Íme, az őszi-téli hónapok napi rutinja egy kisgyermekes családban, az egészségben eltöltött, békességes téli időszak reményében:

- fura mesehősöket formáló multivitamin bigyók adása rögtön a reggeli kakaó mellé, „kísérőként” – mert bizonyára nagyon jótékony hatásúak, és mert ezt ki is követelik a gyógyszertárban a kicsinyek a különböző árukapcsolások (intelligens gyurmák és egyéb értékek) miatt. No és az édes íz, a színes összhatás is rászokással fenyeget, anyuka meg örüljön, hogy legalább egy gyógy(hatású) szert önként szopogat csemetéje, legfeljebb azt kell figyelje, nehogy cukorkaként elfogyasszon egy teli dobozt. (Jó, a „teli doboz” kifejezés itt nemigen áll meg, körülbelül ötszörös térfogatú műanyagtartók alján lötyög ugyanis a pár cukicukor.) Ha pedig esetleg többféle ízesítés is felgyűlt belőle odahaza, jó alkalmat teremt rá, hogy már kora reggel összevesszenek a testvérek.

Ennek fényének „vérpiros sugára” azonban nem az ünnephez illő nyugodt, békés napokat hozott az ország lakosságának 170 évvel ezelőtt, hanem háborús félelmekkel és reményekkel egyaránt telt időszakot.

„Magyarország ügye 1848 őszutóján gyönge, igen gyönge lábon állt” – írta visszaemlékezéseiben Görgei Artúr tábornok, aki Magyarország északnyugati részén próbált ellenállni a december közepén meginduló osztrák főseregnek. Kossuth Lajos 18-án adott ki rendeletet „a népfelkelés és a szabad mozgó (gerilla) csapatok iránt”, melyek a honvédség támogatására voltak hivatva. 20-án az erdélyi sereg új parancsnoka, Bem József megkezdte előrenyomulását három irányból Kolozsvár felé. Nemcsak az osztrák haderővel, de az ellenséges erdélyi szászokkal és a vérengző román felkelőkkel is meg kellett küzdenie, akiket még az erdélyi császári csapatok parancsnoka is rögtönítélő bíróság elé akart állítani kegyetlenkedéseik miatt.

Idén is így volt. Képkeretbe öltöztetett gyerekrajzok, személyre szabott újság, üvegfestékkel díszített mécsestartó, erre az alkalomra betanult bendzsószám, saját költésű szonett és saját kötésű sál is volt a gondosan készített ajándékok között – és persze az átadás alatt sok-sok nevetés.

Tudatos ünnep-váróként és mérsékletet kereső ajándékozóként is beleeshetünk abba a csapdába, hogy karácsony előtt egy bevásárlóközpontba tévedve (akkor is, ha csak a szokásos élelmiszerkészlet heti összerántására indulunk), hirtelen impulzusok alapján, szeretteink elhanyagolásából fakadó lelkiismeretfurdalásunk miatt bedobálunk még a kocsinkba néhány játékot, ruhaneműt vagy elektronikai cikket – nehogy csalódott legyen a karácsonyfa mellett az a családtag, akire mostanság, az adventi időszak túlpörgetett napjaiban olyan kevés időnk maradt!

Ebben az időszakban sokan szenvednek betegségekről, a szülők kimaradnak a munkából, a gyerekek lemaradnak az iskolában. Nagy terhet ró a család minden tagjára egy ilyen időszak. Édesanyaként néhány gondolatot, tippet szeretnék adni ahhoz, hogy a téli időszakban könnyebben megőrizhessék a kicsik és nagyok is egészségüket, vitalitásukat.

Első gyermekem születése óta fokozatosan kialakult néhány „anyukás mániám”. Ezek a mániák néha megnehezítik, bonyolítják amúgy is nehéz életem, de hiszem, hogy ezek olyan mániák, amik a gyerekeimre jó hatással vannak és nagyban hozzájárulnak kiváló egészségi állapotukhoz.

A Jelnyelvi Játszótéren a kicsik-nagyobbacskák kreativitásukat, nonverbális képességeiket kiaknázva, együttműködve vagy éppen versenyezve egymással, szavak nélkül vagy jelnyelven, hallássérült és jelnyelvet ismerő játékvezető vezetésével vesznek részt csoportos játékokban. Talán el sem hinnétek, de a „klasszikus” kő-papír-ollót, vagy egy memóriajátékot is izgalmasabbá lehet tenni a jelnyelv által! Mindig figyelünk arra, hogy az első alkalommal részt vevő, illetve a halló gyerekek a játékokhoz szükséges jeleket elsajátítsák, és teljesen akadálymentes legyen a kommunikáció a csoportban.

A kezdetektől részese vagyok a játszóteres csapatunknak, és minden alkalommal tudatosul bennem, mennyire szükséges egy ilyen hely, ahol a siket gyermekek az anyanyelvükön játszhatnak, halló, vagy esetleg jelelni nem tudó hallássérült kortársaik pedig egy felszabadult, vidám közegben, együttműködést, figyelmet, szemkontaktust igénylő játékos feladatok közepette sajátíthatják el a jelnyelvet.

 „Adventus Domini” – az Úr eljövetelére, töredékes emberi voltunkban a reménysugár, a Megváltó születésére való várakozás időszaka ez – nem lúgozhatjuk ki az ünnep forrását a készület idejéből.

A meghittség, az elcsendesülés sokkal inkább illene ehhez a négy hetes periódushoz, de a kereskedelem zaja, az ünnepi készülődés lüktetése mellett is teremthetünk alkalmat arra, hogy lélekben felkészülve érkezzünk el a szentesti gyertyagyújtáshoz.

