Utazom hazafelé a délutáni vonaton, mögöttem két copfos, szöszi kislány kuncog és próbálja vidáman - és a szűkös hely adta kereteket “kimaxolva” - mozgalmasan eltölteni a fővárosból az agglomerációs otthonba vezető rövidke utazást.

Az ovis-korú és kisiskolás testvérpárt egy nyakkendős, komoly férfi kíséri. A munkahelyén bizonyos, hogy fontos beosztást visz - a cég középvezetője, esetleg főorvos egy kórházban. Bizonyára beosztottjai vannak, fontos találkozókon vesz részt, szavának súlya van, elismerik munkáját, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Vonásain még a munkahelyi (mikro)klíma csalhatatlan nyomai - idegesen utógondoz valami elvarratlan hivatalos ügyet -, de az utazás során fokozatosan olvad le arcáról az ügybuzgó munkatárs feszültsége, hogy egészen más kihívásokkal szembesüljön...

A Nyugati-pályaudvarral együtt kilométerről kilométerre távolodik tőle hivatalos, “öltönyös éne”, hogy kislányai mellett végre újra önmaga lehessen, átértékelve azt, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

Sokféle távolság létezhet ember és ember között.

Először is lehetünk egymástól messze fizikailag - a londoni körömstúdióban dolgozó kisunoka például olyan távolságban éli mindennapjait, hogy a legkorszerűbb digitális eszközpark bevetése mellett sem igazán lehet részese a józsefvárosi körfolyosós házban lakó nagyija életének. Mert nem tudja megölelni, ha elkeseredik a nem szűnő derékfájása miatt, ahogy a nagymama sem tudja megfőzni unokája kedvenc ragulevesét, mert ha végre haza is jön, csak fut családtagoktól barátnőkig, hivatalos intéznivalók bonyolításától a fogorvosig.

Nincs nap futás, szaladás, rohanás - ami egyébként is állandó jelzője és jellemzője a napjainknak -  edzés, torna, balett, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül.

Akinek a gyermekei  sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon. Ott kell lenni a rándulások, a sérülések, az esések, a vesztes meccsek, a rossz lesiklások, az elrontott táncmozdulatok, a kihagyott gólok, a szomorúság idején is.

Támogatni kell, vigaszt nyújtani, könnyeket letörölni, tanácsot adni, sebeket bekötözni, horzsolásokat simogatni. Barátnak, edzőnek, tanárnak, pszichológusnak és persze egyszerre édesanyának is lenni. Biztatni és erőt adni.

És igen, ott kell lenni mellettük a sikerek idején is.

Kezdjük onnan, hogy senki sem állította, hogy Orbán Viktor megoldja az életünket, ám kétségbe vonni, hogy egy ország népesedési folyamatai igenis befolyásolhatóak kormányzati intézkedésekkel, nos, ez igazán butaság. (A szóhasználat nem véletlen, ugyanis a jegyzet írója szerint mi „nem kevesen vagyunk, hanem buták”.) A családbarát társadalmi klíma és egy olyan gazdasági és jogi keretrendszer kialakítása, amely támogatja a gyermekvállalást és kompenzálja a gyermeknevelés többletterheit mindenképpen befolyással van arra, hogy a kívánt és tervezett gyermekek valóban meg is születhessenek – ezt a világban mindenhol érvényes és evidens tényt vitatni, kár.

Egyébként Tóta W. Árpádnak, még így „butuskán” is örül a nemzet, és nem gondolnánk, hogy haszontalan lett volna születése, függetlenül attól, hogy a cikkben jegyzett nézetei alapján korántsem sorolnánk a felelős magyar értelmiségiek táborába. Tóta W. az emberélet társadalmi hasznosságról is sajátos (rossz emlékeket idéző) elméletet vall, számára úgy tűnik, az ember valahol a CEU diplomaosztón születik, és aki például nem a gender-elmélet újabb körmönfontságát módolja ki egy bel-pesti romkocsmában, nos, az efféle „az árokparton damilos fűkaszát lóbáló” honpolgár a nemzet feleslege, akinek „utánpótlása” a szerzőben a reménytelenség vízióját kelti.

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. A Szentháromság harmadik tagjának kiléte titokzatos, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének kiáradásaként definiálják a teológusok. Ám bármennyire is elvontnak tűnhet első pillantásra jelenléte a mi személyes életünkben és kapcsolódásunk Hozzá, valójában épp az Ő személyében merítkezünk meg legtöbbször, csak épp ezt nem tudatosítjuk magunkban. Ugyanis miután Jézus felment az Atyához, a tanítványoknak megígért Szentlélek elküldésével és az Ő folyamatos jelenlétével mégis itt maradt velünk, a térben máshol, időben később élő emberek között.

