Ahogy egymással bánunk, az a hazánk! – olvasható a felirat egy pilisi menedékház zászlótartó rúdján, a hegység egyik magaslatának, a Kő-hegynek lapos fennsíkján.
A rövidke mondat tömören fejezi ki azt, hogy mitől lesz egy ország szerethető, hogy mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköti egy jól működő közösség, egy felívelő nemzet egyes tagjait. Ez pedig nem más, mint az egymás iránti tisztelet.
Tisztelet nélkül nincs megértés, nem lehet összhang, a köz-érzetünk minősége rosszabb és sokkalta nehezebben jutunk előre közösen kitűzött céljaink felé.
Mondják, a tiszteletet ki kell érdemelni, én vitatkoznék ezzel, szerintem ugyanis a tisztelet minden embertársunknak jár. Különösen így van ez a korban, élettapasztalatban előttünk járók, nemzetünk idősödő tagjai kapcsán, akikben nem pusztán a megélt időt – bár ez sem kis dolog! – tiszteljük, de önnön létezésünket és az elődökkel való összekapcsolás ajándékát is köszönjük nekik.
A tisztelet formáit gyakorolnunk kell nap mint nap, és tovább kell adni a következő generációknak is annak gesztusait, a családban, az iskolában, a közbeszéd minden színterén képviselve az egymás iránti megbecsülés fontosságát és annak hétköznapi megnyilvánulási formáit.
„De légy erős, légy nőm, miként én férfiú” – mondta feleségének utolsó találkozásukkor Lázár Vilmos ezredes. 169 esztendővel ezelőtt végezték ki Aradon azokat a férfiúkat, akik a magyar szabadságharcban döntő szerepet vállaltak. Leveleikből, naplóikból kiderül, hogy milyen fontos alapot, hátteret játszottak életükben családjaik. Legtöbbjük házas ember volt, gyermekekkel megáldva. Feleségeik méltó társaik voltak, és az önkényuralom nehéz idején is képviselték azokat az értékeket, amelyekért a tábornokok az életüket áldozták. Ismerjük meg a kivégzés sorrendjében a vértanúk hitveseit és gyermekeiket, akikből az osztrák önkény aradi özvegyeket és árvákat csinált.
Az első négy vértanút kegyelemből lőpor és golyó általi halálra ítélték.
Lázár Vilmos az egyetlen, aki ezredes volt. A szabadságharc előtt kilépett tisztként zempléni birtokán gazdálkodott. 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812-1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát, Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaként nevelt. A szabadságharc alatt előfordult, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte: „Leírjam érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom?” – kérdezi költőien naplójában Lázár. Mikor megtudta, hogy szerelme nem látogathatja, nagyon elkeseredett: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől.” Aztán néha Mária mégis kapott engedélyt látogatásra. Lázár ítélethirdetés előtt bizakodott a kegyelemben, de feleségének megjegyezte: „De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú.” Október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. ... én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben.” – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – nyögte utoljára. Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette a küldeményeit és a levelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni.” – írta Lázárné négy nappal később fájdalmában sógornőjének. Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét. Napjait nehezítette, hogy saját rokona, báró Reviczky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírossal akarta alátámasztani igazát. A papír ugyanis a rajta lévő dátum idejében még nem is volt forgalomban. A csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné pedig 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”.
Minden generáció számára gyümölcsöző egymás kölcsönös elfogadása, megértése, hiszen harmonikusan együtt élni, csak egymást segítve lehet.
Egy társadalomban, egy családban az idősek tisztelete, a jó nagyszülő-szülő-gyermek kapcsolat olyan „szent háromság”, melynek gyümölcseit a kapcsolat minden tagja egyaránt élvezheti.
Az idősebb generáció tagjai a gyermekek kirepülésével és a munka világából való fokozatos (vagy elvágólagos) kivonulással komoly krízishelyzetet élhetnek át, azt érezve, hogy a korábbiakkal összehasonlítva kevésbé van rájuk szükség, kevésbé hasznos az életük. Ezt a helyzetet alapvetően változtatja meg, ha unoka születik a családba, ami új perspektívát nyit a nagyszülővé avanzsáltakban. A nagyszülő mintegy újrakezdheti legszebb életszakaszát, saját korábbi hibáiból okulva, érettebben, bölcsebben kapcsolódhat be a kicsik gondozásába, nevelésébe – immár a szülői felelősség nyomasztó súlya nélkül.
És micsoda öröm a csöppséggel kockázva nagyokat nevetni, vagy látni, ahogy a nagy lakli unoka jóízűen kanalazza nagyi húslevesét, esetleg kikéri nagyapa véleményét valamivel kapcsolatban!
Magyarországon majdnem egymillió ember él valamilyen fokú halláskárosodással. A siketeket és nagyothalló embereket képviselő alapítványok munkája sokszor mások, a hallók számára "láthatatlan" marad.
Ismét közeleg a Családszervezetek Adventi Jótékonysági Vásárának időpontja, melyet a Fiatal Családosok Klubja immár harmadik alkalommal szervez meg a jótékonyság jegyében, hatalmas lelkesedéssel. Az idei esemény a Családok Éve programsorozat részeként kerül megrendezésre. Az első vásárt 2016-ban a Várkert Bazárban rendeztük, melynek sikerén felbuzdulva 2017-ben már egy nagyobb helyszínt, a Millenárist választottuk az esemény otthonául. A támogatott szervezet idén is egy különleges alapítvány, akik nagyon fontos és sokak számára láthatatlan munkát végeznek: ők a Jel Alapítvány.
„Te mindig jó angyalom voltál” – mondta gróf Batthyány Lajos feleségének utolsó találkozásukkor. Gróf Zichy Antónia majdnem negyven évvel élte túl hazánk első miniszterelnökét. 130 évvel ezelőtt halt meg az első magyar first lady.
Gróf Zichy Antónia, keresztlevelében Mária Antónia Erzsébet Valdburga, 1816. július 14-én született Pozsonyban gazdag főúri családban. Édesapja, gróf Zichy Károly császári királyi kamarás, Vas vármegye főispáni helyettese volt. Rengeteget jótékonykodott, betegeket, szegényeket támogatott, bevezette birtokain a magyar ügyintézést, és magyar iskolát is alapított. Feleségétől, gróf Batthyány Antóniától nyolc gyermeke született. Az ifjú leány tehát nemcsak jólétet örökölt szüleitől, hanem segítőkészséget, mély vallásosságot és nemzeti elkötelezettséget is. Antónia testvéreivel a telet a család pozsonyi vagy bécsi házában, a nyarat pedig a Pozsony megyei Cifferen vagy a dunántúli birtokokon töltötte. Kilenc évesen vesztette el édesanyját, akinek végrendeletében írt sorait az ifjú grófnő egész életében megfogadta: „a kötelesség teljesítésében talál az ember igaz megelégedést”.
Az ünnepeink arról mesélnek, milyenek emberi kapcsolataink, milyen erős vagy épp gyengülő kötelékekkel tartozunk közösségeinkhez, mit tartunk az előttünk járó ősökről és mi az az üzenet, amit érdemesnek tartunk megőrizni a múltból és továbbadni gyermekeinknek.
Minden ünnep megmér bennünket, kiderül, hogy képesek vagyunk-e újra és újra odaadni magunkból valamit (az előkészület fáradságát, az ünnepért való szorgoskodást és legfőképp: az időt), hogy aztán cserébe sokkalta többel (a lélek kinyújtózásával, a bennünk szunnyadó szép és jó ébresztgetésével és a közösségben megélt, máshoz nem fogható élményekkel) töltekezhessünk.
Az ünnepeknek – legyen az hitbéli, nemzeti vagy családi alkalom – szigorúan kijelölt rendje van. Az idő vastörvényei közé szorított emberi létezés alapja, hogy a napszakok, évszakok és az ünnepek évente ismétlődő körforgása szerint éljük életünket. Ez adja a ritmust, ez tartja össze szétszórt figyelmünket és segíti azt, hogy évről-évre átmoshassuk magunkat ünnepeink üzenetével.
„Kicsi kortól kezdve kell megszerettetni a gyerekekkel a főzést és azt, hogy minőségi, egészséges ételeket vegyenek magukhoz”. E gondolat jegyében álmodta meg Gyetvainé Zováth Anikó, a családbarát turizmust szorgalmazó KidsOasis alapítója az Egészségfalók kampányt, melynek keretében a Fiatal Családosok Klubjával karöltve népszerűsítik az egészséges életmódot. A játékos versengés kitalálójával és zsűritagjával beszélgettünk.
Miért érezte azt, hogy a családbarát szálláshelyek mellett a családok egészséges táplálkozása mellett is kiáll?