A legközismertebb adventi kellék a koszorú, melynek négy – vasárnaponként meggyújtásra kerülő –gyertyalángja a reménység fényének hétről hétre való erősödését jelképezi és minden gyertyagyújtás alkalmat adhat a családi együttlétre, a mindennapi hajszoltságból való kiszakadásra és a megnyugvás mellett az egymásra figyelésre. Nem a koszorú beszerzése vagy elkészítése tehát a legfontosabb adventi „feladatunk” (bár az is nagyon kedves élmény), hanem a körülötte töltött minőségi idő megélése, ezt semmiképp ne hagyjuk elveszni!

A Családszervezetek (immár harmadik) Jótékonysági Vására még ennél is különlegesebben teremt a szinte semmiből valamit: hetek óta készülődő anyukák és nagymamák, mellettük serénykedő gyerekhaddal sütnek, varrnak, faragnak vagy öntenek gyertyát, hogy a nagy karácsonyi vásárokhoz illő portékák kerülhessenek az asztalokra. 

Mi jut eszébe először erről a szóról, hogy jótékonyság?

Lehetőség arra, hogy örömet szerezzünk vagy segítséget nyújtsunk másoknak. Ezalatt nem csak az anyagi támogatást értem, hiszen örömet sokféleképpen szerezhetünk: egy jó szóval, odafigyeléssel, mosollyal, azzal, hogy időt szánunk valakire. Milyen szép lenne, ha az emberek nem csak a karácsonyi időszakban jótékonykodnának, hanem a hétköznapokban is odafigyelnének egymásra és segítenék embertársaikat.

Ne hagyjuk, hogy a környezetvédelem ügye a köztudatban kizárólag "zöld" érték legyen!

Ez a gondolat sokszor eszembe jut, bevallom, évről évre nagyobb dühvel és pontosan akkor, amikor az egyre lágyabb őszökbe mégiscsak belecsúszik némi csípősség, és a népek többsége beröffenti a kazánokat - magyarán az első ellehetetlenülő szellőztetéskor. Nem igaz teljesen, mert már a nyár végi avarégetések fojtó értelmetlenségekor is felhördülök, amikor a polgártársak egy része súlyos órákat áldoz arra, hogy a nedvességtől csöpögő leveleket mégis inkább rábírja a füstté változásra: teljesen eredménytelenül, persze.

Ősz elején fogorvosnál jártunk, amit saját gyerekkel még nem tettünk, csak saját gyerekkori emlékeink integettek fájósan. Hat éves kislányomnak letört egy darabka a tejfogából, elkerülhetetlenné vált, hogy bemutassuk neki a fogorvos bácsit, aki már engem is gyógyított. Édesen ült kis testével a nagy székben, várva az ismeretlent. Kicsit izgatott volt, hogy mi lesz, kicsit izgult, hogy milyen lesz. Aztán megtapasztalta: injekció, fúrás, tömés. Csöndesen tűrte, bár a könnye csorgott. Kifelé jövet annyit mondott: Ide nem jövök többet!

Összehasonlítani az agglomerációs, vidéki élettel tudom a fővárosi életet.

Budapest ebből az aspektusból nézve az a hely, ahová elindulva sokkal inkább meggondolom, mit veszek fel, valahogy kívülről a fővárosba tartva mindenki a „szebbik énjét” próbálja előhívni, kicsit mintha színházba menne az ember. A városban „meg kell jelenni”, a tömegben „arcot” próbál ölteni mindenki. Ezzel szemben egy faluban, ahol ismer mindenki mindenkit, ez a kevésbé jellemző. Budapesten a helyek és a városi „áramlatok” ismerősek igazán, nem az emberek.

Krisztus tanítása a felebaráti szeretet gyakorlására bíztat bennünket kétezer éve. Európai kultúránk és a keresztény gyökerekből születő szociális piacgazdaság modellje is ezt az egymásért vállalt tevékeny felelősséget hirdeti évszázadok óta. Mélyen gyökerezik kultúránk szövetében ez a látásmód, mely jól működő struktúrákat alakított ki a történelem során: a nemzeti jövedelmek szociális szempontok szerinti újraelosztásával, a civil társadalom támogatásával, a társadalmi védőháló kifeszítésével. 

A görög nyelv is háromfajta szeretetet különböztet meg, az érosz a vágyakozó, a filia a baráti szeretet, az agapé pedig az önzetlen, önfeláldozó szeretet megnyilvánulása - mindhárom közül ez utóbbi a legmagasabb rendű, ez feleltethető meg a keresztény felebaráti szeretetnek is. 

Legtöbbünk általában csak az újévi köztársasági elnöki köszöntő közvetítésekor lát jeltolmácsot, pedig nagyon sok honfitársunk számára ez a mindennapi kommunikáció bevett módja. A FICSAK által szervezett Családszervezetek III. Adventi Jótékonysági Vására fókuszában az ő támogatásuk áll.

De vajon mit is érdemes tudnunk a jelnyelvről?

Először is tudnunk illik, hogy a jelnyelv 2009 óta hivatalos nyelv Magyarországon, a legtöbb siket ember elsődleges nyelve, siket szülők esetében pedig az anyanyelve is.

Az elmúlt, őszi szüneti héten három dolgot is elvesztettünk.

Egy kirándulás során kipottyant kisfiam zsebéből a diákigazolványa (tudjuk, ennek pótlása nem megy túl gyorsan, egy másik gyerkőcnél ezt már mi is megtapasztalhattuk), a kislányom a kabátkáját vesztette el egy bevásárlás során, én pedig kedvenc kendőmet hagytam el a budapesti forgatagban rohangászva - hiába, ez a novemberi, vérpezsdítő tavasz vetkőzteti az embert…

Az utóbbi hetekben egyre többször futok bele olyan cikkekbe, amelyek a klímaváltozás és ennek kapcsán a mi, azaz az emberek felelősségéről szólnak. Én hiszem, hogy tehetünk, sőt tennünk kell a FÖLDÜNKÉRT, hogy tudatosabban és hosszabb távra gondolkozva kell élnünk. Ezért is támogatok minden olyan kezdeményezést, ami ebben segít, mint, ahogy azt is, amelyről most beszélni szeretnék.

