával?

A nagymamák és a nagypapák eddig is nagyon intenzíven kapcsolódtak be a kisgyermekes családok életének segítésébe. Sokszor fontosabb szempont a fiatal családosok ingatlanvásárlásánál például az, hogy a nagyszülők elérhető távolságra legyenek, mint mondjuk a munkahely közelsége. A tágabb család közelsége adja ugyanis azt a biztonságérzetet, ami pici, de bizony még nagyobb gyermekek mellett is olyan fontos: ha el kell szaladni ügyeket intézni, legyen, aki vigyáz a kicsire; ha nem ér haza munkából a szülő, legyen, aki elhozza az oviból a gyermeket vagy épp különórára vigye. Ezek a családok mindennapjainak alapvető problémái és szervezési feladatai, amiben a nagyszülők óriási segítséget tudnak nyújtani. Ezen túl az ő élettapasztalatuk, az unokákhoz fűződő kapcsolatuk megfizethetetlen segítség egy család életében. Ha pedig ezt a - világban először nálunk felkínált - lehetőséget a még dolgozó nagymama számára megnyitjuk, megadjuk az esélyt a segítésre és egy mindenki számára előnyös együttműködésre a generációk között.

Jó lépések-e, amiket Orbán Viktor bejelentett? Hatásosak lehetnek-e?

A bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv, együtt azzal a sokszínű és nagyvonalú családpolitikai intézkedéssorozattal, ami immár a harmadik kormányzati ciklus óta bővül, színesedik, túlzás nélkül egyedülálló a világban! Minden eleme azt üzeni, hogy a kormányzat meg kívánja állítani a hosszú ideje tartó demográfiai lejtmenetet és történelmi felelősségét átérezve minden tőle telhetőt megtesz, hogy biztosítsa a kívánt gyermekek megszületését.

Apukámat egy közös családi nyaraláson hívta félre egy kedves, idős hölgy, azt súgva fülébe, hogy tudja meg, ő az utolsó úriemberek egyike. És hogy miből állapította ezt meg? Mert mellette sétálva mindig a helyes  oldalon (balján) ment, s mert azonnal felállt ültéből, ha a hölgy szólt hozzá.

Igen, az úriasszony nem tévedett. Apa ilyen, ilyennek nevelték a nagyszüleim. Úriember. Előreenged minden nőt (a kislányokat is), nem tegez, csak ha a nő maga felajánlja, felsegíti a kabátot, kedves, figyelmes.

Te mikor és hol futottad az első km-edet, emlékszel még rá?

Igazából, ha az első kilométerről beszélünk, arra nem emlékszem kristálytisztán, hisz mióta az eszemet tudom, világéletemben sportoltam valamit. Nem volt nehéz, hisz általános iskolai éveimet egy sportosztályba kezdtem. A futó edzések szerves részei voltak a felkészülésben, legyen az talaj/szertorna vagy éppen a labdajátékok. Ezért is nem emlékszem pontosan, hogy mikor futottam életem első ezer méterét.

2010 óta Magyarország Kormánya több olyan rendszerszintű átalakítást hajtott végre, amely a családokat kívánja segíteni. Egy hosszú távra, nemzetstratégiában gondolkodó felelős kormányzatnak célja és kötelessége, hogy támogassa a családokat. Ez a tudatosság bizonyosodott be a nemzeti konzultáció kapcsán is.

Az általam alapított Fiatal Családosok Klubja már alapítása óta a szívén viseli a magyar családok boldogulásának, gyarapodásának ügyét. Ezzel kapcsolatban őszintén üdvözli, hogy Magyarország Kormánya a családok jövőjére vonatkozó intézkedéseit a legfontosabbak között tartja számon, és az ehhez kapcsolódó kérdéseit a nemzeti konzultáció szintjére emelte. Az országos jelentőségű visszaigazolás megerősíti, hogy a magyar társadalom számára kiemelt fontosságú a családok támogatásának ügye.

Pici korunktól fogva alap volt, hogy ilyenkor megállunk, nem nyüzsgünk és igen, nemcsak hallgatjuk, hanem énekeljük is!

Ugyanezt próbáljuk továbbadni a gyerekeknek is, ma már elmondhatom, sikerrel. De tényleg, nem is értem, hogy lehetséges, hogy olyan sok ember összeszorított szájjal, unottan állja végig a Himnuszt? Ez nem hallás, jó- vagy rossz hang függvénye - apukám is botfülével (diszkréten, halkan) mindig énekelt.
Mióta az eszemet tudom, elfogódottan énekeltünk Szilveszterkor, sportközvetítéseknél, parázs tüntetéseken és álmosító iskolai ünnepségek kezdetén. Büszkén, egyenes derékkal. A templomban az összekulcsolt kéz egyedül e dallamnál vált ketté, az imádságos, emelkedett lélek mellett is egy kicsit más minőséggé: a nemzeti érzés kibogozhatatlan jelképeként.