Öt éve foglalkozunk a családbarát szemlélet minél szélesebb elterjesztésével a szállodaiparban, szálláshelyek családbarát minősítésével. A hazai szállodákat, éttermeket járva láttam, hogy a gyerekmenü nagyon szegényes, legtöbbször egészségtelen ételekből áll. Akkor határoztam el, hogy ezen is változtatni kell. Egyre több család étkezik egészségesen otthon, miért kéne lemondaniuk erről éppen a nyaralás, utazás alatt?
Milyen ételkínálat jellemzi a Kids Oasis által minősített, családbarát szállodákat?
Ma Magyarországon a legtöbb szálloda gyerekmenüként milánói makarónit, sült krumplit és dinó formájú csirkefalatkákat szolgál fel. A KidsOasis szálláshelyeken már rájöttek arra, hogy van élet a dinó falatkákon túl és hogy kis odafigyeléssel és anyagi ráfordítással, kreatív ötletekkel a megszokott menün túl egészséges ételhez is kedvet kaphatnak a gyerekek. Külföldön erre számtalan példát és gyakorlati megvalósítást láttunk és szeretnénk, ha itthon is az egészséges étkezésre igényes vendégkör, illetve szolgáltatói szektor alakulna ki. Úgy látom egyébként, hogy jó irányba haladunk. A tavalyi kampányunkra sokan megmozdultak és a legtöbb séf is nyitott volt a változásra.
Szeptember 9-ére, vasárnapra esett idén a Nagyszülők világnapja. Vagy inkább azoknak a szerencsés unokáknak az örömnapja, akiknek élnek a nagyszüleik. Kitűnő alkalom mindnyájunknak – tanévkezdés idején még inkább – megállni egy pillanatra, és átgondolni, milyen fontosak a nagyszülők életünkben.
Hogy is énekelte az 1962-es Ki mit tud? című műsorban Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes?
„Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami Jaj, de jó, hogy köztünk élsz! Tenálad nem lehet senki kedvesebb, Mindig adsz csak és nem kérsz. Mint egy ezüsthajú, fürge tündér Művelsz mesebeli száz csodát. Mert te vagy, nagymami, drága nagymami, Aki csak jót és szépet ád.”
Az ünnep születése
Nos, lengyel barátainknak már csak három év kellett, hogy ezután életre hívják a Nagymamák napját, 1965-ben. Lengyelország után a hetvenes évek közepén az Egyesült Államokban indult el a kezdeményezés, elsősorban azért, hogy a fiatalokat megismertessék az idősek történelmi tetteivel. 1978-ban ünnepelték meg először hivatalosan a Nagyszülők napját az angolszász országokban, és azóta terjed világszerte az ünnepnap. Hivatalos zenéje is van, Johnny Prill dala: https://www.youtube.com/watch?v=KjAECeBqM3s Sőt hivatalos virága is: a nefelejcs, ami egyébként angolul is hasonló, forget-me-not névre hallgat, és ami, lássunk be, sokkal szebb, mint az eredeti növénynemzetség tudományos görög neve, ami magyarul egérfület jelent. Az ünnep dátuma hivatalosan szeptember első hétfője (az amerikai Munka ünnepe) utáni vasárnap. Persze mifelénk eddig külön nap nélkül is gondoltunk a nagyszülőkre, hiszen az anyák napja mindig nagymamák napja is volt egyben.
Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írásában úgy fogalmazott, hogy „a műveltség a béke hősiessége”. Kiművelt emberfőket formálni pedig talán még hősiesebb feladat.
Tudással megtölteni a nyiladozó elméket, gyermekeink viselkedésmódját, ízlését, erkölcsét jó irányba terelgetni nem csekély kihívás. Bizonyos, hogy ez a folyamat egy örökké változó, harsány világban csakis a családok és az iskola közös erőfeszítésével vezethet sikerre.
Az új Nemzeti Alaptanterv kapcsán kialakuló polémiában most az iskolával kapcsolatos szülői elvárásról adnék röviden számot. Egy példával próbálom érzékeltetni, mit is jelentene mindez, szülői szemmel:
Ha egy gyermek újsághírt olvas például a szabolcsi alma idei termésátlagáról, elvárható, hogy általános iskola végére tudja, hol van Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; hogy tisztában legyen azzal, miképp számítunk átlagot; és hogy értse is meg az elolvasott cikk tartalmát.
Vrábel Krisztina, gasztroblogger az Egészségfalók – Együtt főzni jó! családi gasztronómiai vetélkedő zsűrijének tagja személyes tapasztalatait osztotta meg velünk az egészségtudatos táplálkozásra való átállás legfontosabb lépéseiről és arról, miképp válhat a mozgás életformánkká.
Egy kellemetlen diagnózis, az inzulinrezisztencia indította el a gasztronómia felé. Ha mindez nem derül ki, most vajon hogyan étkezne?
Egészségtelenül. Úgy, ahogyan ma majdnem mindenki: gondolkodás nélkül megvéve azokat a kényelmi termékeket, amelyeket az élelmiszergyártók készen kínálnak. Talán észre sem venném, hogy mennyi élelmiszeripari adalékanyagot tömünk magunkba, holott a statisztikai adatokból tudhatóak a döbbenetes tények: évente 4-5 kg adalékot, színezéket, állományjavítót, tartósítószert és 50 kg (nem elírás, hetente kb. 80 dkg!) cukrot fogyasztunk el fejenként, mindezt nem is érzékelve.
A saját – jó pár éves - tapasztalatom azt mutatja, hogy mindez elkerülhető, ráadásul úgy, hogy közben nem kell lemondanunk sem az ízletes ételekről, sem a kényelmünkről. Az a véleményem, hogy egészségesen étkezni sem időben, sem az anyagiak terén nem ró ránk jelentős plusz terheket.
Nagyanyáink számára teljesen értelmezhetetlen lenne, mi a csudabogár az, hogy én idő? Igen ám, csak közben annyira felgyorsítottuk és felhangosítottuk az életünket, hogy épp csak megélni nem maradt időnk: szintetizálni, következtetéseket levonni, érzelmi válaszokat adni arra, ami történik velünk, körülöttünk.
Egy mindennapi, apró példa csak: nagymamáink még egy órát gyalogoltak falujukból a közeli mezőváros piacára vásárolni, miközben a madarak énekét csak ritkán törte meg emberi zaj - mi, ha bevásárolunk, az időtakarékosság jegyében végigrohanunk egy hangos, pulzáló szupermarketen és zúgó fejjel, kihangosított telefonunkon ügyeket intézve autózunk haza. Az időnyerésért gyorsítottunk, de valójában nem nyertünk semmit, épp csak elveszítettük az idő helyes megélésének képességét. A hiányt pótlandó szolgáltatások formájában próbálunk magunknak védett időt kicsikarni: wellneszezni, edzőterembe, masszőrhöz járni stb.
Ebben a közegben kellene gyermekeinket is úgy nevelnünk, hogy az eltöltött idő ne csak élmény-szerzés legyen, hanem tegyék is magukévá, éljék is át a pillanatokat, időt hagyva erre maguknak. Ehhez pedig lassítani és csöndesedni kellene.
Mosolygó szempárba nézni felszabadító, nyugalmat árasztó, jó érzés. Sajnos kevesen, kevésszer adjuk meg ezt az ártatlan örömet embertársainknak - üzletben, munkahelyen, de még odahaza is hajlamosak vagyunk magunkat annyira komolyan venni, hogy egy mosoly már nem fér bele... Pedig milyen kár, mennyire eszköztelen dolog és milyen szép láncolatokat képes beindítani.
Néhány napja késő délután álmos kis falunk állomásának padján ücsörögtünk fagyit nyaldosva, láblógatva négyéves kislányommal, mikor a peronra berobogott egy személyvonat. A leszállók között volt egy kedves, dundi, középkorú hölgy, aki a vonatablakban álló barátnőjét integette el viccesen egy gyűrött papírzsebkendővel, kislányos mozdulatokkal, könnyezést imitálva. Nevettek a tekintetetek, mosolyt fakasztott a meghitt, ismerős jelenet.
A rám ragadó derűvel a szintén „szemtanú” szakállas férfira néztem, akinek kedvesen mozdult bajsza, rezzent szakálla a tovább guruló mosolytól. Kislányomra is ránevetett, aki huncutul visszamosolygott a bácsira és a mögötte baktató kamasz fiára - ő a cseppnyi lányka incselkedésére újfent kedves, szemérmes mosollyal felelt.
Nyaraláskor persze minden előfordulhat. Így történt, hogy a múlt héten egy hatalmas ágyban úgy ébredtem, hogy négy gyerek aludt a legkülönbözőbb pózokban körülöttünk. Szűk és egyben hatalmas élmény volt.