Mielőtt azonban erre rátérnék, hadd mondjak pár szót arról, hogy miért érzem magam hitelesnek a témában.

Kezdeményezésünket az a tapasztalás hívta életre, hogy az egyes nemzeti és egyházi-családi ünnepekkel kapcsolatos, azokhoz közvetlenül kapcsolódó, szezonális árucikkek évről-évre egyre korábban, a jóérzést és a jó ízlést sértő és a gyerekekkel való bevásárlás lehetőségét akadályozó időzítéssel kerülnek ki az áruházak polcaira. Nem tartjuk helyénvalónak, hogy már szeptemberben, ragyogó napsütésben csokoládé Mikulások és szaloncukrok olvadozzanak a polcokon, ezt egyetlen vásárló nem kérte soha, ellenben nagyon sokak számára kifejezetten nem komfortos az évszakok, ünnepi időszakok ilyen mérvű semmibevétele.

Nem, semmiképp sem szeretnék itt állást foglalni az elmúlt időszak kultúrát érintő közéleti eseményei kapcsán. De a magaskultúra irányából ereszkedve a békaperspektíva felé, talán érdemes beszélnünk a kultúráról - kicsit másképp is.

Ez a “másképp” pedig a viselkedésünket, emberi megnyilvánulásainkat tükröző szélesebb értelemben vett kultúra, azaz társadalmi szokásaink összességének milyensége.

Több évvel ezelőtt, amikor megálmodtuk, hogy létrehozunk egy a családokra és a családok problémáira fókuszáló szervezetet, még magam is tapasztalatlan édesanya voltam. Ma már öt kisgyermek édesanyjaként - átélve számtalan gyermekbalesetet, betegséget, óvoda - és iskolakezdést, az élet apró és nagy pillanatait - tudom, hogy mi az, ami megerősítheti a családomat, mi az, ami harmóniát teremthet a hétköznapjainkban.  

Az egyéni küzdelmek, a megélhetésért folytatott harc, minden segítség, támogatás nélkül felemészthetik a mindennapok békéjét. Egyes kapaszkodók megragadása azonban további lendületet adhat egy-egy családnak, könnyebbséget hozva életükben.  

A mai családpolitikát érintő kormányzati célok és eszközök igyekeznek a családokat leginkább támogató lehetőségeket feltérképezni, kiválasztani és megvalósítani.

A rövidke mondat tömören fejezi ki azt, hogy mitől lesz egy ország szerethető, hogy mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköti egy jól működő közösség, egy felívelő nemzet egyes tagjait. Ez pedig nem más, mint az egymás iránti tisztelet.

Tisztelet nélkül nincs megértés, nem lehet összhang, a köz-érzetünk minősége rosszabb és sokkalta nehezebben jutunk előre közösen kitűzött céljaink felé.

Mondják, a tiszteletet ki kell érdemelni, én vitatkoznék ezzel, szerintem ugyanis a tisztelet minden embertársunknak jár. Különösen így van ez a korban, élettapasztalatban előttünk járók, nemzetünk idősödő tagjai kapcsán, akikben nem pusztán a megélt időt – bár ez sem kis dolog! – tiszteljük, de önnön létezésünket és az elődökkel való összekapcsolás ajándékát is köszönjük nekik.

A tisztelet formáit gyakorolnunk kell nap mint nap, és tovább kell adni a következő generációknak is annak gesztusait, a családban, az iskolában, a közbeszéd minden színterén képviselve az egymás iránti megbecsülés fontosságát és annak hétköznapi megnyilvánulási formáit.

Az első négy vértanút kegyelemből lőpor és golyó általi halálra ítélték.

Lázár Vilmos az egyetlen, aki ezredes volt. A szabadságharc előtt kilépett tisztként zempléni birtokán gazdálkodott. 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812-1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát, Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaként nevelt. A szabadságharc alatt előfordult, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte: „Leírjam érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom?” – kérdezi költőien naplójában Lázár. Mikor megtudta, hogy szerelme nem látogathatja, nagyon elkeseredett: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől.” Aztán néha Mária mégis kapott engedélyt látogatásra. Lázár ítélethirdetés előtt bizakodott a kegyelemben, de feleségének megjegyezte: „De légy, mondom, erős, légy nőm, miként én férfiú.” Október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. ... én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben.” – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – nyögte utoljára. Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette a küldeményeit és a levelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni.” – írta Lázárné négy nappal később fájdalmában sógornőjének. Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét. Napjait nehezítette, hogy saját rokona, báró Reviczky József, volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítani, hogy a férfi hamis papírossal akarta alátámasztani igazát. A papír ugyanis a rajta lévő dátum idejében még nem is volt forgalomban. A csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné pedig 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”.

Egy társadalomban, egy családban az idősek tisztelete, a jó nagyszülő-szülő-gyermek kapcsolat olyan „szent háromság”, melynek gyümölcseit a kapcsolat minden tagja egyaránt élvezheti.

Az idősebb generáció tagjai a gyermekek kirepülésével és a munka világából való fokozatos (vagy elvágólagos) kivonulással komoly krízishelyzetet élhetnek át, azt érezve, hogy a korábbiakkal összehasonlítva kevésbé van rájuk szükség, kevésbé hasznos az életük. Ezt a helyzetet alapvetően változtatja meg, ha unoka születik a családba, ami új perspektívát nyit a nagyszülővé avanzsáltakban. A nagyszülő mintegy újrakezdheti legszebb életszakaszát, saját korábbi hibáiból okulva, érettebben, bölcsebben kapcsolódhat be a kicsik gondozásába, nevelésébe – immár a szülői felelősség nyomasztó súlya nélkül.

