Így aztán a mi családi együttléteink jóval hektikusabban alakulnak, esti előadásokkal, ilyen-olyan váratlan eseményekkel, utazásokkal tarkítva az életünket. De lássunk egy átlagos hétköznapot. 

Mióta magam is dolgozom és agglomerációs falusi otthonunkból nap mint nap vonattal ostromlom a fővárost, Ő a reggeli fuvaros: viszi a nagyokat a szomszéd kisvárosba, suliba, majd a kicsit az oviba. Jó, hogy nem a szomszédba kell menniük, mert ez a tizenöt-húsz perces közös utazás alapozza meg a nap jó hangulatát és az apa-gyerek információcserét. Apa ilyenkor a volán mellett kikérdezi a feladott verset, meghallgatja a kócos álmokat és a kocsiból aprót guberál össze, hogy a sulisok egy kis potya édességet vehessenek a büfében a tízórai mellé és közben felzárkózik az aktuális ügyeket illetően, majd rituális „kézfogantyúval” búcsúznak el egymástól.

Aztán, ahogyan megyünk vissza az időben, előkerülnek olyan fotográfiák, amelyeken még nem voltak rajta a gyerekeink. Első karácsonyunk feleségemmel, még gyerkőc nélkül, illetve meghúzódva a pocakban. Aztán még korábban szüleinkkel, testvéreinkkel. És röpülünk vissza az időben, szüleink, nagyszüleink karácsonyaiba. Egyre kevesebb a fotó, de egyre értékesebb. Mert lehet, hogy régen csak egy vagy két kép készült az ünnepi eseményről, az is lehet, hogy nem tökéletes a minőség és a beállítás, de megvannak az albumban, és minden évben újra és újra megnézzük a rajta lévő arcokat. Ezzel szemben mostanában több száz képet lövünk el telefonjainkkal, amelyek szépen rákerülnek egy adathordozónkra, időnk híján legtöbbször válogatás nélkül, és bizony onnan már ritkábban ülünk neki a nézegetésnek.

Van, aki fényképeket nézeget a családdal, társasjátékozik, kártyázik, más egy éjszakai beszélgetéssel, borozással oldja meg, de mindenképp jó, ha erőt merítünk a lezárt évből, az idő átértékelt múlásából. 

És emellett természetesen helye és ideje van az év utolsó napján a felhőtlen szórakozásnak, jókedvű ünneplésnek is. Kinek, kinek ízlése, vérmérséklete és életkora szerint. Fontos szelep ez a nap, ilyenkor kiengedhetjük az egész éves fáradtság feszültségét és kiléphetünk kicsit a megszokott kerékvágásból. 

De azért nem mindegy, hogyan tesszük ezt!

Az alábbi, inkább megoldást kereső, gondolatébresztőnek szánt írásomban a „Digitális Karácsony és mindennapok“ témakörét szeretném fókuszba tenni. Nem titkolt célunk a Fiatal Családosok Klubjánál, hogy segítsünk a családoknak a jövőben a gyerekek ( és szüleik) digitális függése, a szabadidejükből egyre nagyobb teret kihasító e-világ jelenléte kapcsán.

Hisszük, hogy tudatosan, együtt gondolkodva meg tudjuk találni azt a megoldást, ami nem a trendekkel megy szembe, hanem egy élhetőbb világot és családi életet eredményez.

A Karácsony-várás meghittségében jutott eszembe, hogy milyen rég is volt, hogy újszülöttnek örülhettem - több, mint öt éve már! 

Elővettem hát naplómat, amit akkoriban, negyedik gyermekünk születése idején írtam, hogy gondolatban újra átélhessem azt a máshoz nem fogható csodát, amit egy új kis élet megismerése jelent. Íme a kis bejegyzés, mellyel áldott Karácsonyt és sok családi körben átélt örömet kívánunk mindenkinek!

A kedélyeinkre ható folyamatok jelentős részére ugyanis egyáltalán nincs befolyásunk, így túl sokat merengeni sincs értelme rajtuk: se a szürke időjárással, se a hírfolyamok negatív híreivel nem tudunk érdemben mit kezdeni. Így aztán jobban járunk, ha fejünket nem struccként homokba dugjuk, s közben tovább szorongunk a sötétben, hanem inkább direkt jól kinyújtózunk, és a napi (rossz)hírözön gomolyfelhőzete felett kitekintünk a naposabb égboltra. 

Próbáljunk meg fókuszálni az igazán fontos dolgokra. Ahogy szegény falusi dédnagymamám,  akit nem kényeztetett az élet (tizennégy gyermeket szült, s nyolcat temetett) fogalmazta meg a maga egyszerű életbölcsességét: "maradjunk meg a magunk valóságában!"