Gyorsan kell írnom ma éjjel is.
Mindjárt fél kettő lesz, ilyentájt ébred fel Bori lányom. Kijön hozzám majd a konyhaasztalhoz, ahol pötyögök a gépen, átölel. Szomjas vagy? – kérdem, ő bólintani fog. Vizet adok neki, iszik, nagyokat kortyol. Pisilsz? – kérdem, s ő megint bólintani fog. Bekísérem a helyiségbe, ahová a király(lány) is gyalog jár. Mikor végez, újra megölel, majd besétál a szobába és befekszik az ágyunkba, alvó feleségem és én közém. Illetve én még nem vagyok ott, de félálomban is gondosan helyet hagy majd nekem a falnál. Mondjuk szűkösen, oldalt kell feküdnöm, de annyi baj legyen…
Egy felmérés szerint a családok 85%-ában a 6 év alatti kisgyerek átmenetileg vagy rendszeresen együtt alszik a szülőkkel. Nem tudom igaz-e, de valóban nagy kérdés szülői körökben: aludjon-e, aludhat-e a gyermekünk közöttünk?
Az anyatejes táplálás világnapja alkalmából a Fiatal Családosok Klubja szeretné felhívni a figyelmet a szoptatás fontosságára, társadalmi elfogadásának erősítésére.
Tombol a nyár, a hőségben mindannyian igyekszünk figyelni a megfelelő folyadékpótlásra és a könnyű, vitamindús étrendre. A kisbabák számára az anyatej egyszerre jelent ételt és italt, a babával nyaraló édesanyák pedig gyakran kényszerülnek babájukat idegen, nyilvános helyen: strandon, étteremben, kirándulóhelyeken szoptatni.
A nyári szünidő, a szabadságolások időszaka kapcsán érdemes végiggondolnunk, hogy miképp gazdálkodjunk okosan e kincsünkkel, hogyan tegyük a szabadidőt értékes és igazi élményforrássá.
“Én nem kérek mást, csak elég időt”- énekli égre nyitott lélekkel Kovács Ákos fülbemászóan dallamos, egyszerre nagyon komoly megfontolásokra ösztönző dalában. Akit szíven ütött mar az evilági élet végességének makacs ténye, tudhatja, hogy legfontosabb kincsünk ebben a földi dimenzióban valóban nem más, mint az idő.
A nyári szünidő, a szabadságolások időszaka kapcsán érdemes végiggondolnunk, miképp gazdálkodjunk okosan e kincsünkkel, hogyan tegyük a szabadidőt értékes és igazi élményforrássá, amelyből a felpörgött, örökös időhiányban múló hétköznapjainkhoz is erőt, inspirációt, lelkesedést gyűjtögethetünk, mint befőzéskor a télire üvegbe zárt nyarat.
A Fiatal Családosok Klubja és a KidsOasis által meghirdetett Egészségfalók – Együtt főzni jó! családi gasztronómiai vetélkedőjének egyik zsűritagjával, Katus Attila személyi edzővel, életmód-tanácsadóval beszélgettünk arról, miképp őrizhetjük meg minél tovább egészségünket.
Ha fontossági sorrendet kellene felállítani, mit tartana előrébbvalónak az egészséges életmód kapcsán: a minőségi étkezést vagy a mozgást?
A testünk olyan rendszer, ahol minden mindennel összefügg. A mozgás, az egészséges étkezés, a megfelelő folyadékbevitel, a minőségi alvás, a jó levegő, a káros szokásoktól mentes élet és a hatékony stressz-kezelés együtt jelentik az egészségünk alapját. Iskolai hasonlattal élve ezek a „főtárgyak”, a legfontosabb cölöpök, amelyekből nem kell kitűnő osztályzatot szereznünk, elég, ha egyenletesen jól teljesítünk.
E sokrétű figyelem tudatosságot igényel, amihez hozzátartozik az alapvető érdeklődés és a megfelelő tervezés. Vannak, akik kiváló sportolók, de másra nem figyelnek, de lehet, hogy valaki egészségesen táplálkozik és közben dohányzik. Egyik sem jó út, célravezetőbb, ha mindenre próbálunk kicsit odafigyelni és így megelőzni a későbbi problémákat, megőrizni az egészségünket. Pici hullámzások persze beleférnek, előfordulhat, hogy a nyáron felborul egy időre a beosztásunk, rövid ideig kevesebbet alszunk vagy kicsit másképp táplálkozunk, de semmiképp ne engedjük el a gyeplőt hosszabb időre egyik területen sem, mert annak mindig nyoma lesz a szervezetünkben.
A minőségi étkezésre való nevelés szülői feladat, érdemes próbálkozni és új ízekkel kínálni a gyerekeket. A családi főzés és a gasztronómiai nevelés fontosságáról Wolf Andrással, a New York Kávéház és a Salon Étterem séfjével, az Egészségfalók – Együtt főzni jó! pályázat zsűrijének egyik tagjával beszélgettünk.
Gyerekként milyen ételeken nőtt fel? Mik voltak az akkori kedvencei?
Az anyukám szeretett kísérletezni az alapanyagokkal, sokféle ételt készített odahaza, igen jól főzött, úgyhogy nem panaszkodhatom, sok ízzel megismerkedtem már gyerekkoromban is. Sokat jártunk étterembe is, ahol - mint a magyar gyerekek többségének - nekem is a rántott hús sült krumplival volt az egyik favoritom, bár még ennél is jobban szerettem a paradicsomleves-mákostészta kettőst. Ha tehettem volna, minden nap ezt eszem.
Hogyan változott az ízlése az életkorával?
A menzai paradicsomlevesért érzett egykori rajongásomat már nem annyira értem, de például a mákos tésztát most is szeretem. Nagyon sok új ízt ismertem, szerettem meg azóta, ami persze szakmai áldás is, de az életkorral és a folyamatos kóstolással biztos, hogy változik az ember ízlése – jó esetben a minőségi és egészséges ételek irányba.
A Fiatal Családosok Klubja Egészségfalók - Együtt főzni jó! akciója keretében versengésre hívja a családokat, hogy tegyék minél többen közkinccsé azokat az egészséges recepteket, amelyek kiállták már az evés próbáját. A kampány és a hozzá kapcsolódó játék a családok egészségtudatosságának erősítését szolgálja – erről beszélgettünk Király Nórával, a FICSAK alapítójával, öt gyermek édesanyjával.
Ha már „Egészségfalók” – a kezdeményezés a családok életébe egyfajta trójai falóként csempészné be az egészséget. Mi a céljuk az akcióval, és milyen nyeremények várják a bekapcsolódó családokat?
Egyesületünk, a Fiatal Családosok Klubja és a KidsOasis Nonprofit Kft. ezzel a kezdeményezéssel a nyári időszakban a főzést és az egészséges étkezést szeretné előtérbe helyezni a családok körében. A FICSAK elkötelezett híve az egészséges életmódnak, amely három pillérből áll: a rendszeres testmozgásból, a lelki egészségből és az egészséges táplálkozásból – a kampány és a nyáron futó internetes játék most ez utóbbira erre fókuszál. Érdemes lesz velünk játszani, mert értékes nyeremények találnak majd gazdára, köztük egy 200.000 Ft értékű családi pihenés.
Hogy látja, a magyar társadalom mennyire fordít figyelmet az egészséges táplálkozásra és a mozgásra?
Egyre jobb a helyzet, de még bőven van mit tenni, és van min javítani. A kormányzat törekvései mellett ebben a civil szférának és az önkormányzatoknak is komoly felelőssége van, a legnemesebb értelemben vett köz-ügy, hogy a jövő nemzedéke milyen egészségi állapotban válik majd felnőtté. Egy nemrégiben készült tanulmány például kimutatta, hogy a gyermekvállalási kedv egyik fő hátráltatója a harmincas éveikben járó fiatal párok rossz egészségi állapota, azaz, ha drasztikus pozitív változás következne be a gyermekvállalás előtt álló fiatalok egészségügyi állapotában, akkor kimutathatóan több kisbaba születne. Ilyen összefüggések is léteznek.
Ahogy a családi konfliktusok pszichológiai szempontból transzgenerációs problémákat hordoznak, úgy helyezhetjük történelmi kontextusba a családok társadalmi szintű gondjait is.
Miért vakarja a keresztény-európai kultúrkör szellemi elitjének felelősségteljesebb része a fejét evidensnek tűnő kérdéseken? Miért kell a 21. században – olykor már kissé mesterkélten is - ősidőktől fogva természetes dolgokat kimondanunk? Miért fontos, hogy - ezen a kis blogfelületen is - tudatosan biztosítsunk nyilvánosságot a családi értékek számára?