A természet szépen - az emberi szónál sokkal érthetőbben - mesél minderről: a böjti szelek és a tavasz Húsvét-tájt beköszöntő első, reményt adó napsugarainak megtapasztalása után, Pünkösdre eláraszt bennünket a Jóisten legszebb ajándékaival: a madarak éneke, a harsogó színek és a termést ígérő virágok illata eltölt bennünket a bensőnk legmélyéről fakadó Isten-szeretettel és tettvággyal – ha van fogékonyságuk észrevenni ezeket a csodákat. Ez nem valamiféle panteista gondolat, hanem a Szentlélek által belénk oltott jóra, szépre, Isten és a teremtett világ szeretetére és saját küldetésünk felismerésére való fogadókészség a lelkünkben. Ő vezet el életünk legszebb, pénzzel, sikerrel nem mérhető pillanataihoz és  Isten felismeréséhez bennünket.

Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!

A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…) 

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke.

Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.

Nem tudtam mivel jár egy gyermek. Igen, voltak átvirrasztott éjszakák, igen voltak betegségek, igen voltak nehéz napok, és igen, magam sem mindig tudtam megfelelni minden pillanatnak. De nem kitörölhető az első mosoly, az első fogacska, az első tipegés, az első szó, dalocska, vers, és igen, az első Anyák napja. Anya lettem, végérvényesen... Sokszor még kevertem az “Anyja neve:” rovatot, mit is kell odaírni, de anya lettem!

Mi hárman vagyunk testvérek, vagy egy öcsém és egy húgom. Alapvetően jó gyerekek voltunk, de csak így, anyaként tudhattam meg, hogy mi minden volt az, amit a mi szüleink tettek értünk, hogy ott és akkor, azzá lehessünk, akikké mára váltunk.

Az (anya)élet nem habostorta! Az anyaélet számos lemondással jár. Az anyaélet egy új világ. De sok apró döntéssel végeredményben mi alakítjuk, hogy milyen legyen az a torta. Fordítunk-e elég időt a férjünkre, párunkra? Fordítunk-e elég időt a barátainkra és fordítunk-e elég időt önmagunkra? Nehéz? Igen! De csak rajtunk múlik, hogy a nehézségek mellett megtaláljuk-e a szépségeket. Azokat a szépségeket, melyeket valóban csak az anyaság hozhat az életünkbe. Ugyanakkor megmaradni feleségnek, társnak, gyermeknek… nem könnyű.

A ringatás életprogramunk. Végigkíséri földi létünket. Mikor megszületünk, édesanyánk karjaiba kerülünk először: „Gyöngén ringatva hű anyánk ölében, Vígan kezdjük éltünk szép hajnalát” – írja Kisfaludy Károly. Növögetve is vissza-visszatértünk szüleink vagy nagyszüleink karjaiba, akár sírunk, akár nevetünk, de ugyanaz a ringató kar öleli meg a hazatérő ifjút is:

„Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki."

Aztán megismerkedünk egy idegennel, és néha megfejthetetlen okból, de már az ő ringatására vágyunk:

„Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.”

Mert ez a szerelem gyermekké teszi a felnőtt embert újra.

Anya, te vagy a legszebb a világon! A karcsú testalkatod tesz a világ leggyönyörűbb anyukájává.

Csodálatosan ragyogó barna szemed minden embert elkápráztat. Gyönyörű hajad szinte világít a sötétben.

A belső tulajdonságaid még ámulatba ejtőbbek. Nálad nincs kitartóbb ember. Ha valami probléma adódik te rögvest megoldod. 11 év alatt ezt tanultam tőled.

Senki más nem tanított volna meg a türelmességre, csak Te! Az osztozkodás sem csak úgy belém szállt! Látod ezt te tőled lestem el.

Kiskoromban te magyaráztad el, hogy nem a repülő csíkjában ülnek az emberek. Sajnos 100 papírra sem férne fel az a sok tanítás, amit tőled kaptam.

Mi most kezdünk kinőni ebből az időszakból, de két kisebb gyerkőcöm okán még mindig fut egy kétállomásos anyák napi rodeó, kézműves meghívókkal, papírból készített aranyos virágokkal, befőttesüvegből festett míves vázákkal. Hetek óta gyakorolják a kicsik a kiszabott versikéket és dalocskákat, mi meg odahaza előkeressük a – még talán felvehető - nyárias ünneplő ruhát. 

Évek óta szokom, hogy ünnepeltje vagyok e napnak, s hiába a magam mögött hagyott húszegynéhány szívszorító ünnepség, továbbra is inkább érzem magam anyukám kislányának, aki köszönteni készül, mint a köszöntés várományosának.

Ha máskor nem is gondolok rá, Anyák Napján nincs mese, az izzadt kezű, ruhájukat zavartan gyürködő gyerekek karéja szembesít nagybetűs ANYA-mivoltommal.