Szokásos reggel. Aztán mikor eltűnnek lányaim a lépcső tetején hirtelen eszembe jut, hogy milyen nap is van ma. November 7. Nekik átlagos hétköznap, de nekem erről a dátumról mindig eszembe fog jutni: az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Pedig nem szenvedtem végig a kommunizmust, csak nyúlfarknyit láttam a legvégéből. Mégsem feledem ezt a napot és ünneplését. No, ez nem családi emlék...

De én is ugyanebbe az iskolába jártam, ahová gyermekeim. És én még jól emlékszem, hogy aznap nem volt ilyen átlagos a folyosó. Fel volt díszítve a előtér a nagy napra. Hogy úgy mondjam vörösbe borult az épület. Ünneplőben kellett érkeznünk: alsósok kisdobos egyenruhában kék nyakkendővel, felsősök úttörő egyenruhában vörös nyakkendővel.

Idén is megrendezzük a családszervezetek adventi jótékonysági vásárát, amelynek bevételéből a szívbeteg gyerekeket támogatjuk. November 18-án sajtótájékoztatót tartottunk a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben, ahol megható pillanatokat éltünk át.

A sajtótájékoztató helyszíne a szívklinika második emelete volt. A helyszín már önmagában megérintett, ám nem csupán a pontos és figyelmes munkának lehettünk szemtanui, hanem találkozhattunk olyan családokkal, akikért idén dolgozunk, akik számára kiemelten fontos a szívbeteg gyermekek ügye, hisz érintettek. Gyermekük valamilyen szívrendellenességgel született, a kórház, a műtét vagy műtétek sorozata az életük szerves része. A betegséggel együtt kell élniük.

Ha csak ránézek, furcsán összeszorul a szívem, nehéz gombóc ül a torkomra.

Ferencjóskás, kackiás bajusszal, mosolygó szemekkel dédapám, a ki tudja hányadik generáció óta Imre keresztnévre hallgató középkorú férfi ül büszkén, délcegen. A cívis város Bundi utca-Mester utcáinak sarkán álló kis szatócsüzlet tulajdonosa: halk szavú, kenyérre kenhető ember.

És ott van felesége, katolikus dédanyám: a határozottabbik, nemes vonású asszony, két gyermek édesanyja. Kétséget kizáróan ő viseli a nadrágot odahaza. Egy leány és egy fiatal fiú állnak szüleik között fegyelmezetten - a zavartság talán a fotózkodás kellemetlen, csiklandós feszültségének szól.

A hazai családszervezetek egész évben azon dolgoznak, hogy a családok életét segítsék. Az adventi időszak pedig kiemelten fontos életükben, hisz ez évben már negyedszer fognak össze egy jótékony cél érdekében. Minden évben közösen kiválasztanak egy nemes ügyet és egy alapítványt, akiket minden erejükkel támogatnak. Az idei esemény középpontjában a szívbeteg gyermekek állnak majd, a támogatott szervezet pedig nem más, mint az Okkal dobban Alapítvány. Az ügy ismét nagyon fontos, hisz Magyarországon 18-20.000 gyermek él valamilyen szívfejlődési rendellenességgel, de mégis nagyon keveset hallunk róluk, ezáltal mind a lelki, mind az anyagi támogatottságuk is elmarad egyéb súlyos betegségből gyógyult gyermekekhez képest.

Családszervezetek IV. Adventi Jótékonysági Vására

Egyedülálló az összefogás, melyet minden évben tanúsítanak a családszervezetek, akik hosszú hónapokig készülnek a vásárra. Kézműves termékekkel, szebbnél-szebb karácsonyi holmikkal töltik meg az asztalokat. A meghitt hangulatú vásárt december 1-jén tartják meg a MOM Sport Rendezvényközpontban, az esemény fővédnöke Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége lesz ez évben is. A rendezvény megálmodója Király Nóra, a FICSAK alapítója.

Komoly emberek, akik saját életükkel és szenvedéseikkel is utat mutatnak nekünk. Aztán egy vasárnap az evangélium után meglepetésemre így kezdődött a szentbeszéd:  - 1929-ben született Nápolyban Carlo Pedersoli..Azért lepődtem meg, mert tudtam, hogy e név egy későbbi, ismertebb művésznevet rejt: Bud Spencert. Az atya hivatalos egyházi vizsgálat nélkül is megelőlegezte a szent titulust neki, mert úgy vélte, egész életével ezt megérdemelte. Úgy tűnik, igaza lehetett, hiszen újabban dokumentumfilm és könyv is jelent meg életéről, ráadásul magyaroknak köszönhetően. A Király Levente - László Gábor szerzőpáros alkotásaiból is az derül ki, hogy a mogorva, magányos szerepeivel ellentétben egy mélyen érző, nagylelkű, csupaszív, életvidám, mélyen hívő ember volt, aki a sport, majd rengeteg munkája mellet legfontosabbnak a családját, feleségét, gyermekeit tekintette. 