Minden társadalmi folyamat a kor filozófiáját és az arra visszavezethető közfelfogást tükrözi. A közvélekedést befolyásolva éri hosszú ideje módszeres támadás a nemzeti összetartozást, a hagyományos családmodellt, erodálva a férfi és nő közötti köteléket, s vele a gyermekvállalási kedvünket. A felvilágosodás korában kezdődött az a folyamat, amely lassanként deszakralizálta a közgondolkodást, kiiktatva az isteni perspektívát az életünkből, a házasság is törvényileg felbontható lett, az élet továbbadása pedig már nem volt megkérdőjelezhetetlen emberi törekvés. Aztán az ipari forradalom, a tömegdemokrácia, majd a kommunizmus és a ’68-as generáció térnyerése vezettek oda, hogy egyre mélyebbre hatolva bontották le személyes identitásunkat.
"Újrakezdeni életet, tudom, tudom, nem lehet. Úgy szeretném, úgy szeretném" - énekelte a Bergendy Szalonzenekarban Demjén Ferenc évtizedekkel ezelőtt, de úgy tűnik az újrakezdés témája a mai fiatalokat is érdekli.
Az egyik legnépszerűbb új generációs együttes, a Halott Pénz Elkezdeni elölről című száma több mint négy és fél millió megtekintéssel büszkélkedhet a népszerű videómegosztón.
Mindkét dal szomorkás hangulatú. Valóban van valami szomorú az újrakezdésben. Hiszen a szó már feltételezi, hogy próbáltuk korábban is, de nem sikerült, és most ismét, megint. Szerelmet, házasságot, barátságot vagy csak egyszerűen egy hétköznapot. Kezdeni vidáman is lehet, tele friss reményekkel. De ahogyan újrakezdjük, abban már százszor tört varázsok, egyre félénkebb vágyak vannak. És egyre inkább az, ahogyan múlik az idő. Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk feszítve, ahogyan Simone Weil mondta. Gyerekként még nem jelentett maradandó fájdalmat az újrakezdés, mégha teljesen elölről kellett is indulnunk. De ahogy telik az idő, egyre nehezebb. És nemcsak az idő miatt. Talán mert nem tudunk olyanok lenni, mint a gyerekek, nem hisszük el, hogy lehet újrakezdeni tiszta lappal. Magunk mögött hagyva, ami nem sikerült, csak előre tekinteni, és remélni, hogyha megint elbukunk, akkor is szeretni fog valaki.
A hisztérikusan síró gyerkőccel nyilvános helyen küszködi végig magát a szerencsétlen szülő, idegei kocsányon lógnak a hisztimanó fogságában visító, akaratát ráerőszakolni próbáló ovis korútól, miközben azért igyekszik magát kultúremberként előadni…
Ismerős ez a szituáció?
Leizzadva, a felkívánkozó cifrább szavakat nyeldekelve próbáljuk ilyenkor menedzselni a beállt válsághelyzetet, megmutatva a kis csipisznek és a körülöttünk egyre nagyobb szemeket meresztő „katasztrófaturistáknak”, hogy igenis urai vagyunk a helyzetnek, szülői tekintélyünk töretlen, gyerekgyilkosok sem vagyunk, sőt még a környezet elvárásait is érzékeljük, igyekszünk másokat nem zavarni, és egyáltalán, ez az egész kínos szituáció biztos nincs is...
Két út kínálkozik a hisztiző csöppségünk kibillentésére: az egyik és leghamarabb a kívánt csendet megteremtő, a kellemetlen helyzetből szabadulást kínáló módszer, ha megfutamodva feladjuk elveinket és teljesítjük a kis drága akaratát – megkapja azt a szintetikus nyalókát, mégis maradunk még a játszótéren stb., stb.
Léder László, pszichológus, az Apa Akadémia alapítója is csatlakozott a Fiatal Családosok Klubja apák napi kezdeményezéséhez: családjával együtt vesz részt az Apa Hajón. A családfő jelentőségét emeli ki az interjúban és az eseményen egyaránt.
- Mekkora szerepe van manapság az édesapáknak?
Én azt gondolom, hogy az apák szerepe az elmúlt száz évben, általában véve sajnos csökkent. Ez azért nagy baj, mert közben a lélektani igény semmit sem változott, vagyis, egy mai gyereknek ugyanakkora szüksége van az apára, az apai szeretetre és útmutatásra mint száz vagy ezer évvel ezelőtt.
- Hogyan tudják a férfiak összeegyeztetni a karriert a családdal?
Talán a legfontosabb kérdés egy apa életében, a kenyérkereső és a jelenlévő apai szerep összeegyeztetése. Az Apa Akadémián külön előadással foglalkozunk ezzel a témával, Apalibikóka címmel. Vannak persze jó technikák, megtanulható gyakorlatok, hogy ne ragadjunk bele fölöslegesen a napi rutinba, hogy több időt töltsünk a szeretteinkkel, de meggyőződésem, hogy az apáknak is több támogatásra lenne szüksége a munkaerőpiacon. Egy apa, főleg kisgyerekes apa több szabadságra, rugalmas munkaviszonyra, akár otthoni munkavégzésre kellene, hogy jogosult legyen.
Hogy is mondta Radnóti Miklós: "Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg"?
Én minden este lefekvés előtt Gyurica Miklós úrra gondolok. Nem tudom jól van-e ez, hogy a képzeletbeli órásmester jár az eszemben, mert bár hasznos dolog felidézni Sánta Ferenc regényét, illetve az abból készült kitűnő filmet, Az ötödik pecsétet, de azért minden éjjel, az túlzás.
A film közepe felé látható az a jelenet, amely estéről-estére felidéződik bennem. Gyurica úr (az őt fantasztikusan alakító Őze Lajos személyében) hazaér, s kiderül, sajátjain kívül rengeteg gyermeket bújtat a nyilasok elől. Éjjel bemegy a szobába, és végignézi kislámpával, rendesen alszanak-e, nincsenek-e kitakaródzva. "Már megint lerúgta a takarót, egy éjjel három-négyszer is lerúgja" - mondja a jólelkű órásnak kislánya, aki lefektette a kicsinyeket.
Nos, ez a jelenet jár a fejemben, amikor belépek éjjel a gyerekszobába. Mindenki szuszog, békésen alszik. És persze mindenki ki van takaródzva…
Szigorú, fegyelmezett, biztonságot nyújtó, erős. Férfias. Jelzők, amik megtestesítik a Férfit. Vajon milyen tulajdonságokban ölt testet az Apaság? Hogy és mikor lényegül át a Férfi Édesapává?
Szerelmes filmes klisé. Talán ehhez lehet hasonlítani egy lánykérést nagy nyilvánosság előtt. Egy csók. Egy nyilvános helyen elcsattanó csók, ami máskor arcpirító lenne, most ott és akkor nem felháborodást vált ki a sokszor közömbös, ítélkezésre, előítéletekre hajlamos emberekből, hanem mosolyra fakasztja őket. Együtt örülnek a szerelmespárral, vagy akkor már jegyespárral. A tiszta szerelem szépsége, ritka csodája felrázza őket is a szürke mindennapok eseménytelenségéből. Egy üde folt, egy magával ragadó érzés megnyilvánulása, aminek a megéléséhez, kimutatásához bátorság kell. Aminek ereje magával ragadja a szerelmesek körül álldogáló, lézengő tömeget. Saját érzéseiket is engedik felszínre törni, túlcsordulni.
Tapsolnak, könnyeznek, éljeneznek. Talán újra megélik ilyenkor legszebb pillanataikat. Lenyűgöző jelenetek ezek, amelyeket legtöbbször csak a szerelmes filmekben láthatunk.
Ha egy apa gyermeke szemébe néz, ő sosem a főnököt vagy a beosztottat látja a kedves férfi-tekintetben, hanem őt magát, úgy, ahogy van. Öltöny és nyakkendő, titulus és beosztás nélkül.
Utazom hazafelé a délutáni vonaton, mögöttem két copfos, szöszi kislány kuncog és próbálja vidáman - és a szűkös hely adta kereteket “kimaxolva” - mozgalmasan eltölteni a fővárosból az agglomerációs otthonba vezető rövidke utazást.
Az ovis-korú és kisiskolás testvérpárt egy nyakkendős, komoly férfi kíséri. A munkahelyén bizonyos, hogy fontos beosztást visz - a cég középvezetője, esetleg főorvos egy kórházban. Bizonyára beosztottjai vannak, fontos találkozókon vesz részt, szavának súlya van, elismerik munkáját, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Vonásain még a munkahelyi (mikro)klíma csalhatatlan nyomai - idegesen utógondoz valami elvarratlan hivatalos ügyet -, de az utazás során fokozatosan olvad le arcáról az ügybuzgó munkatárs feszültsége, hogy egészen más kihívásokkal szembesüljön...