Nemrég középső lányom kis színes makkokat és mogyorókat rajzolt, majd kivágta, és felragasztotta a lakásunk különböző pontjain a falra. Ha erre járnának az éhes állatok, akkor legyen mit enniük. Én is nagyon vártam a kiéhezett őzikéket és vaddisznókat, de kicsit az is foglalkoztatott, hogy vajon a tapétára ragasztott élelem le fog-e jönni, illetve mekkora tapétacsíkot húz majd magával. Persze ezek bagatell kérdések az éhező állatok megmentése mellett.

Íme, az őszi-téli hónapok napi rutinja egy kisgyermekes családban, az egészségben eltöltött, békességes téli időszak reményében:

- fura mesehősöket formáló multivitamin bigyók adása rögtön a reggeli kakaó mellé, „kísérőként” – mert bizonyára nagyon jótékony hatásúak, és mert ezt ki is követelik a gyógyszertárban a kicsinyek a különböző árukapcsolások (intelligens gyurmák és egyéb értékek) miatt. No és az édes íz, a színes összhatás is rászokással fenyeget, anyuka meg örüljön, hogy legalább egy gyógy(hatású) szert önként szopogat csemetéje, legfeljebb azt kell figyelje, nehogy cukorkaként elfogyasszon egy teli dobozt. (Jó, a „teli doboz” kifejezés itt nemigen áll meg, körülbelül ötszörös térfogatú műanyagtartók alján lötyög ugyanis a pár cukicukor.) Ha pedig esetleg többféle ízesítés is felgyűlt belőle odahaza, jó alkalmat teremt rá, hogy már kora reggel összevesszenek a testvérek.

Ennek fényének „vérpiros sugára” azonban nem az ünnephez illő nyugodt, békés napokat hozott az ország lakosságának 170 évvel ezelőtt, hanem háborús félelmekkel és reményekkel egyaránt telt időszakot.

„Magyarország ügye 1848 őszutóján gyönge, igen gyönge lábon állt” – írta visszaemlékezéseiben Görgei Artúr tábornok, aki Magyarország északnyugati részén próbált ellenállni a december közepén meginduló osztrák főseregnek. Kossuth Lajos 18-án adott ki rendeletet „a népfelkelés és a szabad mozgó (gerilla) csapatok iránt”, melyek a honvédség támogatására voltak hivatva. 20-án az erdélyi sereg új parancsnoka, Bem József megkezdte előrenyomulását három irányból Kolozsvár felé. Nemcsak az osztrák haderővel, de az ellenséges erdélyi szászokkal és a vérengző román felkelőkkel is meg kellett küzdenie, akiket még az erdélyi császári csapatok parancsnoka is rögtönítélő bíróság elé akart állítani kegyetlenkedéseik miatt.

Idén is így volt. Képkeretbe öltöztetett gyerekrajzok, személyre szabott újság, üvegfestékkel díszített mécsestartó, erre az alkalomra betanult bendzsószám, saját költésű szonett és saját kötésű sál is volt a gondosan készített ajándékok között – és persze az átadás alatt sok-sok nevetés.

Tudatos ünnep-váróként és mérsékletet kereső ajándékozóként is beleeshetünk abba a csapdába, hogy karácsony előtt egy bevásárlóközpontba tévedve (akkor is, ha csak a szokásos élelmiszerkészlet heti összerántására indulunk), hirtelen impulzusok alapján, szeretteink elhanyagolásából fakadó lelkiismeretfurdalásunk miatt bedobálunk még a kocsinkba néhány játékot, ruhaneműt vagy elektronikai cikket – nehogy csalódott legyen a karácsonyfa mellett az a családtag, akire mostanság, az adventi időszak túlpörgetett napjaiban olyan kevés időnk maradt!

Ebben az időszakban sokan szenvednek betegségekről, a szülők kimaradnak a munkából, a gyerekek lemaradnak az iskolában. Nagy terhet ró a család minden tagjára egy ilyen időszak. Édesanyaként néhány gondolatot, tippet szeretnék adni ahhoz, hogy a téli időszakban könnyebben megőrizhessék a kicsik és nagyok is egészségüket, vitalitásukat.

Első gyermekem születése óta fokozatosan kialakult néhány „anyukás mániám”. Ezek a mániák néha megnehezítik, bonyolítják amúgy is nehéz életem, de hiszem, hogy ezek olyan mániák, amik a gyerekeimre jó hatással vannak és nagyban hozzájárulnak kiváló egészségi állapotukhoz.

A Jelnyelvi Játszótéren a kicsik-nagyobbacskák kreativitásukat, nonverbális képességeiket kiaknázva, együttműködve vagy éppen versenyezve egymással, szavak nélkül vagy jelnyelven, hallássérült és jelnyelvet ismerő játékvezető vezetésével vesznek részt csoportos játékokban. Talán el sem hinnétek, de a „klasszikus” kő-papír-ollót, vagy egy memóriajátékot is izgalmasabbá lehet tenni a jelnyelv által! Mindig figyelünk arra, hogy az első alkalommal részt vevő, illetve a halló gyerekek a játékokhoz szükséges jeleket elsajátítsák, és teljesen akadálymentes legyen a kommunikáció a csoportban.