És micsoda öröm a csöppséggel kockázva nagyokat nevetni, vagy látni, ahogy a nagy lakli unoka jóízűen kanalazza nagyi húslevesét, esetleg kikéri nagyapa véleményét valamivel kapcsolatban!

Ismét közeleg a Családszervezetek Adventi Jótékonysági Vásárának időpontja, melyet a Fiatal Családosok Klubja immár harmadik alkalommal szervez meg a jótékonyság jegyében, hatalmas lelkesedéssel. Az idei esemény a Családok Éve programsorozat részeként kerül megrendezésre.  Az első vásárt 2016-ban a Várkert Bazárban rendeztük, melynek sikerén felbuzdulva 2017-ben már egy nagyobb helyszínt, a Millenárist választottuk az esemény otthonául. A támogatott szervezet idén is egy különleges alapítvány, akik nagyon fontos és sokak számára láthatatlan munkát végeznek: ők a Jel Alapítvány.

Gróf Zichy Antónia, keresztlevelében Mária Antónia Erzsébet Valdburga, 1816. július 14-én született Pozsonyban gazdag főúri családban. Édesapja, gróf Zichy Károly császári királyi kamarás, Vas vármegye főispáni helyettese volt. Rengeteget jótékonykodott, betegeket, szegényeket támogatott, bevezette birtokain a magyar ügyintézést, és magyar iskolát is alapított. Feleségétől, gróf Batthyány Antóniától nyolc gyermeke született. Az ifjú leány tehát nemcsak jólétet örökölt szüleitől, hanem segítőkészséget, mély vallásosságot és nemzeti elkötelezettséget is. Antónia testvéreivel a telet a család pozsonyi vagy bécsi házában, a nyarat pedig a Pozsony megyei Cifferen vagy a dunántúli birtokokon töltötte. Kilenc évesen vesztette el édesanyját, akinek végrendeletében írt sorait az ifjú grófnő egész életében megfogadta: „a kötelesség teljesítésében talál az ember igaz megelégedést”.

Minden ünnep megmér bennünket, kiderül, hogy képesek vagyunk-e újra és újra odaadni magunkból valamit (az előkészület fáradságát, az ünnepért való szorgoskodást és legfőképp: az időt), hogy aztán cserébe sokkalta többel (a lélek kinyújtózásával, a bennünk szunnyadó szép és jó ébresztgetésével és a közösségben megélt, máshoz nem fogható élményekkel) töltekezhessünk.

Az ünnepeknek – legyen az hitbéli, nemzeti vagy családi alkalom – szigorúan kijelölt rendje van. Az idő vastörvényei közé szorított emberi létezés alapja, hogy a napszakok, évszakok és az ünnepek évente ismétlődő körforgása szerint éljük életünket. Ez adja a ritmust, ez tartja össze szétszórt figyelmünket és segíti azt, hogy évről-évre átmoshassuk magunkat ünnepeink üzenetével.

Miért érezte azt, hogy a családbarát szálláshelyek mellett a családok egészséges táplálkozása mellett is kiáll?

Öt éve foglalkozunk a családbarát szemlélet minél szélesebb elterjesztésével a szállodaiparban, szálláshelyek családbarát minősítésével.  A hazai szállodákat, éttermeket járva láttam, hogy a gyerekmenü nagyon szegényes, legtöbbször egészségtelen ételekből áll. Akkor határoztam el, hogy ezen is változtatni kell. Egyre több család étkezik egészségesen otthon, miért kéne lemondaniuk erről éppen a nyaralás, utazás alatt?

Milyen ételkínálat jellemzi a Kids Oasis által minősített, családbarát szállodákat?

Ma Magyarországon a legtöbb szálloda gyerekmenüként milánói makarónit, sült krumplit és dinó formájú csirkefalatkákat szolgál fel. A KidsOasis szálláshelyeken már rájöttek arra, hogy van élet a dinó falatkákon túl és hogy kis odafigyeléssel és anyagi ráfordítással, kreatív ötletekkel a megszokott menün túl egészséges ételhez is kedvet kaphatnak a gyerekek. Külföldön erre számtalan példát és gyakorlati megvalósítást láttunk és szeretnénk, ha itthon is az egészséges étkezésre igényes vendégkör, illetve szolgáltatói szektor alakulna ki. Úgy látom egyébként, hogy jó irányba haladunk. A tavalyi kampányunkra sokan megmozdultak és a legtöbb séf is nyitott volt a változásra.

Hogy is énekelte az 1962-es Ki mit tud? című műsorban Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes?

„Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami
Jaj, de jó, hogy köztünk élsz!
Tenálad nem lehet senki kedvesebb,
Mindig adsz csak és nem kérsz.
Mint egy ezüsthajú, fürge tündér
Művelsz mesebeli száz csodát.
Mert te vagy, nagymami, drága nagymami,
Aki csak jót és szépet ád.”

Az ünnep születése

Nos, lengyel barátainknak már csak három év kellett, hogy ezután életre hívják a Nagymamák napját, 1965-ben. Lengyelország után a hetvenes évek közepén az Egyesült Államokban indult el a kezdeményezés, elsősorban azért, hogy a fiatalokat megismertessék az idősek történelmi tetteivel. 1978-ban ünnepelték meg először hivatalosan a Nagyszülők napját az angolszász országokban, és azóta terjed világszerte az ünnepnap. Hivatalos zenéje is van, Johnny Prill dala: https://www.youtube.com/watch?v=KjAECeBqM3s
Sőt hivatalos virága is: a nefelejcs, ami egyébként angolul is hasonló, forget-me-not névre hallgat, és ami, lássunk be, sokkal szebb, mint az eredeti növénynemzetség tudományos görög neve, ami magyarul egérfület jelent.
Az ünnep dátuma hivatalosan szeptember első hétfője (az amerikai Munka ünnepe) utáni vasárnap.
Persze mifelénk eddig külön nap nélkül is gondoltunk a nagyszülőkre, hiszen az anyák napja mindig nagymamák napja is volt egyben.