Ma egy ötven éves ember ereje teljében van, szakmai sikerei csúcsán -– már tapasztalt, de még alkalmazkodásra képes -–, s bár talán már szemüveget visel vagy festi a haját, de sok esetben még iskolás gyermekeket nevel, lehet, hogy fél- marathont fut, szórakozni jár – azaz minden tekintetben aktív életet él.

Az idős kort jellemző nagyszülői életszakasz és a nyugdíjas időszak kezdete – annak előnyeivel és hátrányaival együtt – de jócskán kitolódott. Hála a modern orvostudománynak és az egészségtudatosság terjedésének, életkilátásaink sokkal jobbak, mint nagy költőnk korában voltak. 

Amíg az ember alapvetően csak a maga ügyeiben jár el - és nem fűti valami különösen erős, sok időt elnyelő ambíció - tulajdonképpen kényelmesen beleférhet a napjába. Juthat idő dolgozni, tanulni, szerelmi életet élni, barátokkal találkozni, szellemi-, lelki élményeket gyűjtögetni, utazni, sőt még aludni is! (Ez még akkor is így van, ha adott pillanatban ezt senki sem értékeli.)De még egy házaspár is zökkenőmentesen megteheti ugyanezt, egészen addig a pillanatig, amíg be nem toppan életükbe szerelmük első gyümölcse...
Innentől válik a helyzet izgalmassá, s kezdi kinőni az ember fia/lánya a 24 órás napot.

Az 1807-ben született gróf az egyik legelőkelőbb magyar főnemesi család sarjaként jött világra. Édesapja, gróf németújvári Batthyány József Sándor 1801 őszén vette feleségül lomnicai Skerlecz Borbálát. Lajosnak egy nővére született, a két évvel idősebb Amália, akivel jó testvéri viszonyban volt, és bár testvére később Bajorországban élt, gyakran meglátogatták egymást. A szülők házassága nem sikerült jól, és kisfiuk születése után nemsokkal különváltak. Az anya gyermekeivel Bécsbe költözött, az édesapa ikervári birtokán maradt, majd röviddel később, 1812-ben meghalt. A vagyont az öt esztendős Lajos örökölte, aki nagykorúságáig a vármegye gyámsága alá került. Anyja azonban igyekezett saját maga rendelkezni fia és a birtokok jövedelme fölött. Az ifjú Bécsben, Győrben, Pozsonyban tanult, majd katonának állt, miközben elvégezte a jogi egyetemet. Anyjával való viszonya egyre elhidegült. Skerlecz Borbála lassan kezdte felélni a vagyont, költekezett, utazgatott. Fiát pedig feljelentette a hadseregnél, hogy túl könnyelmű életet folytat. Batthyánynak ezzel betelt a pohár, felvette a harcot édesanyjával. 24 éves nagykorúságára sikerült elérnie, hogy jogos örökségét megkaphatta, kifizette húgát és édesanyját is. Édesanyja 1834-ben hunyt el, de addigra már kibékültek fiával. Ez főképp egy másik hölgynek volt köszönhető, akit megszeretett Skerlecz Borbála is.

Lajos ugyanis élete első huszonnégy éve alatt talán két esztendőt tartózkodott Magyarországon. Birtokai ügyeit rendezte a harmincas évek elején, de a nemzeti érzelmek vagy ellenzéki politika nem foglalkoztatták, magyarul is igen gyengén tudott. Mindez megváltozott ugyanazon hölgy hatására, aki édesanyjával is kibékítette.

1833 decemberében ugyanis Batthyány gróf Pozsonyba utazott, hogy rendezze édesapja egy tartozását gróf Zichy Károllyal. Rövid tartózkodást tervezett, mert Törökországba készült utazni. Egy estélyen azonban megpillantotta gróf Zichy Antóniát, Zichy gróf egyik leányát. Nyolc nap múlva megkérte a kezét, egy év múlva pedig már feleségül is vette az akkor tizennyolc éves grófnőt.

Biztos, hogy vannak nálunk tudatosabban gondolkozó családok, a mi gyerkőceink egyike sem született "tervezőasztalon". Hármójuk után azonban érezhetően megtorpantunk.

Korunk előrehaladta, a meglévő csemeték által diktált őrült tempó, a munkába való visszaszállás, egyáltalán, a józanész mind amellett szólt, hogy legyen elég: ne engedjünk a babaillat csábításának.

Hisz így is tökéletlen az életünk, csak futunk önmagunk után, állandó adósságot cipelünk a gyerekek, egymás és a hivatásunk irányában is. De a szív nyughatatlan, az ösztönök nem hajolnak meg a ráció előtt. Szerencsére.