Itt van hát az alkalom az önvizsgálatra! Vajon milyen anya vagyok én?

"Szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (József Attila) 

Születésnap a mai. Száztizenhárom éve, 1905. április 11-én egy ferencvárosi bérházban, a Gát utca 3-as szám alatt megszületett József Attila. Születésnapja ötvennégy éve a Magyar Költészet Napja. Alig múlt három éves, mikor édesapja eltűnt, mondták, hogy a messzi Amerikába ment, pedig csak ide a szomszédba, Romániába. Szappanfőző munkás volt, egy asszonyt és három gyermeket hagyott odahaza. A Mama, a drága, szegény csak mosott, vasalt, takarított, nem hagyhatta a dagadt ruhát másra.

Több olyan szívemnek kedves keresztény, hívő barát, ismerős váltott mostanság pártszimpátiát és készül új irányba szavazni a közelgő választásokon, aki a rendszerváltás óta – hozzám hasonló értékrendet követve – eddig a keresztény, nemzeti, polgári értékeket erősítő politikai formációkra ikszelt. Olyan, jobbára fővárosi és az agglomerációban élő, jómódú, kvalifikált, fiatal – és már nem annyira fiatal – (több)gyerekesekről beszélek, akik legfontosabb identitásképző erőként maguk is a kereszténységet, a családhoz és a magyarsághoz való tartozást jelölik meg.

Beszélgetve e barátokkal kiderült, hogy többségükben az eddig kormányzóerőként még meg nem méretett, zöldes színezetű, liberális pártot, a valahai hiteles vezetője által rég elhagyott LMP-t támogatják, alapvetően „erkölcsi, érzelmi” okokból: a „tisztább közélet” és az „intellektuálisabb, ízlésesebb közbeszéd” reményében.

A keresztény alapon álló szellemi elitben mára tapintható törésvonal alakult ki.

A jelenség egyfelől megfontolandó és komolyan veendő figyelmeztetés a kormányzóerők számára, hogy tudniillik a hübrisz minden korban káros és veszedelmes mellékhatása a hatalomgyakorlásnak, másfelől jelzi, hogy a politikai üzenetek részletezőbb, az értelmiség számára is válaszokat adó kibontása nem megkerülhető: nem mennek irányukba kellő finomsággal érvek – igaz, sok esetben ők se akarnak az óhatatlanul leegyszerűsítő kampányüzenetek valós indokaiért a plakátok mögé nézni. És az is tény, hogy a megújulás és a megtisztulás a kormányzó erőktől valóban elvárható – ennek azonban horribilis ára, ha az ország, a Fidesz és Orbán Viktor eredményeit is kiöntik a fürdővízzel…

Ahogy annak idején, kisgyerekként magam is természetesnek vettem, hogy a szüleim szép és otthonos környezetet teremtenek körülöttünk, és hogy mindig gondoskodnak szükségleteinkről, úgy saját gyerekeim számára is evidencia mindez. Csak épp mostanra fordult a kocka: én lettem a „láthatatlan munkás”.

Ma, a láthatatlan munkának dedikált világnapon felidéztem magamban, hogy gyerekként miképp is vontak be a közös feladatokba. Emlékszem például, hogy sokat forgolódtam a konyhában, állítólag senki más nem tudta úgy elkészíteni a saláta alaplevét, mint én – kellően büszke is voltam rá! A szüleim visszaemlékezéseiből tudom, hogy „jó, segítőkész kislány voltam”, rám bízhatták a kistesóimat, elvégeztem, a kisebb otthoni teendőket zokszó nélkül. Ma én is próbálom bevonni saját gyerkőceimet a házimunkába, hisz koruknak megfelelően nekik is vannak kötelességeik: elpakolni a szétdobált legókat, kifordítani a levetett pizsamát, fogmosás után kiöblíteni a mosdót. A lányokkal könnyebb dolgom van, a fiúk érzékenysége a téma iránt azért tapinthatóan kevesebb…

Azon a régi Húsvéton megtörtént a csoda: kezemben tarthattam újszülött kistestvéremet, aki a legszebb húsvéti ajándékként érkezett otthonunkba. Mélyen bevésődött emlékezetembe az akkori szent három nap. Nagypénteken a csodálkozás, hogy lehet ez a sötét, szomorú nap másoknak ugyanolyan, mint a többi. Nem értettem, miért ülünk az iskolapadban, miért dolgozik apukám, mikor erre az időszakra készülünk hetek óta a templomban, hittan órán és odahaza. Mintha párhuzamos valóságokban élnénk. És még a kishúgomtól is el kellett szakadjak, hogy ott üljek az iskolában, mintha mi se történt volna…

Aztán eljött Nagyszombat. Sonkaillat a lakásban, készül a holnapi reggelihez, én a tormasalátával bajlódok, apukám kiveszi kezemből a reszelőt és segít. A fél szemem mindig a babán, anya szoptatja és este csak hármasban megyünk a feltámadási körmenetre: apa, öcsi és én. Büszkén lépek be a templomba, hisz kishúgom született, legszívesebben odakiáltanám mindenkinek, hogy igazán fontos ember lettem: egy kisbaba nővérkéje! Miközben ez jár a fejemben, alig várom a másnapot, hogy végre múljon a fojtott szomorúság és kirobbanhasson a feltámadás, az élet öröme!