A Nyugati-pályaudvarral együtt kilométerről kilométerre távolodik tőle hivatalos, “öltönyös éne”, hogy kislányai mellett végre újra önmaga lehessen, átértékelve azt, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.
Először is lehetünk egymástól messze fizikailag - a londoni körömstúdióban dolgozó kisunoka például olyan távolságban éli mindennapjait, hogy a legkorszerűbb digitális eszközpark bevetése mellett sem igazán lehet részese a józsefvárosi körfolyosós házban lakó nagyija életének. Mert nem tudja megölelni, ha elkeseredik a nem szűnő derékfájása miatt, ahogy a nagymama sem tudja megfőzni unokája kedvenc ragulevesét, mert ha végre haza is jön, csak fut családtagoktól barátnőkig, hivatalos intéznivalók bonyolításától a fogorvosig.
Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon.
Nincs nap futás, szaladás, rohanás - ami egyébként is állandó jelzője és jellemzője a napjainknak - edzés, torna, balett, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül.
Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon. Ott kell lenni a rándulások, a sérülések, az esések, a vesztes meccsek, a rossz lesiklások, az elrontott táncmozdulatok, a kihagyott gólok, a szomorúság idején is.
Támogatni kell, vigaszt nyújtani, könnyeket letörölni, tanácsot adni, sebeket bekötözni, horzsolásokat simogatni. Barátnak, edzőnek, tanárnak, pszichológusnak és persze egyszerre édesanyának is lenni. Biztatni és erőt adni.
És igen, ott kell lenni mellettük a sikerek idején is.
Nem valószínű, hogy Orbán Viktor el tudná érni, hogy sokan legyünk, egyébként is minek a sok „átlag-magyar”? Tömören ebben a mondatban foglalható össze az a zagyvaság, amelyben Tóta W. Árpád, a hvg.hu vér-cinikus jegyzetírója úja naggyonmegmondja…
Kezdjük onnan, hogy senki sem állította, hogy Orbán Viktor megoldja az életünket, ám kétségbe vonni, hogy egy ország népesedési folyamatai igenis befolyásolhatóak kormányzati intézkedésekkel, nos, ez igazán butaság. (A szóhasználat nem véletlen, ugyanis a jegyzet írója szerint mi „nem kevesen vagyunk, hanem buták”.) A családbarát társadalmi klíma és egy olyan gazdasági és jogi keretrendszer kialakítása, amely támogatja a gyermekvállalást és kompenzálja a gyermeknevelés többletterheit mindenképpen befolyással van arra, hogy a kívánt és tervezett gyermekek valóban meg is születhessenek – ezt a világban mindenhol érvényes és evidens tényt vitatni, kár.
Egyébként Tóta W. Árpádnak, még így „butuskán” is örül a nemzet, és nem gondolnánk, hogy haszontalan lett volna születése, függetlenül attól, hogy a cikkben jegyzett nézetei alapján korántsem sorolnánk a felelős magyar értelmiségiek táborába. Tóta W. az emberélet társadalmi hasznosságról is sajátos (rossz emlékeket idéző) elméletet vall, számára úgy tűnik, az ember valahol a CEU diplomaosztón születik, és aki például nem a gender-elmélet újabb körmönfontságát módolja ki egy bel-pesti romkocsmában, nos, az efféle „az árokparton damilos fűkaszát lóbáló” honpolgár a nemzet feleslege, akinek „utánpótlása” a szerzőben a reménytelenség vízióját kelti.
A Pünkösd egyik legnehezebben megragadható vallási ünnepünk, még a hittanra járt, templomos hívők is nehezen birkóznak meg mibenlétével, mert a ráció számára kevéssé felfogható és a róla való gondolkozás feltételezi azt az önátadást, ami az átélt, megtapasztalt Isten-hitből fakad. Erről beszélni pedig nagyon nehéz.
Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. A Szentháromság harmadik tagjának kiléte titokzatos, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének kiáradásaként definiálják a teológusok. Ám bármennyire is elvontnak tűnhet első pillantásra jelenléte a mi személyes életünkben és kapcsolódásunk Hozzá, valójában épp az Ő személyében merítkezünk meg legtöbbször, csak épp ezt nem tudatosítjuk magunkban. Ugyanis miután Jézus felment az Atyához, a tanítványoknak megígért Szentlélek elküldésével és az Ő folyamatos jelenlétével mégis itt maradt velünk, a térben máshol, időben később élő emberek között.
A természet szépen - az emberi szónál sokkal érthetőbben - mesél minderről: a böjti szelek és a tavasz Húsvét-tájt beköszöntő első, reményt adó napsugarainak megtapasztalása után, Pünkösdre eláraszt bennünket a Jóisten legszebb ajándékaival: a madarak éneke, a harsogó színek és a termést ígérő virágok illata eltölt bennünket a bensőnk legmélyéről fakadó Isten-szeretettel és tettvággyal – ha van fogékonyságuk észrevenni ezeket a csodákat. Ez nem valamiféle panteista gondolat, hanem a Szentlélek által belénk oltott jóra, szépre, Isten és a teremtett világ szeretetére és saját küldetésünk felismerésére való fogadókészség a lelkünkben. Ő vezet el életünk legszebb, pénzzel, sikerrel nem mérhető pillanataihoz és Isten felismeréséhez bennünket.
Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak.
Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!
A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…)
Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke.
Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.
Mikor 11 évvel ezelőtt először lettem édesanya, valóban az egész világ megváltozott körülöttem. Új élet kezdődött, nem csak egy kisfiú számára, hanem számomra, sőt a körülöttem élők számára is.
Nem tudtam mivel jár egy gyermek. Igen, voltak átvirrasztott éjszakák, igen voltak betegségek, igen voltak nehéz napok, és igen, magam sem mindig tudtam megfelelni minden pillanatnak. De nem kitörölhető az első mosoly, az első fogacska, az első tipegés, az első szó, dalocska, vers, és igen, az első Anyák napja. Anya lettem, végérvényesen... Sokszor még kevertem az “Anyja neve:” rovatot, mit is kell odaírni, de anya lettem!
Mi hárman vagyunk testvérek, vagy egy öcsém és egy húgom. Alapvetően jó gyerekek voltunk, de csak így, anyaként tudhattam meg, hogy mi minden volt az, amit a mi szüleink tettek értünk, hogy ott és akkor, azzá lehessünk, akikké mára váltunk.
Az (anya)élet nem habostorta! Az anyaélet számos lemondással jár. Az anyaélet egy új világ. De sok apró döntéssel végeredményben mi alakítjuk, hogy milyen legyen az a torta. Fordítunk-e elég időt a férjünkre, párunkra? Fordítunk-e elég időt a barátainkra és fordítunk-e elég időt önmagunkra? Nehéz? Igen! De csak rajtunk múlik, hogy a nehézségek mellett megtaláljuk-e a szépségeket. Azokat a szépségeket, melyeket valóban csak az anyaság hozhat az életünkbe. Ugyanakkor megmaradni feleségnek, társnak, gyermeknek… nem könnyű.
Anyának lenni jó! – hirdeti a Fiatal Családosok Klubja Anyák napi ünnepi rendezvénye. Május 5-én a FICSAK és a Ringató közösen várja a gyermekeket és szüleiket, különösen az édesanyákat, egy délelőtti és kora délutáni együttlétre a MOM Kulturális Központba, hogy izgalmas programokkal ringassa el a jelenlévőket.
A ringatás életprogramunk. Végigkíséri földi létünket. Mikor megszületünk, édesanyánk karjaiba kerülünk először: „Gyöngén ringatva hű anyánk ölében, Vígan kezdjük éltünk szép hajnalát” – írja Kisfaludy Károly. Növögetve is vissza-visszatértünk szüleink vagy nagyszüleink karjaiba, akár sírunk, akár nevetünk, de ugyanaz a ringató kar öleli meg a hazatérő ifjút is:
„Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki."
Aztán megismerkedünk egy idegennel, és néha megfejthetetlen okból, de már az ő ringatására vágyunk:
„Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.”
Mert ez a szerelem gyermekké teszi a felnőtt embert újra.
Nincs nagyobb dicséret. Nincs nagyobb elismerés, mint amikor gyermekünk tiszta szemében és tiszta lelkén keresztül megpillanthatjuk saját magunkat. A gyermek tükör, visszatükrözi mindazt a szeretetet, törődést, amit felé sugároztunk.