A minap azonban újra belebotlottam, pontosabban belehallgattam az együttes egyik dalába. Sokszor hallottam már, de az angol szöveg értelmére igazából csak most jöttem rá. Most értettem meg. Mert hiába tudtam volna korábban is lefordítani, megérteni csak most tudtam. Most, hogy lányaim elkezdtek iskolába járni. Valahogyan úgy, mint az Örömapa című amerikai filmet (emlékeznek, amiben az apa rádöbben, hogy kislánya felnőtt nő és férjhez fog menni, és ezt elég nehezen és viccesen dolgozza fel). Nos ezt, amikor korábban láttam, csak egy bárgyú vígjátéknak tartottam, ripacskodó főszereplővel. Pár éve, már többszörös lányos apukaként újranéztem, és 20 perc után azt vettem észre, hogy meghatódtam. Pedig a film nem változhatott meg, tehát énbennem alakult át valami.

Én legalábbis újra és újra elvérzek rajta. Napkeltétől napnyugtáig családi éltünk szinte minden mozzanatára igaz, hogy valami kívánnivalót hagy maga után. Olyasmit, amit egy példás, “következetes” anya nem hagyhat(na) szó nélkül.

Nem úgy viselkednek, nem úgy tesznek-vesznek, isznak-esznek a mi csemetéink, ahogy az három kiskamasztól és egy ötévestől - nem az utcán, ebek harmincadjára hagyottan nőddögélő - elvárható lenne.

Valami kehe mindig akad: a reggeli fogmosástól és öltözködéstől az étkezések rendjén át a tanulásig és  a viselkedési normák be (nem) tartásáig, vagy épp a kakilás-pisilés utáni kézmosás elmaradásáig megannyi sebből vérzik mindaz, amit évek óta át szeretnénk adni, hogy megfeleljenek a társadalmi együttélés elemi feltételeinek.

Senki nem mondta, hogy ez ilyen cudar nehéz!

A különleges zamatú szilvafajta néhány éve tökéletesen közömbös lett volna számomra, de ahogy az ember öregszem haladok előre a korban fokozatosan megszerettem a cseresznye édessége mellett a meggy fanyarságát, görög- mellett a sárgadinnye pikánsabb ízét, és ahogy felfedeztem az őszibarack kistesóját, a gyerekként csak lekvárként, palacsintába tekerve értékelt kajszit, úgy nyíltak meg előttem néhány éve a szilva távlatai is.

Évek óta dolgozunk együtt Gróh Ilonával, a Ringató foglalkozások megálmodójával, azon, hogy a kisgyermekes családok számára ismertté tegyük azt a zenei nevelési programot, mely azon túl, hogy fejleszti a kicsiket, az összetartozás élményével is megajándékoz.  Legyen szó édesanyákról, nagymamákról, édesapákról, vagy éppen kisgyermeknevelőkről számukra is élményt ad a Ringató program. Hiszünk abban, hogy a zene, a népzene szeretete és megismertetése, a közös játék és éneklés, az együtt töltött minőségi idő a legtöbb, amit gyermekeinkért tehetünk.

Zenei nevelés a bölcsődében képzés

A Zenei nevelés a bölcsődében elnevezésű tanfolyam már több városban lezajlott az elmúlt időszakban, így sok szerencsés kisgyermek nevelő sajátíthatott el hasznos zenei tudást a Ringató alapítójának jóvoltából. Ebben az évben, a FICSAK támogatásával, több budapesti bölcsődei dolgozó részére elérhetővé vált a képzés.

Elsőként négy kerület csatlakozott az egyedülálló lehetőséghez, Újbuda, Józsefváros, Csepel és a Belváros, az első képzésnek Újbuda ad otthont most augusztus során, melyhez a 11. és a 8. kerületi bölcsődék dolgozói csatlakoztak első ízben.

De a tücskök még ugyanúgy hegedülnek éjszakánként, pedig már tudjuk, hogy lassan utoljára halljuk gyönyörű zenéjüket.

Ilyenkor a legjobb a Balatonon lenni, hiszen kevesen vannak, tisztább a víz, tisztább a nyilvános WC és nem kell órákig sorban állni a lángosért. És persze a végesség tudatában sokkal inkább észrevesszük a nyár mulandó értékeit: a szabadság, a természetközelség és a lassítás minden szépségét, a gyerekekkel együtt töltött, nyugalmas napokat, mikor a legnagyobb gondunk az, hogy ki megy el reggeliért vagy mit főzzünk ebédre? Igazi élet-öröm!

Az 1930-as években angol nyelvészek kedves időtöltése volt, hogy számolgassák az átlagemberek szókincsét. Ennek során például arra jutottak, hogy egy angol munkás vagy egy juhpásztor néhány száz szót használ csak életében, ami megdöbbentően kevésnek tűnt. Nyelvészeti okoskodást mellőzve mondhatjuk bátran, hogy nem volt igazuk, hiszen egy szerényebb szókincshasználó is aktívan kb. 5000 szóból építkezik.

Mindez azért jutott eszembe most, mert visszatekintve a nyárra, elbizonytalanodtam az említett tételben. Talán mérni kellene a szülők aktív szóhasználatát is, mert bizony a mi szavaink változatossága igen lecsökkent az elmúlt hónapokban a gyermekeinkkel töltött nyaralás során. Persze sokat kellett beszélnünk, de láss csodát, általában ugyanazokat a szavakat ismételgettük folyamatosan. Így bizony eléggé összezsugorodott szókincsünk.