Belmondóra rá van szabva a feleségét lépten-nyomon megcsaló, gazdag és sármos csirkefogó szerepe, aki egy húsvétkor szövődő újabb kapcsolatával bonyolódik szövevényes és persze nagyon vicces kalandokba. A film valóban kellemes szórakozást kínál, ízig-vérig profán témák mentén, a Húsvét csak a vígjátékcímében és néhány gigantikus csokitojásban, no meg az ünnepek miatt zsúfolt luxusszállodák képében jelenik meg benne.

Az 1984-ben készült film épp olyan, mint a mi mai életünk, Európa-szerte. Gondosan ki van belőle retusálva a közösségünket egykor összekovácsoló kereszténység és annak legnagyobb ünnepe, Krisztus kereszthalála és feltámadása. Ahogy a film sem tartalmaz – még nyomokban sem – szakrális, az ünnep lényegét érintő, lelkünket „megterhelő”utalást, úgy életünkből mintha mi is próbálnánk kiiktatni a felsőbb hatalmat – úgy hisszük, urai vagyunk a sorsunknak, és ha sok munkával, szórakozással, közösségi oldalakonposztolható élménnyel töltjük ki mindennapjainkat, azzal rendben is vagyunk, az életünk sínen van, minden oké…

Másodikos volt, mikor osztályában megalakította a Magyar Gyermekek Szövetségét (teljesen komolyan vehető elnevezés, nem?), az MGYSZ aktív is volt, szervezett egy jól sikerült szemétszedést a falunkban (a megjelent lelkes gyerekhadat Túró Rudival jutalmaztuk a munkáért), sőt, szórólapoztunk és plakátoltunk is a büdös, fekete füstöt eregető kémények miatt, a helytelen fűtési szokások ellen. (Eredményeink itt már kevésbé látványosak, de a szándék nemes volt…) Az MGYSZ zöldes színezete dacára kifejezetten hazafias pártként létezett, megemlékezett több nemzeti ünnepről és természetesen volt saját „logója”, zászlaja, ákombákom betűkkel írt szabályzata is.

Kisfiam azóta hetedikes, de közügyek iránti szenvedélye nem csillapodik, – még mondja valaki, hogy a Z generáció immunis a világ dolgaira! A választások közeledtével pedig valósággal bezsongott újra, magától értetődő módon tartott velünk a hűvös idő és az eső ellenére a március 15-i Békementre, és ha kitelepült kampánystábot lát, azonnal megy és kérdez. Lelkesültsége magával ragadta több barátját, osztálytársát is, akikkel – megelőzve az országos voksolást – ma, suli után választásokat tartanak az osztályukban.

Önkormányzati képviselőként tizenkét éve, alpolgármesterként négy éve veszek részt évente több alkalommal nemzeti ünnepségeken, iskolai tanévnyitókon, évzárókon. Ezek az összejövetelek az iskolai közösségek kitüntetett pillanatai. Műsorral, előadással készülnek a gyerekek, akiknek teljesítménye mindig a felkészítő pedagógusok munkájáról, belefektetett szellemi energiáiról is tanúskodik. Nagy örömmel és izgalommal megyek ezekre az eseményekre. Az ünneplőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsgése még ma is megborzongat és mindig érdeklődéssel figyelem, hogy melyik iskola milyen típusú műsorral készül.

Sokat elárul ez az igazgatóról, a tanári karról, az odajáró gyerekekről és egyáltalán, a hely szelleméről.
Anyukaként és a munkám miatt is rengeteg ilyen ünnepségen vettem már részt. Egy nagyon szomorú, szinte általános érvényűnek mondható tapasztalatom van az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint a Himnusz és a Szózat, két fontos nemzeti értékünk kezelése.

A politikai és társadalmi elemzések mögött sokkal izgalmasabb maga az ember. És ha már magyar ember, akkor természetesen a forradalmat is magyarosítja kicsit. Ennek egyik eszköze az étkezés, ami bizony közel áll a magyar emberhez. Így aztán természetes, hogy az egész forradalmi felvonulás 15-én reggel egy kávéházból indult az egyetemre, majd a nyomdába. És az étkezés oly fontos a forradalmároknak, hogy ebédre mindenki hazament. Hölgyeim és Uraim! Majd délután újra találkozunk, most jó étvágyat! A pesti konzervatívok fellélegezhettek, úgysem verődnek újra össze ennyien. Igazuk lett, de nem úgy, ahogy ők gondolták. Még többen gyűltek össze délután a Nemzeti Múzeum előtt, hogy aztán a pesti városházára, majd Budára induljanak a Helytartótanácshoz és Táncsicsért a Várba.