Tudással megtölteni a nyiladozó elméket, gyermekeink viselkedésmódját, ízlését, erkölcsét jó irányba terelgetni nem csekély kihívás. Bizonyos, hogy ez a folyamat egy örökké változó, harsány világban csakis a családok és az iskola közös erőfeszítésével vezethet sikerre.

Az új Nemzeti Alaptanterv kapcsán kialakuló polémiában most az iskolával kapcsolatos szülői elvárásról adnék röviden számot. Egy példával próbálom érzékeltetni, mit is jelentene mindez, szülői szemmel:

Ha egy gyermek újsághírt olvas például a szabolcsi alma idei termésátlagáról, elvárható, hogy általános iskola végére tudja, hol van Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; hogy tisztában legyen azzal, miképp számítunk átlagot; és hogy értse is meg az elolvasott cikk tartalmát.

Egy kellemetlen diagnózis, az inzulinrezisztencia indította el a gasztronómia felé. Ha mindez nem derül ki, most vajon hogyan étkezne?

Egészségtelenül. Úgy, ahogyan ma majdnem mindenki: gondolkodás nélkül megvéve azokat a kényelmi termékeket, amelyeket az élelmiszergyártók készen kínálnak. Talán észre sem venném, hogy mennyi élelmiszeripari adalékanyagot tömünk magunkba, holott a statisztikai adatokból tudhatóak a döbbenetes tények: évente 4-5 kg adalékot, színezéket, állományjavítót, tartósítószert és 50 kg (nem elírás, hetente kb. 80 dkg!) cukrot fogyasztunk el fejenként, mindezt nem is érzékelve.

A saját – jó pár éves - tapasztalatom azt mutatja, hogy mindez elkerülhető, ráadásul úgy, hogy közben nem kell lemondanunk sem az ízletes ételekről, sem a kényelmünkről. Az a véleményem, hogy egészségesen étkezni sem időben, sem az anyagiak terén nem ró ránk jelentős plusz terheket.

Egy mindennapi, apró példa csak: nagymamáink még egy órát gyalogoltak falujukból a közeli mezőváros piacára vásárolni, miközben a madarak énekét csak ritkán törte meg emberi zaj - mi, ha bevásárolunk, az időtakarékosság jegyében végigrohanunk egy hangos, pulzáló szupermarketen és zúgó fejjel, kihangosított telefonunkon ügyeket intézve autózunk haza. Az időnyerésért gyorsítottunk, de valójában nem nyertünk semmit, épp csak elveszítettük az idő helyes megélésének képességét. A hiányt pótlandó szolgáltatások formájában próbálunk magunknak védett időt kicsikarni: wellneszezni, edzőterembe, masszőrhöz járni stb.

Ebben a közegben kellene gyermekeinket is úgy nevelnünk, hogy az eltöltött idő ne csak élmény-szerzés legyen, hanem tegyék is magukévá, éljék is át a pillanatokat, időt hagyva erre maguknak. Ehhez pedig lassítani és csöndesedni kellene.

Néhány napja késő délután álmos kis falunk állomásának padján ücsörögtünk fagyit nyaldosva, láblógatva négyéves kislányommal, mikor a peronra berobogott egy személyvonat. A leszállók között volt egy kedves, dundi, középkorú hölgy, aki a vonatablakban álló barátnőjét integette el viccesen egy gyűrött papírzsebkendővel, kislányos mozdulatokkal, könnyezést imitálva. Nevettek a tekintetetek, mosolyt fakasztott a meghitt, ismerős jelenet.

A rám ragadó derűvel a szintén „szemtanú” szakállas férfira néztem, akinek kedvesen mozdult bajsza, rezzent szakálla a tovább guruló mosolytól. Kislányomra is ránevetett, aki huncutul visszamosolygott a bácsira és a mögötte baktató kamasz fiára - ő a cseppnyi lányka incselkedésére újfent kedves, szemérmes mosollyal felelt.

Gyorsan kell írnom ma éjjel is.

Mindjárt fél kettő lesz, ilyentájt ébred fel Bori lányom. Kijön hozzám majd a konyhaasztalhoz, ahol pötyögök a gépen, átölel. Szomjas vagy? – kérdem, ő bólintani fog. Vizet adok neki, iszik, nagyokat kortyol. Pisilsz? – kérdem, s ő megint bólintani fog. Bekísérem a helyiségbe, ahová a király(lány) is gyalog jár. Mikor végez, újra megölel, majd besétál a szobába és befekszik az ágyunkba, alvó feleségem és én közém. Illetve én még nem vagyok ott, de félálomban is gondosan helyet hagy majd nekem a falnál. Mondjuk szűkösen, oldalt kell feküdnöm, de annyi baj legyen…

Egy felmérés szerint a családok 85%-ában a 6 év alatti kisgyerek átmenetileg vagy rendszeresen együtt alszik a szülőkkel. Nem tudom igaz-e, de valóban nagy kérdés szülői körökben: aludjon-e, aludhat-e a gyermekünk közöttünk?

Tombol a nyár, a hőségben mindannyian igyekszünk figyelni a megfelelő  folyadékpótlásra és a könnyű, vitamindús étrendre. A kisbabák számára az anyatej egyszerre jelent ételt és italt, a babával nyaraló édesanyák  pedig gyakran kényszerülnek babájukat idegen, nyilvános helyen:  strandon, étteremben, kirándulóhelyeken szoptatni.