Ez az új őrület már régebb óta a köztudatban van, azonban most kapott csak nagyobb lángra. Történt ugyanis, hogy a százezrek által követett és kedvelt brit királyi család és a klíma elit oszlopos tagja Harry herceg és feminista felesége Meghan Markle kijelentették, hogy a környezetvédelem miatt kettőnél több gyermeket nem hajlandóak vállalni. (ez a példa is mutatja, hogy milyen nagy felelőssége van az ismert embereknek). Az ideológiát követő nők kijelentették: ha nem lesznek drasztikus változások, ők nem fognak szülni egy ilyen „pusztuló” világba.

Ennek nyomán szomorúan olvastam a minap egy tanulmányban, hogy tízből kilenc 29 év alatti brit nőnek nincs semmi célja az életben – azaz nem céljuk az sem, hogy édesanyák legyenek – a válaszadók fele pedig úgy gondolja, az életük célja, hogy önmaguknak örömet szerezzenek. Elveszni látszanak olyan célok, vágyak, melyek nélkül nagyon rossz irányba fogunk haladni.

Jelenleg döbbenten állok a jelenség előtt, és öt gyermek édesanyjaként mélységesen szomorú és felháborodott is vagyok.

Biztosan ezt akarjuk?

Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”

Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.

Holnap lesz a Szoptatás Világnapja, így most különösen aktuális a téma és bár mi már kinőttünk ebből a korból, de újra körbejártam a kérdést és szeretném megosztani a gondolataimat, tapasztalatomat.

Először is, hadd mondjam el, hogy rengeteget tanultam az 5 gyermekem kapcsán az anyatejes táplálásról, aminek természetesen elkötelezett híve vagyok. Amikor összeszámoltam, döbbenten láttam, hogy összesen 99 hónapnyi szoptatást tudhatok magam mögött (ami nyolc és negyed év), minden gyermekem másképp, máshogy és más életkorig igényelte az anyatejet.

Nem meglepő, hogy minden anyukát arra biztatok, hogy hacsak tudja, táplálja így a kisbabáját. Addig és ahogy ez nekik jó. Azért fogalmazok így, mert van az ismeretségi körömben olyan anyuka, akinél ez nem az akaraton, hanem a testi adottságaim múlott, és szegény nagyon megszenvedte, hogy nem tudta elengedni.

Én senkit nem ítélek el, azokat sem, akik nem tudnak vagy nem akarnak szoptatni. Szerencsés vagyok, mert mind az 5 gyermekemnél volt elég tejem, de nekem is voltak nehézségeim. Én is megéltem azt, amiről a könyvek keveset írnak, az első hetek szinte kibírhatatlan fájdalmát. Többször voltam a határon, hogy feladom, mert ez a fájdalom már elviselhetetlen.

Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.

A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.

Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz. 

Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám. 

Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…

A kicsiket könnyű szeretni: a tejszagúak, a totyogók, a kisdedek gondolkodás nélkül szeretni valók, mint a cuki kis állatok. Bármit tehetnek, ha sírnak vagy göcögnek, elbűvölően bájosak és aranyosak. Aztán nagycsoport vége fele megváltozik valami: elkezdenek hullani a fogak, megnyúlnak vagy épp lomhára kerekednek a gyerektestek, már nem olyan falatkák a zoknik és kisgatyók. Kicsikéink fogatlanok, szófogadatlanok, pimaszok és kamaszosan dacosak lesznek, hajlandóak még esténként hozzánk bújni, de már titkaik is vannak.

Először is az, hogy a pici gyerekek sokkal gyorsabban felöltöznek : egy rövid gatya, egy póló felhúzása, no és a tépőzáras szandál  felcsatolása még a legcsigább kölöknél is tizedannyi időbe telik, mint a téli hacuka felvétele. Az iskolás csemetél esetében június 15-e után végre nem kell tízórait csinálni, leckét kikérdezni és tornacuccot karbantartani. Aztán ilyenkor nyáron megpihen a dzárítógép, sőt, utálatos házimunkámat, a vasalást is meglehetősen nagyvonalúan lehet intézni - végső soron nincs ovi és iskola, ahol "megszólhatnák" a gyerkőcök gyűröttebb cuccait. (Egy rokontól tanultam a módszert: a napon száradt holmikat erőteljes mozdulatokkal szépen összehajtom, kissé megnyomkodom, tenyeremmel átsimítom, és már kész is a "vasalt" póló, kis szoknya, gatyó.) A férfi ingek persze még ekkor sem megúszhatóak, de legalább egy pöttyöt rövidebb az ujjuk.

A színészet alapjait Medgyesi Máriától tanulta a Ferencvárosi Művelődési Házban, majd felvétel nyert a Gór Nagy Mária Színitanodába. Játszott a Madách Kamarában, Székesfehérvárott, a Budaörsi Játékszínben, de igazából Győrben vált színésszé. Kamasz fia és pici lánya imádják egymást, ezek a pillanatok töltik fel igazán.