A másik magyarosító eszköz, hogy természetesen nem maradhatott ki a szerelem és a család a magyar forradalomból. A pozsonyi reformellenzék vezetőiért, Batthyány grófért és Kossuthért, akiket ezekben a pillanatokban a bécsi nép ünnepel, feleségeik és gyermekeik izgulhattak a távolból. A pesti forradalmároknak azonban közvetlen közelben van kedvesük. Petőfi már két napja megírta a Nemzeti dalt, míg felesége, Szendrey Júlia sem tétlenkedett, nemzeti színű kokárdát és főkötőt varrt. És arra is van ideje a költőnek, hogy napközben hazaugorjon, és így pontosan 9 hónappal később, december 15-én megszülethetett Petőfi Zoltánka.

A kislányom tízéves. Már nem kicsi, még nem nagy. Sután balanszíroz a kiskamaszok lelkének ingoványos mezsgyéjén: hol meglepően gyerekes, hol félreérthetetlenül szárnypróbálgató. Még önfeledten játszik „titkos-rablós” játékot négyéves kishúgával, de már igazi kis nőként forgolódik hetedikes bátyja barátai között, és fogadja (pironkodva, kissé feldúlva bár) hódoló osztálytársai apró gesztusait: mintás ceruzát, szagos radírt, szivecskés kispárnát. (Hogy milyen aranyos, ahogy egy ekkorka fiú udvarol: egy szülőtárs anyukával beszélgetve derült ki, hogy kisfia azért ment el a könyvtárba regényt kölcsönözni, mert az anyukája figyelmeztette, szíve választottja biztos az okos fiúkat szereti, akik nem a számítógépen játszanak, hanem könyveket olvasnak... Most komolyan, hát nem megható a gyerekszerelem?)

Kislányomnak van egy kedves, afféle legeslegjobb barátnője is. Egy olyan igazi. Akivel sülve-főve együtt mozog, együtt rötyög mindenen. Magamra, barátnős nagy korszakaimra ismerek bennük, amikor közös a szókincs, de megtévesztően hasonló még a hanghordozás is, annyira együtt lélegzik a két barát. Együtt születnek a döntések, jók és néha butusok is, együtt hoznak ítéletet helyzetekről, emberekről. Milyen fontos, nagy hatású tanulási folyamat és micsoda önátadás ez!

Nagy nap volt a világtörténelemben 1857. március 8-a, amikor 40 ezer (húh, tényleg sok!) textilipari dolgozó nő vonult az utcára New Yorkban, hogy emberibb munkafeltételeket, a munkaidő csökkentését és magasabb béreket követeljen. A nemzetközi munkásmozgalom hamar felkarolta az ügyet, az Internacionálék rendszeresen síkra szálltak a nők különböző jogaiért. A századfordulón a harc főként a választójogukért folyt. A dátumot azonban nem az amerikai nőknek köszönhetjük, sőt a tengerentúli szocialisták a 20. század elején még február utolsó vasárnapján ünnepeltek. A végleges időpontot természetesen az orosz nők, vagy mondhatnánk a szovjet nők (hiszen a cár lemondása előtt négy nappal történt) döntötték el, akik Petrográdban vonultak utcára 1917-ben kenyeret és békét követelve. Ők is február utolsó vasárnapján tették ezt, de az ortodoxiában használt Juliánus naptár szerint, ami a mi Gergely naptárunkban március 8-ra esett. Ez lett tehát a nemzetközileg elfogadott nőnap világszerte.

Férfias élcelődés nélkül mondhatjuk, hogy valóban alapvető vívmányokért folyta harc, és bár egyesek szerint még ma sem zárulhat le (lásd a ma is tüntető spanyol nőket), úgy gondolom, kevés mozgalom volt a világtörténelemben, amely ilyen fontos kérdésekben döntő fordulatot hozott évtizedek alatt. Így ma már természetes az, ami régebben még megalázó különbségnek vagy női provokációnak számított.

Éljenek tehát a leányok és a nők, a kisasszonyok és a nagyasszonyok!

A születéskor csuklóra kötött rózsaszín karszalag még nem divatékszer, de nem is a megbélyegzés eszköze - pusztán egy nagyon fontos tényt rögzít a kisbabáról: lánynak született. Mert minden formabontó igyekezet dacára születésünktől (dehogy, fogantatásunktól!) vagy fiúk vagy lányok vagyunk, így rendeltetett. 