“Én nem kérek mást, csak elég időt”- énekli égre nyitott lélekkel Kovács Ákos fülbemászóan dallamos, egyszerre nagyon komoly megfontolásokra ösztönző dalában. Akit szíven ütött mar az evilági élet végességének makacs ténye, tudhatja, hogy legfontosabb kincsünk ebben a földi dimenzióban valóban nem más, mint az idő.

A nyári szünidő, a szabadságolások időszaka kapcsán érdemes végiggondolnunk, miképp gazdálkodjunk okosan e kincsünkkel, hogyan tegyük a szabadidőt értékes és igazi élményforrássá, amelyből a felpörgött, örökös időhiányban múló hétköznapjainkhoz is erőt, inspirációt, lelkesedést gyűjtögethetünk, mint befőzéskor a télire üvegbe zárt nyarat.

Ha fontossági sorrendet kellene felállítani, mit tartana előrébbvalónak az egészséges életmód kapcsán: a minőségi étkezést vagy a mozgást?

A testünk olyan rendszer, ahol minden mindennel összefügg. A mozgás, az egészséges étkezés, a megfelelő folyadékbevitel, a minőségi alvás, a jó levegő, a káros szokásoktól mentes élet és a hatékony stressz-kezelés együtt jelentik az egészségünk alapját. Iskolai hasonlattal élve ezek a „főtárgyak”, a legfontosabb cölöpök, amelyekből nem kell kitűnő osztályzatot szereznünk, elég, ha egyenletesen jól teljesítünk.

E sokrétű figyelem tudatosságot igényel, amihez hozzátartozik az alapvető érdeklődés és a megfelelő tervezés. Vannak, akik kiváló sportolók, de másra nem figyelnek, de lehet, hogy valaki egészségesen táplálkozik és közben dohányzik. Egyik sem jó út, célravezetőbb, ha mindenre próbálunk kicsit odafigyelni és így megelőzni a későbbi problémákat, megőrizni az egészségünket. Pici hullámzások persze beleférnek, előfordulhat, hogy a nyáron felborul egy időre a beosztásunk, rövid ideig kevesebbet alszunk vagy kicsit másképp táplálkozunk, de semmiképp ne engedjük el a gyeplőt hosszabb időre egyik területen sem, mert annak mindig nyoma lesz a szervezetünkben.

Gyerekként milyen ételeken nőtt fel? Mik voltak az akkori kedvencei?

Az anyukám szeretett kísérletezni az alapanyagokkal, sokféle ételt készített odahaza, igen jól főzött, úgyhogy nem panaszkodhatom, sok ízzel megismerkedtem már gyerekkoromban is.  Sokat jártunk étterembe is, ahol - mint a magyar gyerekek többségének - nekem is a rántott hús sült krumplival volt az egyik favoritom, bár még ennél is jobban szerettem a paradicsomleves-mákostészta kettőst. Ha tehettem volna, minden nap ezt eszem.

Hogyan változott az ízlése az életkorával?

A menzai paradicsomlevesért érzett egykori rajongásomat már nem annyira értem, de például a mákos tésztát most is szeretem. Nagyon sok új ízt ismertem, szerettem meg azóta, ami persze szakmai áldás is, de az életkorral és a folyamatos kóstolással biztos, hogy változik az ember ízlése – jó esetben a minőségi és egészséges ételek irányba.

Ha már „Egészségfalók” – a kezdeményezés a családok életébe egyfajta trójai falóként csempészné be az egészséget. Mi a céljuk az akcióval, és milyen nyeremények várják a bekapcsolódó családokat?

Egyesületünk, a Fiatal Családosok Klubja és a KidsOasis Nonprofit Kft. ezzel a kezdeményezéssel a nyári időszakban a főzést és az egészséges étkezést szeretné előtérbe helyezni a családok körében. A FICSAK elkötelezett híve az egészséges életmódnak, amely három pillérből áll: a rendszeres testmozgásból, a lelki egészségből és az egészséges táplálkozásból – a kampány és a nyáron futó internetes játék most ez utóbbira erre fókuszál. Érdemes lesz velünk játszani, mert értékes nyeremények találnak majd gazdára, köztük egy 200.000 Ft értékű családi pihenés.

Hogy látja, a magyar társadalom mennyire fordít figyelmet az egészséges táplálkozásra és a mozgásra? 

Egyre jobb a helyzet, de még bőven van mit tenni, és van min javítani. A kormányzat törekvései mellett ebben a civil szférának és az önkormányzatoknak is komoly felelőssége van, a legnemesebb értelemben vett köz-ügy, hogy a jövő nemzedéke milyen egészségi állapotban válik majd felnőtté. Egy nemrégiben készült tanulmány például kimutatta, hogy a gyermekvállalási kedv egyik fő hátráltatója a harmincas éveikben járó fiatal párok rossz egészségi állapota, azaz, ha drasztikus pozitív változás következne be a gyermekvállalás előtt álló fiatalok egészségügyi állapotában, akkor kimutathatóan több kisbaba születne. Ilyen összefüggések is léteznek.

Miért vakarja a keresztény-európai kultúrkör szellemi elitjének felelősségteljesebb része a fejét evidensnek tűnő kérdéseken? Miért kell a 21. században – olykor már kissé mesterkélten is - ősidőktől fogva természetes dolgokat kimondanunk? Miért fontos, hogy - ezen a kis blogfelületen is - tudatosan biztosítsunk nyilvánosságot a családi értékek számára?

Minden társadalmi folyamat a kor filozófiáját és az arra visszavezethető közfelfogást tükrözi. A közvélekedést befolyásolva éri hosszú ideje módszeres támadás a nemzeti összetartozást, a hagyományos családmodellt, erodálva a férfi és nő közötti köteléket, s vele a gyermekvállalási kedvünket. A felvilágosodás korában kezdődött az a folyamat, amely lassanként deszakralizálta a közgondolkodást, kiiktatva az isteni perspektívát az életünkből, a házasság is törvényileg felbontható lett, az élet továbbadása pedig már nem volt megkérdőjelezhetetlen emberi törekvés. Aztán az ipari forradalom, a tömegdemokrácia, majd a kommunizmus és a ’68-as generáció térnyerése vezettek oda, hogy egyre mélyebbre hatolva bontották le személyes identitásunkat.