Mi az a szó, ami elsőre eszedbe jut az apaságról?

Egy férfi életének legfontosabb feladata.

Kisfiad nagyobbacska volt már, mikor második gyermeked megszületett. Milyen élmény volt számodra és számára ez?

Majdnem 15 éves volta fiam, amikor elmondtuk neki, hogy kistestvére lesz karácsonyra. Édesanyja második házasságából már született korábban egy iker testvérpár, őket is nagyon szereti. De sosem felejtem el Máté arcát, ahogy felderült a hír hallatán. És azt a pillanatot sem felejtem el soha, amikor Máté először a kezében tartotta Pankát. Csodálatos érzés volt!

Ünnepnapokon, családi ebédeknél Édesapám az asztalfőn ült, körötte ültünk mindahányan. Így volt ez régen, és remélem lesz még így sokat. Édesapám hangja megnyugtatóan körülölel minket, hallgatjuk őt, mint egy jó tanárt, aki anekdotáival, életbölcsességekkel teli történeteivel, előadásmódjával, karizmájával ragadja meg a közönséget. Pedig figyelmünket megnyerni nem is olyan egyszerű feladat, hisz számos korosztály gyűlik össze a családi összejöveteleken. Lessük páratlanul okos gondolatait, nem véletlenül, hisz matematikus az én apukám.

Tervez, számol, megold, a nagycsaládban most is, úgy, ahogy egész életemben tette. Irányt mutat, gondoskodik, szeret. Példakép, mintát ad szülőségből, jóságból, magunk és mások iránti tiszteletből, az elesettek iránti elhivatottságból, kötelességből, de legfőképp szeretetből.

Lentulai Krisztián jelenleg a Karc FM főszerkesztő-helyettese, édesapa. Egész élete a rádiózás körül forgott, 1997-ben kezdett belekóstolni Tatabányán az akkori Radír Rádióban műsorvezetőként, majd zenei szerkesztőként. Aztán a 2007-ben induló budapesti Lánchíd Rádió munkatársa lett, szintén zenei szerkesztőként. A Karc FM-en az Amerika Hangjai rockműsort Jeszenszky Zsolttal készíti, ami a dallamos rockzene rajongóinak hivatott szólni. Igyekszik műsoraiban felkarolni a fiatal tehetségeket és igyekszik gyermekének is mindent megmutatni a világból. Vallja, hogy bár nem él együtt gyermeke édesanyjával, a közösen eltöltött idő értékes és minden percét szeretné is kihasználni.

Mi az a szó, ami elsőre eszedbe jut az apaságról?

Felelősség.

Nem a hagyományos családmodellben nevelitek gyermeked, mit gondolsz, mik ennek a legnagyobb nehézségei?

Sajnos nem is biztos, hogy igazad van, amikor kijelented, hogy ez a nem hagyományos. És a hangsúly a „sajnos”-on van. Ádám fiam 5 és fél éves, és az óvodában majdnem a gyerekek fele vagy az egyik szülővel, vagy mozaikcsaládban él. Szörnyű tendencia ez. Amit korábban a hagyományostól eltérőnek neveztünk, az ma statisztikailag is megerősödött, azaz nincs már egyértelmű többsége a teljes, származási családjában felnövő gyerekeknek. És ez nem jó. Én sem így vágtam bele a családalapításba. Mik a nehézségei? Hogy nap, mint nap belehal az ember. Én nem ismertem az édesapámat, majd mikor igény merült fel erre nézve magamban, már meghalt. Teljes családot álmodtam meg a fiamnak, és nem úgy alakult. Talán nagy szó lenne a bűntudat, mondjuk inkább permanens lelkiismeret-furdalásnak azt, ami ennek az egész folyamatnak a mentális részét lefedi. Ez bitang nehéz. Tükörbe nézni, és bevallani, hogy mit rontottál el, és ebből a hendikepes helyzetből kihozni, amit lehet. A technikai, logisztikai, szervezési nehézségeket sem én, sem a volt feleségem nem éljük meg nehézségnek. Jó szülőtársként dolgozunk össze. Működik.

„Az első lépés: kimondani, hogy szükség van az apákra” – vélekedik Léder László pszichológus, az Apa Akadémia vezetője. A FICSAK hagyományos apák napi eseményéhez idén is boldogan csatlakozott az Apa Akadémia, melynek küldetése a modern apaság legfontosabb kérdéseinek megvitatása és az édesapák segítése.

Az Akadémia előadásokkal, tréningekkel és egyéni tanácsadással segíti az apákat és anyákat abban, hogy az apák minél többet és "elég jó apaként" vehessenek részt gyermekeik nevelésében és a családi élet alakításában. Az alapító jelenleg néhány hónapos babájával otthon van GYED-en és igyekszik minél jobban kiélvezni a babázást és ezt a néhány csodás hónapot. Az apaságról, apák napjáról és az időbeosztás nehézségeiről is beszélgettünk vele.