Milyen is gyermekszemmel a legdrágább kincs? Egy rendhagyó és szívhez szóló levél Anyák napjára.
Anya, te vagy a legszebb a világon! A karcsú testalkatod tesz a világ leggyönyörűbb anyukájává.
Csodálatosan ragyogó barna szemed minden embert elkápráztat. Gyönyörű hajad szinte világít a sötétben.
A belső tulajdonságaid még ámulatba ejtőbbek. Nálad nincs kitartóbb ember. Ha valami probléma adódik te rögvest megoldod. 11 év alatt ezt tanultam tőled.
Senki más nem tanított volna meg a türelmességre, csak Te! Az osztozkodás sem csak úgy belém szállt! Látod ezt te tőled lestem el.
Kiskoromban te magyaráztad el, hogy nem a repülő csíkjában ülnek az emberek. Sajnos 100 papírra sem férne fel az a sok tanítás, amit tőled kaptam.
Lassacskán beindul az anyák napi-szezon. Azért írom folyamatos jövő időben, mert akinek kisebb gyerekei vannak, borítékolható, hogy több héten át lesz meghívottja ovis vagy iskolai ünnepségeknek, köszöntéseknek.
Mi most kezdünk kinőni ebből az időszakból, de két kisebb gyerkőcöm okán még mindig fut egy kétállomásos anyák napi rodeó, kézműves meghívókkal, papírból készített aranyos virágokkal, befőttesüvegből festett míves vázákkal. Hetek óta gyakorolják a kicsik a kiszabott versikéket és dalocskákat, mi meg odahaza előkeressük a – még talán felvehető - nyárias ünneplő ruhát.
Évek óta szokom, hogy ünnepeltje vagyok e napnak, s hiába a magam mögött hagyott húszegynéhány szívszorító ünnepség, továbbra is inkább érzem magam anyukám kislányának, aki köszönteni készül, mint a köszöntés várományosának.
Ha máskor nem is gondolok rá, Anyák Napján nincs mese, az izzadt kezű, ruhájukat zavartan gyürködő gyerekek karéja szembesít nagybetűs ANYA-mivoltommal.
Itt van hát az alkalom az önvizsgálatra! Vajon milyen anya vagyok én?
"Katonája a mindenségnek, bakája a nyomoruságnak,teszünk azzal valamit is, hogy a füvek zöldellő erejébe visszahelyezzük a halottat?"
(Pilinszky János: József Attila)
"Szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (József Attila)
Születésnap a mai. Száztizenhárom éve, 1905. április 11-én egy ferencvárosi bérházban, a Gát utca 3-as szám alatt megszületett József Attila. Születésnapja ötvennégy éve a Magyar Költészet Napja. Alig múlt három éves, mikor édesapja eltűnt, mondták, hogy a messzi Amerikába ment, pedig csak ide a szomszédba, Romániába. Szappanfőző munkás volt, egy asszonyt és három gyermeket hagyott odahaza. A Mama, a drága, szegény csak mosott, vasalt, takarított, nem hagyhatta a dagadt ruhát másra.
Tény, hogy a megújulás és a megtisztulás a kormányzó erőktől valóban elvárható – ennek azonban horribilis ára, ha az ország, a Fidesz és Orbán Viktor eredményeit is kiöntik a fürdővízzel…
Több olyan szívemnek kedves keresztény, hívő barát, ismerős váltott mostanság pártszimpátiát és készül új irányba szavazni a közelgő választásokon, aki a rendszerváltás óta – hozzám hasonló értékrendet követve – eddig a keresztény, nemzeti, polgári értékeket erősítő politikai formációkra ikszelt. Olyan, jobbára fővárosi és az agglomerációban élő, jómódú, kvalifikált, fiatal – és már nem annyira fiatal – (több)gyerekesekről beszélek, akik legfontosabb identitásképző erőként maguk is a kereszténységet, a családhoz és a magyarsághoz való tartozást jelölik meg.
Beszélgetve e barátokkal kiderült, hogy többségükben az eddig kormányzóerőként még meg nem méretett, zöldes színezetű, liberális pártot, a valahai hiteles vezetője által rég elhagyott LMP-t támogatják, alapvetően „erkölcsi, érzelmi” okokból: a „tisztább közélet” és az „intellektuálisabb, ízlésesebb közbeszéd” reményében.
A keresztény alapon álló szellemi elitben mára tapintható törésvonal alakult ki.
A jelenség egyfelől megfontolandó és komolyan veendő figyelmeztetés a kormányzóerők számára, hogy tudniillik a hübrisz minden korban káros és veszedelmes mellékhatása a hatalomgyakorlásnak, másfelől jelzi, hogy a politikai üzenetek részletezőbb, az értelmiség számára is válaszokat adó kibontása nem megkerülhető: nem mennek irányukba kellő finomsággal érvek – igaz, sok esetben ők se akarnak az óhatatlanul leegyszerűsítő kampányüzenetek valós indokaiért a plakátok mögé nézni. És az is tény, hogy a megújulás és a megtisztulás a kormányzó erőktől valóban elvárható – ennek azonban horribilis ára, ha az ország, a Fidesz és Orbán Viktor eredményeit is kiöntik a fürdővízzel…
A kultikus reklámszlogen jól kifejezi az elvégzett temérdek háztartási munka természetrajzát: hiába az állandó hajolgatás az eldobált tárgyakért, az otthon állhatatos tisztogatása, a rend kergetése: a vágyott idillt, a csillogó tisztaságot pillanatok alatt felemészti életünk hömpölygése.
Ahogy annak idején, kisgyerekként magam is természetesnek vettem, hogy a szüleim szép és otthonos környezetet teremtenek körülöttünk, és hogy mindig gondoskodnak szükségleteinkről, úgy saját gyerekeim számára is evidencia mindez. Csak épp mostanra fordult a kocka: én lettem a „láthatatlan munkás”.
Ma, a láthatatlan munkának dedikált világnapon felidéztem magamban, hogy gyerekként miképp is vontak be a közös feladatokba. Emlékszem például, hogy sokat forgolódtam a konyhában, állítólag senki más nem tudta úgy elkészíteni a saláta alaplevét, mint én – kellően büszke is voltam rá! A szüleim visszaemlékezéseiből tudom, hogy „jó, segítőkész kislány voltam”, rám bízhatták a kistesóimat, elvégeztem, a kisebb otthoni teendőket zokszó nélkül. Ma én is próbálom bevonni saját gyerkőceimet a házimunkába, hisz koruknak megfelelően nekik is vannak kötelességeik: elpakolni a szétdobált legókat, kifordítani a levetett pizsamát, fogmosás után kiöblíteni a mosdót. A lányokkal könnyebb dolgom van, a fiúk érzékenysége a téma iránt azért tapinthatóan kevesebb…
Húsvét volt akkor is. Édesanyám felkészült az ünnepre, utolsó órás kismamaként, hatalmas pocakjával is elrendezett mindent, hogy méltón ünnepelhessen a család. Hetek óta készülődtünk: barkát vásároltunk, sütöttünk, főztünk, tojást festettünk és ünneplőbe öltöztettük a lakást. A templomban, hittan órán is minden a közelgő ünnep felé mutatott, gyerekfejjel is éreztük, itt most valami nagy dolog készül… Nyolc éves múltam, és szívrepesve vártam kishúgom születését.
Azon a régi Húsvéton megtörtént a csoda: kezemben tarthattam újszülött kistestvéremet, aki a legszebb húsvéti ajándékként érkezett otthonunkba. Mélyen bevésődött emlékezetembe az akkori szent három nap. Nagypénteken a csodálkozás, hogy lehet ez a sötét, szomorú nap másoknak ugyanolyan, mint a többi. Nem értettem, miért ülünk az iskolapadban, miért dolgozik apukám, mikor erre az időszakra készülünk hetek óta a templomban, hittan órán és odahaza. Mintha párhuzamos valóságokban élnénk. És még a kishúgomtól is el kellett szakadjak, hogy ott üljek az iskolában, mintha mi se történt volna…
Aztán eljött Nagyszombat. Sonkaillat a lakásban, készül a holnapi reggelihez, én a tormasalátával bajlódok, apukám kiveszi kezemből a reszelőt és segít. A fél szemem mindig a babán, anya szoptatja és este csak hármasban megyünk a feltámadási körmenetre: apa, öcsi és én. Büszkén lépek be a templomba, hisz kishúgom született, legszívesebben odakiáltanám mindenkinek, hogy igazán fontos ember lettem: egy kisbaba nővérkéje! Miközben ez jár a fejemben, alig várom a másnapot, hogy végre múljon a fojtott szomorúság és kirobbanhasson a feltámadás, az élet öröme!