Az egyik legnépszerűbb új generációs együttes, a Halott Pénz Elkezdeni elölről című száma több mint négy és fél millió megtekintéssel büszkélkedhet a népszerű videómegosztón.

Mindkét dal szomorkás hangulatú. Valóban van valami szomorú az újrakezdésben. Hiszen a szó már feltételezi, hogy próbáltuk korábban is, de nem sikerült, és most ismét, megint. Szerelmet, házasságot, barátságot vagy csak egyszerűen egy hétköznapot.​ Kezdeni vidáman is lehet, tele friss reményekkel. De ahogyan újrakezdjük, abban már százszor tört varázsok, egyre félénkebb vágyak vannak. És egyre inkább az, ahogyan múlik az idő. Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk feszítve, ahogyan Simone Weil mondta. Gyerekként még nem jelentett maradandó fájdalmat az újrakezdés, mégha teljesen elölről kellett is indulnunk. De ahogy telik az idő, egyre nehezebb. És nemcsak az idő miatt. Talán mert nem tudunk olyanok lenni, mint a gyerekek, nem hisszük el, hogy lehet újrakezdeni tiszta lappal. Magunk mögött hagyva, ami nem sikerült, csak előre tekinteni, és remélni, hogyha megint elbukunk, akkor is szeretni fog valaki.

Leizzadva, a felkívánkozó cifrább szavakat nyeldekelve próbáljuk ilyenkor menedzselni a beállt válsághelyzetet, megmutatva a kis csipisznek és a körülöttünk egyre nagyobb szemeket meresztő „katasztrófaturistáknak”, hogy igenis urai vagyunk a helyzetnek, szülői tekintélyünk töretlen, gyerekgyilkosok sem vagyunk, sőt még a környezet elvárásait is érzékeljük, igyekszünk másokat nem zavarni,  és egyáltalán, ez az egész kínos szituáció biztos nincs is...

Két út kínálkozik a hisztiző csöppségünk kibillentésére: az egyik és leghamarabb a kívánt csendet megteremtő, a kellemetlen helyzetből szabadulást kínáló módszer, ha megfutamodva feladjuk elveinket és teljesítjük a kis drága akaratát – megkapja azt a szintetikus nyalókát, mégis maradunk még a játszótéren stb., stb.

- Mekkora szerepe van manapság az édesapáknak?

Én azt gondolom, hogy az apák szerepe az elmúlt száz évben, általában véve sajnos csökkent. Ez azért nagy baj, mert közben a lélektani igény semmit sem változott, vagyis, egy mai gyereknek ugyanakkora szüksége van az apára, az apai szeretetre és útmutatásra mint száz vagy ezer évvel ezelőtt.

- Hogyan tudják a férfiak összeegyeztetni a karriert a családdal?

Talán a legfontosabb kérdés egy apa életében, a kenyérkereső és a jelenlévő apai szerep összeegyeztetése. Az Apa Akadémián külön előadással foglalkozunk ezzel a témával, Apalibikóka címmel. Vannak persze jó technikák, megtanulható gyakorlatok, hogy ne ragadjunk bele fölöslegesen a napi rutinba, hogy több időt töltsünk a szeretteinkkel, de meggyőződésem, hogy az apáknak is több támogatásra lenne szüksége a munkaerőpiacon. Egy apa, főleg kisgyerekes apa több szabadságra, rugalmas munkaviszonyra, akár otthoni munkavégzésre kellene, hogy jogosult legyen.

Én minden este lefekvés előtt Gyurica Miklós úrra gondolok. Nem tudom jól van-e ez, hogy a képzeletbeli órásmester jár az eszemben, mert bár hasznos dolog felidézni Sánta Ferenc regényét, illetve az abból készült kitűnő filmet, Az ötödik pecsétet, de azért minden éjjel, az túlzás.

A film közepe felé látható az a jelenet, amely estéről-estére felidéződik bennem. Gyurica úr (az őt fantasztikusan alakító Őze Lajos személyében) hazaér, s kiderül, sajátjain kívül rengeteg gyermeket bújtat a nyilasok elől. Éjjel bemegy a szobába, és végignézi kislámpával, rendesen alszanak-e, nincsenek-e kitakaródzva. "Már megint lerúgta a takarót, egy éjjel három-négyszer is lerúgja" - mondja a jólelkű órásnak kislánya, aki lefektette a kicsinyeket.

Nos, ez a jelenet jár a fejemben, amikor belépek éjjel a gyerekszobába. Mindenki szuszog, békésen alszik. És persze mindenki ki van takaródzva…

Szerelmes filmes klisé. Talán ehhez lehet hasonlítani egy lánykérést nagy nyilvánosság előtt. Egy csók. Egy nyilvános helyen elcsattanó csók, ami máskor arcpirító lenne, most ott és akkor nem felháborodást vált ki a sokszor közömbös, ítélkezésre, előítéletekre hajlamos emberekből, hanem mosolyra fakasztja őket. Együtt örülnek a szerelmespárral, vagy akkor már jegyespárral. A tiszta szerelem szépsége, ritka csodája felrázza őket is a szürke mindennapok eseménytelenségéből. Egy üde folt, egy magával ragadó érzés megnyilvánulása, aminek a megéléséhez, kimutatásához bátorság kell. Aminek ereje magával ragadja a szerelmesek körül álldogáló, lézengő tömeget. Saját érzéseiket is engedik felszínre törni, túlcsordulni.