Az első férfi az életemben hetvenhét éves. Felfoghatatlan! Képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy Ő  nem lehet öreg, mert nekem mindig középkorú, örök negyvenes. (Miközben nem az apukám ennyi, hanem már a férjem is az ötödik x-et ostromolja, s magam is elmúltam már negyven rég.) Amikor annak idején kérdeztek a tanáraim, rég múlt idők oroszóráin gyakorolva, és osztályfőnökin, kérdőíveket töltögetve, apa még csak negyvenvalamennyi volt... nekem ennyi is maradt!

Azonban, ha családi mozidélutánt vagy estet szervezünk, nincs is olyan könnyű dolgunk a filmválasztásban. Nagyon summásan a mai gyermekfilmek, rajzfilmek lényegében felnőtteknek szólnak. Témájukban, tempójukban sem alkalmasak a kisebb gyermekek számára, különösen nem mozivásznon, ahol mindent többszörösen felerősítve kap a néző. Persze születtek bájos animációs filmek az elmúlt esztendőkben, de önmagában a műfaji keretek, a forma nem elegendő a korosztályi besorolásra. Ezért bármilyen népszerű alkotásról is van szó, mindig érdemes „előnézni”, hogy úgy mondjam cenzúrázni a rajzfilmet is, mert könnyen nehéz perceket, majd órákat okozhatunk gyermekünknek.

Mi mostanában inkább a régebbi alkotások között keresgélünk. Ez két okból is érdekes. Egyrészt jó látni, hogy gyermekeink is nagyon élvezik a mi gyermekkorunk filmjeit, másrészt jó egy kicsit újra gyermekké lennünk.

Egyesületünk legfontosabb célja, hogy segítse a családok életét, illetve megismertesse a családos életforma örömeit. Májusban az édesanyák kerültek figyelmünk középpontjába, csodás eseményen ünnepeltük őket a Ringatóval karöltve, a június pedig immár hagyományosan az édesapáké, akiket szintén igyekszünk méltó módon megünnepelni.

Amellett, hogy idén is gőzerővel készülünk egy olyan esemény megvalósítására, mely emlékezetes élmény marad mind a gyermekek, mind apukájuk számára, más aktivitásokkal is igyekszünk ráhangolódni az apák napjára.

A Fidesz–KDNP színeiben európai parlamenti jelölést elfogadni azért nagy megtiszteltetés, mert arra a küzdőtérre való meghívást jelent, ahol nemcsak az öreg kontinens jövője, de saját családjaink sorsa is el fog dőlni.

A jövőnk nagy kérdése ma az, fontosnak ­érezzük-e a kereszténységből kisarjadt kultúránk megőrzését, hogy a leégett Notre-Dame újjáépítése csak a képeslapokról hiányzó épület pótlását jelenti-e majd, vagy a katedrálist építők hitét is szeretnék újraéleszteni vele?

Míg mi A-ból B-be, reggeli kakaótól és a tízórai elkészítésétől a jó éjt pusziig és az ágyba kerülésig igyekszünk valahogy (általában fáradtan) elevickélni úgy, hogy közben legyen másnapra tiszta ruha és senki ne felejtse el megmosni a fogát vagy megtanulni a feladott verset, addig a gyerekek egyre csak a „tájban” gyönyörködnének és élveznék a robogás pillanatait: játékkal, rajzzal, egymás féktelen kergetésével, fantáziájuk elengedésével múlatnák az időt.

Az anyák felismerve a csavart, bűnbánóan ismerik el, hogy valóban nem szánnak elég időt saját anyukájukra, kiderül, hogy rosszul élik az életüket, mert minden más fontosabb nekik, mint az anyukájuk. 

A szóban forgó videó itt látható  

Ünnepeltből vádlottá válnak. 

Lehet odakiáltani sürgetőleg, gyors segítséget vagy csak egy bögre kakaót kérve, felháborodva, fájdalomtól könnyes szemmel, lázpírral az arcon, ijedten vagy vidáman, követelőzve vagy kedvesen. Ezernyi árnyalat, ami mind az anyaság misztériumát világítja meg.

Aki anya, tudja jól, miről beszélek, aki még nem az, visszaemlékezhet saját gyermekkorára, mikor ő hívta, kérte, akarta anyukáját naponta sokszor kimondva a megoldást adó bűvös szót: „anya”! Anyaként ma már mi is megélhetjük, hogy gyermekeink számára valóban mi vagyunk az életükben felmerülő kérdések megoldásainak elsődleges forrásai – anya (és persze sokszor apa is) az, akihez első felindulásában, gyors segítséget vagy épp vigasztalást kapni szalad egy kisgyermek, akiért kiált, ha sebes lesz a lába az ovi kertjében vagy aki után vágyik, ha csúfolják az iskolában.