Egyik kedves filmem az ellenállhatatlan nőcsábász, Jean-Paul Belmondo és a bájos Sophie Marceau franciásan könnyed vígjátéka, a Kellemes húsvéti ünnepeket! című mozi. A rendszerváltás időszaka óta nem múlik el Húsvét, hogy le ne adnák valamelyik tévécsatornán a napsütötte francia Riviérán játszódó szerelmi háromszög bohókás történetét.
Belmondóra rá van szabva a feleségét lépten-nyomon megcsaló, gazdag és sármos csirkefogó szerepe, aki egy húsvétkor szövődő újabb kapcsolatával bonyolódik szövevényes és persze nagyon vicces kalandokba. A film valóban kellemes szórakozást kínál, ízig-vérig profán témák mentén, a Húsvét csak a vígjátékcímében és néhány gigantikus csokitojásban, no meg az ünnepek miatt zsúfolt luxusszállodák képében jelenik meg benne.
Az 1984-ben készült film épp olyan, mint a mi mai életünk, Európa-szerte. Gondosan ki van belőle retusálva a közösségünket egykor összekovácsoló kereszténység és annak legnagyobb ünnepe, Krisztus kereszthalála és feltámadása. Ahogy a film sem tartalmaz – még nyomokban sem – szakrális, az ünnep lényegét érintő, lelkünket „megterhelő”utalást, úgy életünkből mintha mi is próbálnánk kiiktatni a felsőbb hatalmat – úgy hisszük, urai vagyunk a sorsunknak, és ha sok munkával, szórakozással, közösségi oldalakonposztolható élménnyel töltjük ki mindennapjainkat, azzal rendben is vagyunk, az életünk sínen van, minden oké…
Hetedikes a nagyfiam. Kicsi kora óta hegyezi fülét, ha idehaza politikáról beszélgetünk – márpedig ez igen gyakran és általában igen temperamentumosan fordul elő. Többi gyerkőcünk, akik ugyanúgy hallgatják a családi összejöveteleken beszélgetéseinket, nem mutatnak különösebb figyelmet a köz ügyei iránt, de ő ösztönös érdeklődéssel követi az eseményeket, kisiskolás kora óta kedvenc műsora a Híradó.
Másodikos volt, mikor osztályában megalakította a Magyar Gyermekek Szövetségét (teljesen komolyan vehető elnevezés, nem?), az MGYSZ aktív is volt, szervezett egy jól sikerült szemétszedést a falunkban (a megjelent lelkes gyerekhadat Túró Rudival jutalmaztuk a munkáért), sőt, szórólapoztunk és plakátoltunk is a büdös, fekete füstöt eregető kémények miatt, a helytelen fűtési szokások ellen. (Eredményeink itt már kevésbé látványosak, de a szándék nemes volt…) Az MGYSZ zöldes színezete dacára kifejezetten hazafias pártként létezett, megemlékezett több nemzeti ünnepről és természetesen volt saját „logója”, zászlaja, ákombákom betűkkel írt szabályzata is.
Kisfiam azóta hetedikes, de közügyek iránti szenvedélye nem csillapodik, – még mondja valaki, hogy a Z generáció immunis a világ dolgaira! A választások közeledtével pedig valósággal bezsongott újra, magától értetődő módon tartott velünk a hűvös idő és az eső ellenére a március 15-i Békementre, és ha kitelepült kampánystábot lát, azonnal megy és kérdez. Lelkesültsége magával ragadta több barátját, osztálytársát is, akikkel – megelőzve az országos voksolást – ma, suli után választásokat tartanak az osztályukban.
Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” a Himnuszt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?
Önkormányzati képviselőként tizenkét éve, alpolgármesterként négy éve veszek részt évente több alkalommal nemzeti ünnepségeken, iskolai tanévnyitókon, évzárókon. Ezek az összejövetelek az iskolai közösségek kitüntetett pillanatai. Műsorral, előadással készülnek a gyerekek, akiknek teljesítménye mindig a felkészítő pedagógusok munkájáról, belefektetett szellemi energiáiról is tanúskodik. Nagy örömmel és izgalommal megyek ezekre az eseményekre. Az ünneplőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsgése még ma is megborzongat és mindig érdeklődéssel figyelem, hogy melyik iskola milyen típusú műsorral készül.
Sokat elárul ez az igazgatóról, a tanári karról, az odajáró gyerekekről és egyáltalán, a hely szelleméről. Anyukaként és a munkám miatt is rengeteg ilyen ünnepségen vettem már részt. Egy nagyon szomorú, szinte általános érvényűnek mondható tapasztalatom van az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint a Himnusz és a Szózat, két fontos nemzeti értékünk kezelése.
Így szólította meg a 170 évvel ezelőtti borongós, esős nap egyik főszereplője, Petőfi Sándor az évet, mely azóta egyik legfontosabb történelmi évfordulónkká vált.
A politikai és társadalmi elemzések mögött sokkal izgalmasabb maga az ember. És ha már magyar ember, akkor természetesen a forradalmat is magyarosítja kicsit. Ennek egyik eszköze az étkezés, ami bizony közel áll a magyar emberhez. Így aztán természetes, hogy az egész forradalmi felvonulás 15-én reggel egy kávéházból indult az egyetemre, majd a nyomdába. És az étkezés oly fontos a forradalmároknak, hogy ebédre mindenki hazament. Hölgyeim és Uraim! Majd délután újra találkozunk, most jó étvágyat! A pesti konzervatívok fellélegezhettek, úgysem verődnek újra össze ennyien. Igazuk lett, de nem úgy, ahogy ők gondolták. Még többen gyűltek össze délután a Nemzeti Múzeum előtt, hogy aztán a pesti városházára, majd Budára induljanak a Helytartótanácshoz és Táncsicsért a Várba.
A másik magyarosító eszköz, hogy természetesen nem maradhatott ki a szerelem és a család a magyar forradalomból. A pozsonyi reformellenzék vezetőiért, Batthyány grófért és Kossuthért, akiket ezekben a pillanatokban a bécsi nép ünnepel, feleségeik és gyermekeik izgulhattak a távolból. A pesti forradalmároknak azonban közvetlen közelben van kedvesük. Petőfi már két napja megírta a Nemzeti dalt, míg felesége, Szendrey Júlia sem tétlenkedett, nemzeti színű kokárdát és főkötőt varrt. És arra is van ideje a költőnek, hogy napközben hazaugorjon, és így pontosan 9 hónappal később, december 15-én megszülethetett Petőfi Zoltánka.
A kislányom ma tízéves. Még ugyanennyi idő, és talán már kirepül tőlünk. Egyszerre szívfacsaró és szívmelengető arra gondolni, mi minden történik majd vele a következő évtizedben, mikor lépésről lépésre elhagyja majd a gyerekkorát. Vajon jól szerettük őt, vajon elég jó szülei voltunk? Talán tíz év múlva kiderül…
A kislányom tízéves. Már nem kicsi, még nem nagy. Sután balanszíroz a kiskamaszok lelkének ingoványos mezsgyéjén: hol meglepően gyerekes, hol félreérthetetlenül szárnypróbálgató. Még önfeledten játszik „titkos-rablós” játékot négyéves kishúgával, de már igazi kis nőként forgolódik hetedikes bátyja barátai között, és fogadja (pironkodva, kissé feldúlva bár) hódoló osztálytársai apró gesztusait: mintás ceruzát, szagos radírt, szivecskés kispárnát. (Hogy milyen aranyos, ahogy egy ekkorka fiú udvarol: egy szülőtárs anyukával beszélgetve derült ki, hogy kisfia azért ment el a könyvtárba regényt kölcsönözni, mert az anyukája figyelmeztette, szíve választottja biztos az okos fiúkat szereti, akik nem a számítógépen játszanak, hanem könyveket olvasnak... Most komolyan, hát nem megható a gyerekszerelem?)
Kislányomnak van egy kedves, afféle legeslegjobb barátnője is. Egy olyan igazi. Akivel sülve-főve együtt mozog, együtt rötyög mindenen. Magamra, barátnős nagy korszakaimra ismerek bennük, amikor közös a szókincs, de megtévesztően hasonló még a hanghordozás is, annyira együtt lélegzik a két barát. Együtt születnek a döntések, jók és néha butusok is, együtt hoznak ítéletet helyzetekről, emberekről. Milyen fontos, nagy hatású tanulási folyamat és micsoda önátadás ez!
Televíziós vetélkedők végén szokás megkérdezni a győztest, mire költi nyereményét. A válasz általában, hogy nyaralásra vagy új autó vásárlására, esetleg a lakás felújítására. Nos, ha egyszer én nyernék, és engem faggatna a műsorvezető, mire költöm azt a temérdek pénzt, a válasz egyszerű lenne: Nőkre!