A rózsaszín karszalag mégis sok mindent jelent: elsősorban is azt, hogy - milyen csodálatos! - az aprócska baba petefészkében már ott készülődnek az élet továbbvitelére a csak imént anyává lett asszony unokái... Még nem tudni, ki lesz az, aki életre hívja őket - talán a szomszédos szobában sírdogáló aranyos kisbaba, kék szalaggal a csuklóján.

Mert kislány és kisfiú, nő és férfi nem létezhet egymás nélkül, egymás ellenében meg nem érdemes élniük. Izgalmas, szép szövetségre vannak ítélve ebben a világban és ketten együtt részesei lehetnek az isteni tervnek: csak általuk valósulhat meg az új élet születése.

Megható e sorokat olvasni, melyben egy férfi férfiszemmel látja, láttatja a nemek hasonlatokkal körbeölelt, körülrajzolt kontúrjait.

A Weöres Sándor költeményében megjelenő női és férfiúi princípium csak egy, a lelkemnek tetsző megfogalmazása a nemi különbözőségeknek. Az általános vélekedés, vagy a többségi = férfiúi vélemény, azonban sokszor ettől eltérő lehet.   

Vajon Mi, Nők hogyan látjuk saját magunkat? És a férfiakat? Mennyiben más egy nő, mint egy férfi?

Gondolkodásában, a tetteiben, az érzelmi intelligenciájában? Esetleg a  logikájában?

E különbségeket összegyűjteni  lehetetlen lenne. Szemléltetni sem egyszerű azt az ezer árnyalatnyi eltérést, amit nap mint nap az együttélés és a társadalmi érintkezések során a férfiakkal, apákkal, fiúkkal, a férfi munkatársakkal, férfi barátokkal tapasztalhatunk…  

Azt mondják okos emberek, hogy az atomerőművekben a láncreakció létrejöttében az a döntő, hogy a hasadás során keletkeznek olyan újabb neutronok, amelyek megfelelő körülmények között, lelassulva újabb atommaghasadást idéznek elő. Ez a magreakciók számának exponenciális növekedését eredményezi.

A láncreakció általánosságban események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti, amiben egyetlen történés sok egyéb, általában a kiváltó okhoz hasonló eseményt indít el. Ez bekövetkezhet a természetben, a társadalomban vagy a lelki életben is. És persze a családban is.

Nekem most egy ilyen családi láncreakció jár a fejemben. Gondolom mással is előfordult már, hogy gyermeke összeszedett valamilyen „kórságot” az óvodában vagy az iskolában. A láncreakciót kiváltó ok jelen esetben lehet egy vírus, amely katalizátorként viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot.

Slachta Margit (1884-1974) szerzetes-politikusnő kivételes személyisége XX. századi történetünknek. Számára a politika cselekvés sohasem az egyéni érvényesülés terepét jelentette, hanem minden munkálkodásával a krisztusi szeretetparancsolat e világi tökéletesedését szolgálta, ebből fakadt kiemelkedő szociális érzékenysége és az elesettek felemelésére irányuló állhatatos munkája – nem véletlen, hogy az 1920-ban fölényesen utasította maga mögé a korábbi népjóléti minisztert is a képviselőválasztáson. Magyarország történetében Slachta Margit személyében először volt képviselője a női nemnek a Parlamentben – mégpedig nem is akármilyen!

Valódi küldetéstudat vezette, mely kifejezett politikai talentummal és küzdőszellemmel párosult. A keresztény értékekhez való következetes ragaszkodás és a korát megelőző, sokszor merésznek számító újító szándék egyaránt jellemezte. Ez rajzolta ki az általa képviselt keresztény feminizmus körvonalait is: a családcentrikusság mellett a nők egyenjogúságáért, a női hivatás, a női géniusz mind teljesebb kibontakozásának segítéséért küzdött.

Ez a mai, a 34. ilyen ünnep számomra, hiszen három éves lett a legkisebb kislányom a többiek 10, 9, 7 és 5 évesek mellett. Csak egy kis matematika és az összeadás eredménye 34 év…

Most itt szuszog mellettem az én legkisebbem, pont ugyanúgy, ahogy három évvel ezelőtt is - én pedig kialvatlanul, fájdalmakkal, de határtalanul boldogan és persze nem kis büszkeséggel öleltem magamhoz. Ötödször egy parányi életet!

Ma van a születésnapja es ilyenkor könnybe lábad a szemem, hogy hogy megnőtt az a pici kis törékeny borsószem, akiért annyit szenvedtem azon a nem is olyan régi, február 25-i éjszakán.

Kép forrása: Király Nóra hivatalos facebook oldala

A legnagyobb fiam első születésnapja óta tudom, hogy az én születésnapom is igazából édesanyám ünnepe, ezért október 21-én mindig felköszöntöm egy virágcsokorral vagy egy puszival, de legalább egy telefonhívással.