Aki gyerekeket nevel tudja, hogy a kicsik  az élet minden nagy kérdésével szembesülnek öt-hat éves korukra: kérdezgetnek az elmúlásról ("Én is meghalok egyszer?"), a hitről ("Jézuska olyan, min egy varázsló?"), kezdik kitapogatni az emberi jellemeket, karaktereket ("Pista bácsi miért olyan morcos ember?"). 

Hogy is maradhatna ki a világ felfedezéséből épp a szerelem? Egyre többször merül fel otthon legkisebb, még ovis korú csemeténk történeteiben is a kérdés. “Nekem Zoli lesz a férjem!”, “Nézd, azok ott csókolóznak!”, “Hogy születik a kisbaba?” - ilyen és ehhez hasonló mondatok buknak ki csacsogó kis ötévesünk száján.

Immár sokéves hagyománnyá vált, hogy a családok így – együtt énekelve – ünneplik anyák napját. A Fiatal Családosok Klubja életében a családokat érintő ünnepek, jeles napok kiemelt jelentőséggel bírnak. Az esemény egyik legfontosabb üzenete: a gyermekek születésével válik teljessé a nő is, a gyermekünk iránti szeretet pedig végig kíséri életünket.

Az évforduló alkalmas arra, hogy felidézzem belső mozimban egy nagy életmű pillanatfelvételeit. Nem vagyok rajongó típus, nem olvasok sztármagazinokat, tökéletesen zár a fülem a bulvárhírek hallatán. Belmondo magánéletéről sem tudok túl sokat, a filmjein keresztül mégis, mintha hangyányit ismerném. Pedig alig néhány dialektust pötyögök a nyelvén.

Csakhogy ez valójában nem így volt. Spártában a gyermeket, ha koraszülött vagy valamilyen hiányossággal született, és szülei nem akarták felnevelni, akkor az apának el kellett vinnie a vének tanácsához. Ez megállapította, hogy mit kell vele tenni. Ha elfogadta a szülők tervét, akkor a gyermeket kitették (nem ledobták!) a Taigetoszon az Apothetaira, amely hely közismert volt a spártai közösség előtt. Így csak a legritkább esetben halt meg csecsemő, ugyanis a gyermektelen párok vagy mások magukhoz vették a kihelyezett újszülöttet.

Nos, és a 21. században? Ha valaki arra buzdít, hogy abortálás helyett adoptálást válasszon az anya (mely kettő nem feltétlenül alternatívája egymásnak), akkor megkövezik.

Miközben az abortusz óriási üzlet lett a világban, a krízishelyzetben lévőket alig vagy sehogy sem támogatják.

Egyre több gyermek és felnőtt áll a rajtvonalhoz a hagyományos Tavaszköszöntő családi futóversenyen Gazdagréten, melyet nagy lelkesedéssel szervezünk minden évben. Az idei év minden szempontból különleges. A versenyre ugyanis több mint 300 résztvevő regisztrált már az eseményt megelőzően és a helyszínen is sokan csatlakoztak. Ilyenkor érzem, hogy megéri a sok munka, szervezés és ötlet, hisz több száz édesanya, édesapa, gyermek gazdagodik egy ilyen felejthetetlen élménnyel.

Tavasz, most már tényleg!

Itt a tavasz és ez már biztos, nemcsak azért, mert kinyíltak a kertben a kikericsek és nekilódultak a virágzásnak nárciszok, hanem azért is, mert:

-        tíz perc napozás után a tükörbe nézve látom, hogy piros lett az arcom

-        mert eltüntettem az előszobából a levitézlett bakancsokat

-        mert megvettem az első doboz ócska import epret

-        mert újra kitettem az ágyneműket szellőzni a napra

-        mert idejétmúlttá váltak a kötött sapkák és újra átmeneti kabát után koslatok

-        mert a gyerekek egyre fáradtabban rugaszkodnak neki a reggel a suliba, oviba

-        mert a nyitott ablakon újra hallom, ahogy a közeli iskolába járó gyerekek trappolva róják a háztömböket

-        mert megszomjaztam egy pohár sörre

-        …és mert egyre nehezebben születnek meg a blogbejegyzések!

Így született meg 15-én, ahogyan Petőfi írta, "a magyar szabadság első lélekzete", a cenzori engedély nélkül kinyomtatott 12 pont és a Nemzeti dal. A forradalmárok délután a pesti városi tanáccsal, majd a budai Helytartótanáccsal is elfogadtatták polgári követeléseiket.

Március 15-e azonban nemcsak a bátor fiatal férfiak napja volt, hanem a nőké is, hiszen ők szintén tevékeny résztvevői voltak a fényes eseményeknek és a borongós időnek. És ha egy férfi és egy nő találkozik, abból természetesen szerelem születik. A forradalom fintora, hogy ráadásul nem is futó kalandok, hanem tartós házasságok.