Nagy nap volt a világtörténelemben 1857. március 8-a, amikor 40 ezer (húh, tényleg sok!) textilipari dolgozó nő vonult az utcára New Yorkban, hogy emberibb munkafeltételeket, a munkaidő csökkentését és magasabb béreket követeljen. A nemzetközi munkásmozgalom hamar felkarolta az ügyet, az Internacionálék rendszeresen síkra szálltak a nők különböző jogaiért. A századfordulón a harc főként a választójogukért folyt. A dátumot azonban nem az amerikai nőknek köszönhetjük, sőt a tengerentúli szocialisták a 20. század elején még február utolsó vasárnapján ünnepeltek. A végleges időpontot természetesen az orosz nők, vagy mondhatnánk a szovjet nők (hiszen a cár lemondása előtt négy nappal történt) döntötték el, akik Petrográdban vonultak utcára 1917-ben kenyeret és békét követelve. Ők is február utolsó vasárnapján tették ezt, de az ortodoxiában használt Juliánus naptár szerint, ami a mi Gergely naptárunkban március 8-ra esett. Ez lett tehát a nemzetközileg elfogadott nőnap világszerte.
Férfias élcelődés nélkül mondhatjuk, hogy valóban alapvető vívmányokért folyta harc, és bár egyesek szerint még ma sem zárulhat le (lásd a ma is tüntető spanyol nőket), úgy gondolom, kevés mozgalom volt a világtörténelemben, amely ilyen fontos kérdésekben döntő fordulatot hozott évtizedek alatt. Így ma már természetes az, ami régebben még megalázó különbségnek vagy női provokációnak számított.
Éljenek tehát a leányok és a nők, a kisasszonyok és a nagyasszonyok!
Nőnek születni nem érdem, nem kiváltság, de nem is büntetés.
A születéskor csuklóra kötött rózsaszín karszalag még nem divatékszer, de nem is a megbélyegzés eszköze - pusztán egy nagyon fontos tényt rögzít a kisbabáról: lánynak született. Mert minden formabontó igyekezet dacára születésünktől (dehogy, fogantatásunktól!) vagy fiúk vagy lányok vagyunk, így rendeltetett.
A rózsaszín karszalag mégis sok mindent jelent: elsősorban is azt, hogy - milyen csodálatos! - az aprócska baba petefészkében már ott készülődnek az élet továbbvitelére a csak imént anyává lett asszony unokái... Még nem tudni, ki lesz az, aki életre hívja őket - talán a szomszédos szobában sírdogáló aranyos kisbaba, kék szalaggal a csuklóján.
Mert kislány és kisfiú, nő és férfi nem létezhet egymás nélkül, egymás ellenében meg nem érdemes élniük. Izgalmas, szép szövetségre vannak ítélve ebben a világban és ketten együtt részesei lehetnek az isteni tervnek: csak általuk valósulhat meg az új élet születése.
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
Megható e sorokat olvasni, melyben egy férfi férfiszemmel látja, láttatja a nemek hasonlatokkal körbeölelt, körülrajzolt kontúrjait.
A Weöres Sándor költeményében megjelenő női és férfiúi princípium csak egy, a lelkemnek tetsző megfogalmazása a nemi különbözőségeknek. Az általános vélekedés, vagy a többségi = férfiúi vélemény, azonban sokszor ettől eltérő lehet.
Vajon Mi, Nők hogyan látjuk saját magunkat? És a férfiakat? Mennyiben más egy nő, mint egy férfi?
Gondolkodásában, a tetteiben, az érzelmi intelligenciájában? Esetleg a logikájában?
E különbségeket összegyűjteni lehetetlen lenne. Szemléltetni sem egyszerű azt az ezer árnyalatnyi eltérést, amit nap mint nap az együttélés és a társadalmi érintkezések során a férfiakkal, apákkal, fiúkkal, a férfi munkatársakkal, férfi barátokkal tapasztalhatunk…
A láncreakció általánosságban események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti, amiben egyetlen történés sok egyéb, általában a kiváltó okhoz hasonló eseményt indít el. Ez bekövetkezhet a természetben, a társadalomban vagy a lelki életben is. És persze a családban.
Azt mondják okos emberek, hogy az atomerőművekben a láncreakció létrejöttében az a döntő, hogy a hasadás során keletkeznek olyan újabb neutronok, amelyek megfelelő körülmények között, lelassulva újabb atommaghasadást idéznek elő. Ez a magreakciók számának exponenciális növekedését eredményezi.
A láncreakció általánosságban események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti, amiben egyetlen történés sok egyéb, általában a kiváltó okhoz hasonló eseményt indít el. Ez bekövetkezhet a természetben, a társadalomban vagy a lelki életben is. És persze a családban is.
Nekem most egy ilyen családi láncreakció jár a fejemben. Gondolom mással is előfordult már, hogy gyermeke összeszedett valamilyen „kórságot” az óvodában vagy az iskolában. A láncreakciót kiváltó ok jelen esetben lehet egy vírus, amely katalizátorként viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot.
Magyarország történetében Slachta Margit személyében először volt képviselője a női nemnek a Parlamentben – mégpedig nem is akármilyen!
Slachta Margit (1884-1974) szerzetes-politikusnő kivételes személyisége XX. századi történetünknek. Számára a politika cselekvés sohasem az egyéni érvényesülés terepét jelentette, hanem minden munkálkodásával a krisztusi szeretetparancsolat e világi tökéletesedését szolgálta, ebből fakadt kiemelkedő szociális érzékenysége és az elesettek felemelésére irányuló állhatatos munkája – nem véletlen, hogy az 1920-ban fölényesen utasította maga mögé a korábbi népjóléti minisztert is a képviselőválasztáson. Magyarország történetében Slachta Margit személyében először volt képviselője a női nemnek a Parlamentben – mégpedig nem is akármilyen!
Valódi küldetéstudat vezette, mely kifejezett politikai talentummal és küzdőszellemmel párosult. A keresztény értékekhez való következetes ragaszkodás és a korát megelőző, sokszor merésznek számító újító szándék egyaránt jellemezte. Ez rajzolta ki az általa képviselt keresztény feminizmus körvonalait is: a családcentrikusság mellett a nők egyenjogúságáért, a női hivatás, a női géniusz mind teljesebb kibontakozásának segítéséért küzdött.
Amióta megszületett első gyermekem, azóta tudom, hogy egy gyerek születésnapja igazából az édesanya ünnepe.
Ez a mai, a 34. ilyen ünnep számomra, hiszen három éves lett a legkisebb kislányom a többiek 10, 9, 7 és 5 évesek mellett. Csak egy kis matematika és az összeadás eredménye 34 év…
Most itt szuszog mellettem az én legkisebbem, pont ugyanúgy, ahogy három évvel ezelőtt is - én pedig kialvatlanul, fájdalmakkal, de határtalanul boldogan és persze nem kis büszkeséggel öleltem magamhoz. Ötödször egy parányi életet!
Ma van a születésnapja es ilyenkor könnybe lábad a szemem, hogy hogy megnőtt az a pici kis törékeny borsószem, akiért annyit szenvedtem azon a nem is olyan régi, február 25-i éjszakán.
A legnagyobb fiam első születésnapja óta tudom, hogy az én születésnapom is igazából édesanyám ünnepe, ezért október 21-én mindig felköszöntöm egy virágcsokorral vagy egy puszival, de legalább egy telefonhívással.
Hiszen ő szenvedett meg értem, ő volt az, aki annyira boldog volt, és aki azóta is figyeli, hogyan nő, változik, cseperedik a lánya.
A magyar társadalom hosszú időn keresztül demográfiai katasztrófa felé tartott. A népességfogyás megállítása nemzeti létkérdést jelentett.
Örömmel jelenthetjük, hogy az elmúlt években javuló tendenciáknak lehetünk szemtanúi a demográfiai helyzet alakulásával kapcsolatban.
A hosszú távú népesedési folyamatok vizsgálatánál ahhoz, hogy valós képet kapjunk, nem elég a születési és a halálozási adatokból kiindulnunk. A reális képhez viszonyítani kell, méghozzá a szülőképes korú nők számát alapul véve, hiszen ők azok, akik gyermeket vállalhatnak ma Magyarországon. Mivel számuk – a 80-as években kezdődött demográfiai lejtmenet miatt – csökken, nem lehetséges, hogy a születésszám azonnal növekedésnek induljon. Azt, hogy a szülőképes korú nők mekkora arányban vállalnak gyermeket, a termékenységi arányszám fejezi ki.
.JPG)