Tapsolnak, könnyeznek, éljeneznek. Talán újra megélik ilyenkor legszebb pillanataikat. Lenyűgöző jelenetek ezek, amelyeket legtöbbször csak a szerelmes filmekben láthatunk.

Utazom hazafelé a délutáni vonaton, mögöttem két copfos, szöszi kislány kuncog és próbálja vidáman - és a szűkös hely adta kereteket “kimaxolva” - mozgalmasan eltölteni a fővárosból az agglomerációs otthonba vezető rövidke utazást.

Az ovis-korú és kisiskolás testvérpárt egy nyakkendős, komoly férfi kíséri. A munkahelyén bizonyos, hogy fontos beosztást visz - a cég középvezetője, esetleg főorvos egy kórházban. Bizonyára beosztottjai vannak, fontos találkozókon vesz részt, szavának súlya van, elismerik munkáját, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Vonásain még a munkahelyi (mikro)klíma csalhatatlan nyomai - idegesen utógondoz valami elvarratlan hivatalos ügyet -, de az utazás során fokozatosan olvad le arcáról az ügybuzgó munkatárs feszültsége, hogy egészen más kihívásokkal szembesüljön...

A Nyugati-pályaudvarral együtt kilométerről kilométerre távolodik tőle hivatalos, “öltönyös éne”, hogy kislányai mellett végre újra önmaga lehessen, átértékelve azt, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

Sokféle távolság létezhet ember és ember között.

Először is lehetünk egymástól messze fizikailag - a londoni körömstúdióban dolgozó kisunoka például olyan távolságban éli mindennapjait, hogy a legkorszerűbb digitális eszközpark bevetése mellett sem igazán lehet részese a józsefvárosi körfolyosós házban lakó nagyija életének. Mert nem tudja megölelni, ha elkeseredik a nem szűnő derékfájása miatt, ahogy a nagymama sem tudja megfőzni unokája kedvenc ragulevesét, mert ha végre haza is jön, csak fut családtagoktól barátnőkig, hivatalos intéznivalók bonyolításától a fogorvosig.

Nincs nap futás, szaladás, rohanás - ami egyébként is állandó jelzője és jellemzője a napjainknak -  edzés, torna, balett, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül.

Akinek a gyermekei  sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon. Ott kell lenni a rándulások, a sérülések, az esések, a vesztes meccsek, a rossz lesiklások, az elrontott táncmozdulatok, a kihagyott gólok, a szomorúság idején is.

Támogatni kell, vigaszt nyújtani, könnyeket letörölni, tanácsot adni, sebeket bekötözni, horzsolásokat simogatni. Barátnak, edzőnek, tanárnak, pszichológusnak és persze egyszerre édesanyának is lenni. Biztatni és erőt adni.

És igen, ott kell lenni mellettük a sikerek idején is.

Kezdjük onnan, hogy senki sem állította, hogy Orbán Viktor megoldja az életünket, ám kétségbe vonni, hogy egy ország népesedési folyamatai igenis befolyásolhatóak kormányzati intézkedésekkel, nos, ez igazán butaság. (A szóhasználat nem véletlen, ugyanis a jegyzet írója szerint mi „nem kevesen vagyunk, hanem buták”.) A családbarát társadalmi klíma és egy olyan gazdasági és jogi keretrendszer kialakítása, amely támogatja a gyermekvállalást és kompenzálja a gyermeknevelés többletterheit mindenképpen befolyással van arra, hogy a kívánt és tervezett gyermekek valóban meg is születhessenek – ezt a világban mindenhol érvényes és evidens tényt vitatni, kár.

Egyébként Tóta W. Árpádnak, még így „butuskán” is örül a nemzet, és nem gondolnánk, hogy haszontalan lett volna születése, függetlenül attól, hogy a cikkben jegyzett nézetei alapján korántsem sorolnánk a felelős magyar értelmiségiek táborába. Tóta W. az emberélet társadalmi hasznosságról is sajátos (rossz emlékeket idéző) elméletet vall, számára úgy tűnik, az ember valahol a CEU diplomaosztón születik, és aki például nem a gender-elmélet újabb körmönfontságát módolja ki egy bel-pesti romkocsmában, nos, az efféle „az árokparton damilos fűkaszát lóbáló” honpolgár a nemzet feleslege, akinek „utánpótlása” a szerzőben a reménytelenség vízióját kelti.

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. A Szentháromság harmadik tagjának kiléte titokzatos, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének kiáradásaként definiálják a teológusok. Ám bármennyire is elvontnak tűnhet első pillantásra jelenléte a mi személyes életünkben és kapcsolódásunk Hozzá, valójában épp az Ő személyében merítkezünk meg legtöbbször, csak épp ezt nem tudatosítjuk magunkban. Ugyanis miután Jézus felment az Atyához, a tanítványoknak megígért Szentlélek elküldésével és az Ő folyamatos jelenlétével mégis itt maradt velünk, a térben máshol, időben később élő emberek között.

A természet szépen - az emberi szónál sokkal érthetőbben - mesél minderről: a böjti szelek és a tavasz Húsvét-tájt beköszöntő első, reményt adó napsugarainak megtapasztalása után, Pünkösdre eláraszt bennünket a Jóisten legszebb ajándékaival: a madarak éneke, a harsogó színek és a termést ígérő virágok illata eltölt bennünket a bensőnk legmélyéről fakadó Isten-szeretettel és tettvággyal – ha van fogékonyságuk észrevenni ezeket a csodákat. Ez nem valamiféle panteista gondolat, hanem a Szentlélek által belénk oltott jóra, szépre, Isten és a teremtett világ szeretetére és saját küldetésünk felismerésére való fogadókészség a lelkünkben. Ő vezet el életünk legszebb, pénzzel, sikerrel nem mérhető pillanataihoz és  Isten felismeréséhez bennünket.

Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!

A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…) 

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke.

Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.