A kezdetektől részese vagyok a játszóteres csapatunknak, és minden alkalommal tudatosul bennem, mennyire szükséges egy ilyen hely, ahol a siket gyermekek az anyanyelvükön játszhatnak, halló, vagy esetleg jelelni nem tudó hallássérült kortársaik pedig egy felszabadult, vidám közegben, együttműködést, figyelmet, szemkontaktust igénylő játékos feladatok közepette sajátíthatják el a jelnyelvet.

 „Adventus Domini” – az Úr eljövetelére, töredékes emberi voltunkban a reménysugár, a Megváltó születésére való várakozás időszaka ez – nem lúgozhatjuk ki az ünnep forrását a készület idejéből.

A meghittség, az elcsendesülés sokkal inkább illene ehhez a négy hetes periódushoz, de a kereskedelem zaja, az ünnepi készülődés lüktetése mellett is teremthetünk alkalmat arra, hogy lélekben felkészülve érkezzünk el a szentesti gyertyagyújtáshoz.

A legközismertebb adventi kellék a koszorú, melynek négy – vasárnaponként meggyújtásra kerülő –gyertyalángja a reménység fényének hétről hétre való erősödését jelképezi és minden gyertyagyújtás alkalmat adhat a családi együttlétre, a mindennapi hajszoltságból való kiszakadásra és a megnyugvás mellett az egymásra figyelésre. Nem a koszorú beszerzése vagy elkészítése tehát a legfontosabb adventi „feladatunk” (bár az is nagyon kedves élmény), hanem a körülötte töltött minőségi idő megélése, ezt semmiképp ne hagyjuk elveszni!

A Családszervezetek (immár harmadik) Jótékonysági Vására még ennél is különlegesebben teremt a szinte semmiből valamit: hetek óta készülődő anyukák és nagymamák, mellettük serénykedő gyerekhaddal sütnek, varrnak, faragnak vagy öntenek gyertyát, hogy a nagy karácsonyi vásárokhoz illő portékák kerülhessenek az asztalokra. 

Mi jut eszébe először erről a szóról, hogy jótékonyság?

Lehetőség arra, hogy örömet szerezzünk vagy segítséget nyújtsunk másoknak. Ezalatt nem csak az anyagi támogatást értem, hiszen örömet sokféleképpen szerezhetünk: egy jó szóval, odafigyeléssel, mosollyal, azzal, hogy időt szánunk valakire. Milyen szép lenne, ha az emberek nem csak a karácsonyi időszakban jótékonykodnának, hanem a hétköznapokban is odafigyelnének egymásra és segítenék embertársaikat.

Ne hagyjuk, hogy a környezetvédelem ügye a köztudatban kizárólag "zöld" érték legyen!

Ez a gondolat sokszor eszembe jut, bevallom, évről évre nagyobb dühvel és pontosan akkor, amikor az egyre lágyabb őszökbe mégiscsak belecsúszik némi csípősség, és a népek többsége beröffenti a kazánokat - magyarán az első ellehetetlenülő szellőztetéskor. Nem igaz teljesen, mert már a nyár végi avarégetések fojtó értelmetlenségekor is felhördülök, amikor a polgártársak egy része súlyos órákat áldoz arra, hogy a nedvességtől csöpögő leveleket mégis inkább rábírja a füstté változásra: teljesen eredménytelenül, persze.

Ősz elején fogorvosnál jártunk, amit saját gyerekkel még nem tettünk, csak saját gyerekkori emlékeink integettek fájósan. Hat éves kislányomnak letört egy darabka a tejfogából, elkerülhetetlenné vált, hogy bemutassuk neki a fogorvos bácsit, aki már engem is gyógyított. Édesen ült kis testével a nagy székben, várva az ismeretlent. Kicsit izgatott volt, hogy mi lesz, kicsit izgult, hogy milyen lesz. Aztán megtapasztalta: injekció, fúrás, tömés. Csöndesen tűrte, bár a könnye csorgott. Kifelé jövet annyit mondott: Ide nem jövök többet!

Összehasonlítani az agglomerációs, vidéki élettel tudom a fővárosi életet.

Budapest ebből az aspektusból nézve az a hely, ahová elindulva sokkal inkább meggondolom, mit veszek fel, valahogy kívülről a fővárosba tartva mindenki a „szebbik énjét” próbálja előhívni, kicsit mintha színházba menne az ember. A városban „meg kell jelenni”, a tömegben „arcot” próbál ölteni mindenki. Ezzel szemben egy faluban, ahol ismer mindenki mindenkit, ez a kevésbé jellemző. Budapesten a helyek és a városi „áramlatok” ismerősek igazán, nem az emberek.