Hiszen ő szenvedett meg értem, ő volt az, aki annyira boldog volt, és aki azóta is figyeli, hogyan nő, változik, cseperedik a lánya.

Örömmel jelenthetjük, hogy az elmúlt években javuló tendenciáknak lehetünk szemtanúi a demográfiai helyzet alakulásával kapcsolatban.

A hosszú távú népesedési folyamatok vizsgálatánál ahhoz, hogy valós képet kapjunk, nem elég a születési és a halálozási adatokból kiindulnunk. A reális képhez viszonyítani kell, méghozzá a szülőképes korú nők számát alapul véve, hiszen ők azok, akik gyermeket vállalhatnak ma Magyarországon. Mivel számuk – a 80-as években kezdődött demográfiai lejtmenet miatt – csökken, nem lehetséges, hogy a születésszám azonnal növekedésnek induljon. Azt, hogy a szülőképes korú nők mekkora arányban vállalnak gyermeket, a termékenységi arányszám fejezi ki.

Bizonyára mások is vannak úgy vele, hogy olykor rácsodálkoznak egy teljesen hétköznapi szóra, melynek jelentésrétegeit elfedte kissé a múlt pora. Etimológiailag nem olyan nehéz felfejteni „rokonszenv” szavunk eredetét, legfeljebb elhomályosult mára a mögöttes tartalom, mégis a napokban, kislányomnak magyarázva a szó jelentését gondolkodóba ejtett e szép magyar szavunk. Talán nem haszontalan megállnunk mellette egy szóra - ahogy Grétsy László tanúr úr tette annak idején.

Kezdjük a gondolkodást a szó második tagjával, a “szenvedni valakit” kifejezéssel. Ez a „senyvedés, gyötrődés” alapjelentést kiegészítve itt annyit tesz, mint szeretettel lenni iránta, sőt, a Biblia szóhasználatát ide idézve elszenvedni őt, azaz szeretni a maga tökéletlenségében, elfogadni hibáival együtt, türelemmel lenni iránta, örülni az ő örömének, segíteni bajában.

A szenvedés és a szeretet látszólag ellentétes érzése kapaszkodik itt össze, hogy felülemelkedjen az emberi gyengeségen, a primer érzelmek hullámzásán.

És hogy épp a „rokon” szóval van mindez összekapcsolva, talán szintén nem véletlen. A rokonainkat ugyanis nem válogathatjuk meg, beleszületünk egy családba, annak minden örömével és nehézségével. Lehet, hogy olykor fárasztónak, idegesítőnek vagy talán cikinek tartjuk egyik-másik rokonságunkhoz tartozó személyt (tegyük a szívünkre a kezünket, minden családban ismert a jelenség, legfeljebb annyi változik, hogy épp én vagyok, akit bosszant egy családtag, vagy magam idegesítek valakit). De azzal, hogy rokonok vagyunk - vér a vérünkből, vagy választottunk családja -, már nem fordíthatunk hátat egymásnak, hiszen le kell tudjunk ülni az ünnepi asztalhoz, vagy körbe kell álljuk együtt elhunyt szerettünk sírját.

Nos, úgy adódott, hogy pár évig feljárhattam Laci bátyámhoz, romló látása miatt felolvastam neki az újságokat, mint Pósalaky úrnak Nyilas Misi. Csak lottószámokat nem kaptam. Kaptam viszont helyette sokkal többet, amit minden találkozásról magammal vihettem útravalóként. Ráadásul megismerkedhettem a mindig csinos és vidám Magdi nénivel is. Merthogy Laci bácsi nős ember volt: házasságkötésének a 75. esztendejéhez közeledett akkoriban. Mondom, vagyis írom még egyszer: hetvenöt. Ez bizony barackos gombócból vagy sárkányfejből is sok. 

Laci bácsi nem így gondolta. "Férfi és nő kapcsolatában a házasságnál jobbat még nem találtak ki" - mondta nekem mindig, ha róluk kérdeztem. És Laci bácsi tudta ezt, hiszen egyrészt már elég tekintélyes tapasztalata volt benne. Másrészt már akkor érezte ösztönösen, mikor elhatározta, elveszi feleségül a fiatal leányt. Csakhogy volt egy komoly akadály. A szolgálati szabályzat nem engedélyezte, hogy hadnagyok nősüljenek. Laci bácsit ez sem tántorította el céljától. Mindent megpróbált, s mikor felettesei elutasították kérvényét, kormányzói kihallgatásra jelentkezett. Fogadta is vitéz nagybányai Horthy Miklós.

A szerelem hűséget követel, mert ilyen a természete, aki pedig szerelmes, a legteljesebb önátadással akar egyesülni a szeretett személlyel, azzal a vággyal a szívében, hogy mindez örökké tart.

A szerelem nem ismer mértéket, mindent ad és mindent kíván. Ez a formátlan vágy vezet férfit és nőt az oltárhoz vagy az anyakönyvvezető elé, ősidők óta. Azzal, hogy a szerelmesek az Isten és a közösség előtt megvallják egymást és odaadják egymásnak önmagukat, a kapcsolat egy magasabb minőséggé nemesül, amely képes megsokszorozni az örömöt, de képes elhordozni a terheket is.

Nem véletlen, hogy ez a felfoghatatlan érzés hordozza az életadás lehetőségét, hisz a szerelem sodrásából fakadhatnak új életek, amelyek tovább mélyítik ezt a páratlan páros kapcsolatot.

Az idei Házasság hete is erről az éltető sodrásról üzen, amelyet mi a környezetünkben élők körében felmerülő igényeknek megfelelően, és a többéves tapasztalatainkat felhasználva közvetítünk a „fogadók” felé.

Most, amikor a Házasság Hete kapcsán a figyelmünk fókuszába újra férfi és nő legszebb, legértékesebb, ám természeténél fogva sérülékeny kötelékét állítjuk, érdemes végiggondolnunk, mit tehetünk mi magunk a mások házasságáért?

Anyósként, apósként vajon jól szeretjük-e ezt a kapcsolatot, nem verünk-e éket a házaspár közé vagy terheljük meg a közös életet olyan lelki nyomással, amely eltávolíthatja a párt egymástól? Esetleg segítjük-e férjet és feleséget azzal, hogy idejük legyen olykor kettesben lenni, egymásra figyelni, kisgyerekek-, munka-, az életszakaszt jellemző folytonos rohanás mellett is megújítani kapcsolatukat? Nagyobbacska gyerekként figyelünk-e arra, hogy a korosodó szüleink közötti egyetértést munkáljuk, ne pedig a közöttük lévő esetleges feszültségeket mélyítsük?

És barátként tekintettel vagyunk-e arra, hogy immár ne csak barátunk/barátnőnk lelkét ápoljuk, hanem annak házastársára is figyeljünk? Hiszen ha a barátunk nagy életdöntését szeretettel elfogadjuk, elhatározásában támogatva csendesen figyelmeztethetjük is, ha azt látnánk, hogy nem jó irányba mennek közös dolgaik.

És vajon hogyan viselkedünk egy munkahelyen vagy bármilyen más közösségben? Tiszteljük-e a házasságot annyira, hogy az abban élőket az esetleges kölcsönös szimpátia ellenére nem kísértjük? Jelent-e számunkra bármit a karikagyűrű a szimpatikus férfi, a csinos nő ujján? Hívő emberként pedig imádkozunk-e válságba jutott kapcsolatokért, odavisszük-e az Isten színe elé ezeket a kérdéseket?

Aztán ott a jövőnk az ágyak mellett üldögélő édesanyák ölelésében és csitító énekében, akik magyar kultúránk első kincseit: dalocskáit, rigmusait közvetítik. Tőlük tanulható meg, hogy „Este jó, este jó… együtt lenni jó”, ők adják át anyanyelvünk első szavait, ezzel nem kevesebbet tesznek, mint észrevétlen nemzeti megmaradásunkat szolgálják. Ők adnak megnyugvást a nagy sírások után, ők hűtik le a forró homlokot és adják tovább a hitet, hogy minden problémára van megoldás. És ők tanítják meg azt is, hogy a szeretet parancsát követve mind képesek lehetünk meghaladni önmagunk korlátait.

A holnapunk ott van az apukák csiklandós dögönyözésében, amiből megtanulhatják fiúk és lányok, hogy otthonukban biztonságban vannak, hogy az apa óvó szeretete megvédi őket minden bajtól, és hogy az élet nemcsak komolyság, de kacagás, móka is, amit élvezni érdemes. És együtt összekalapálva a kistesó babaágyát apa tanítja meg, hogy a becsülettel elvégzett munka érték, az eredményére pedig joggal lehetünk büszkék.

A jövőnk a gyerekszobában dől el.

De sok impulzus érkezett a kisgyerekes családok legfőbb támaszaitól is: nagymamáktól, akikkel a közértben, sorban állás közben váltottunk szót és nagypapáktól, a gyerekekre várakozva a délutáni sportfoglalkozás után.

Tizenöt éve már, hogy résztvevője és alakítója vagyok a közéletnek, és ahogy tizenöt éve, ma is a legfontosabb igazodási pontom a munkám során a körülöttem élő emberek véleménye. Meggyőződésem, hogy csak egymással beszélgetve, egymás életét, küzdelmeit és örömeit megismerve alakítható ki reális kép a világunkról. Ezek az emberi kapcsolatok adnak kiindulási alapot ahhoz a jó szándékú munkához, amelynek célja, hogy a fiatal családok mindennapjait segítsük és igyekezzünk életünket egy kicsit egyszerűbbé, szebbé, szerethetőbbé tenni.