A szép pillanatokra építsünk – mert tényleg szükségünk van az édesapákra!

Mi nők azt gondoljuk, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy nőként egyedül is helyt álljunk a család megtartásában, és ez részben igaz is. Az élet teremthet olyan helyzeteket, amikor ezt be is bizonyítjuk és akár emberfeletti erőfeszítésekre is képesek vagyunk.

Ám ezek az emberfeletti erőfeszítések – egészséges módon - akár nőről, akár férfiról van szó, nem tarthatóak fenn hosszú távon, akár egy életen át, mert annak komoly következményei lehetnek nem csak ránk nőkre vonatkozóan, (vagy fordított esetben a férfire nézve), de valójában a család is kárt szenved. A hiány kimondva vagy kimondatlanul, de mégis tapinthatóan jelen van ezekben a családokban és sokszor a már felnőtt gyerekek lesznek azok, akik megfogalmazzák ezt a hiányt. Az édesanya, vagy az édesapa hiányát.

Mielőtt tovább folytatnánk a gondolatot, fontos leszögezni, hogy természetesen kettőn áll a vásár, és egy pillanatra se szeretnénk az édesapa családból való kiszakadását a nőkön számon kérni. Ezer oka lehet egy család felbomlásának, és nagy valószínűséggel hosszas csaták előzik meg a válást, vagy a férfi be se lép a családi egységbe, már az elején cserbenhagy.

Van azonban úgy (nagyon sokszor), hogy azért nagyon is szépen indul a család története. Szép találkozás, lángoló szerelem, házasság, babavárás.

Aztán megszületik a kicsi, lehet, jön is gyorsan a következő és az anyuka egyre elégedetlenebb. Egyedül van, a nap nagy részében egyedül van az egy vagy két gyerekkel, akiket örömmel vállalt, szereti az anyaságot annak minden nehézségével együtt, de egyre csalódottabb mégis. Megfogalmazni nem feltétlenül tudja pontosan mi is a baj, kimondani az igazságot még nehezebb, így vaktában csapkod, dúl-fúl és így kommunikál. Keserű, elégedetlen érzések tombolnak benne és ezeket az érzéseket a társára zúdítja.

Pár éve egy anyuka történetével találkoztam és szívbemarkoló volt a vallomása erről a folyamatról.

Emma akkoriban két kisgyerekkel volt otthon már 3 éve, az apuka fontos beosztásban sokszor este hétig dolgozott. Nyolc előtt soha, egyetlen hétköznap se ért haza. Alig látták a gyerekek, és Emma is halálosan fáradt volt, mire férje hazaért. Sokszor sírt emiatt, kudarcként élte meg, hogy magára maradt a hétköznapokon, néha hétvégén is. „Nem ezt ígérte, nem ezt a szövetséget ígérte, nem erről volt szó!” - fogalmazta meg magában sokszor a vádat férjével kapcsolatban. Úgy érezte, hogy társa elárulta a mindennapokban, pedig „csak” dolgozott, igyekezett minél jobb feltételeket teremteni a családjának, annál is inkább, mert a gyerekek miatt kertes házba szerettek volna költözni a szűk lakás helyett.

Emma azonban egy idő után már nem értékelte, meg se látta társa erőfeszítéseit – ahogy a férj se szembesült, fel se tudta mérni mindazt, amit Emma tett a gyerekekért, a családjáért, ahogy a KÍNZÓ HIÁNYT se érzékelte, amit távolléte okozott.

Emma gyakran adott hangot csalódottságának, mindenbe belekötött, vitákat szított, vádaskodott, de nem beszélt a LÉNYEGRŐL. Minden este feszülten várta haza párját, kedvetlenül, fásultan üdvözölte majd hamarosan ágyba zuhant. Férje pedig estéről estére gyomorgörccsel indult haza a munkahelyéről, várta az esti szokásos szemrehányás özönt, vádaskodást. Egyre csak nőtt a feszültség és a TÁVOLSÁG közöttük.

Aztán egy este egy kicsit korábban szabadult a férj a munkahelyéről, és ébren találta a gyerekeket még. Bár a kicsik már vacsoráztak, annyira megörültek édesapjuknak, hogy az asztalnál maradtak, amíg ő is vacsorázott. Emma így mesélt arról az estéről:

„ Dühösen figyeltem a férjemet, dühös gondolatok cikáztak a fejemben, dühös érzések kavarogtak a lelkemben: „Na végre, ennyi hét után végre itthon eszik….. méltóztatik asztalhoz ülni….. nem igaz, hogy folyton máshol kell lennie….. nem hiszem el, hogy ennyi munkája van…. biztos jobb neki nélkülem….nélkülünk….. „ Perceken keresztül mardostak ezek a gondolatok és egy ideig meg se láttam a lényeget. A JELEN örömét. Hogy hiszen hazaért. Itthon van. Velünk van. HOZZÁNK jött haza.

Aztán megláttam, meghallottam azt is, ahogy a gyerekekhez szól. A gyengédséget a hangjában. A feléjük küldött finom, szeretetteli mosolyokat. És megláttam azt is, hogy a tányérjáról minden finom falatot a gyerekek szájába ad. Minden finom falatot megosztott velük. És akkor elsírtam magam. Mert megláttam azt az embert, akihez feleségül mentem, akivel családot terveztem, alapítottam. Megláttam a gyerekek ÉDESAPJÁT végre ott, azon a hétköznapi estén, a családi asztalnál.

Aznap este sokáig ébren maradtunk és végre tudtunk beszélni a bennem felgyűlt feszültségekről. A csalódottságomról, és az ő csalódottságáról is, hiszen oda-vissza halmozódtak a sérelmek. Végre vádaskodás nélkül tudtunk az IGÉNYEINKRŐL beszélni. Arról, hogy ki mit gondolt eredetileg a házasságról, a családról. Ideákat romboltunk le, hogy egészséges elvárásokat állítsunk azok helyébe.

Ő nem váltott munkahelyet, nincs ilyen fordulat. Továbbra is sokat dolgozik, én továbbra is sokat vagyok egyedül és néha természetesen ma is besokallok, elegem lesz a „magányból”, de ilyenkor eszembe jut az az este és TUDATOSAN figyelem a szép, építő pillanatokat és tudom, hogy ő is. Elrakjuk azokat, mert kellenek, azokra építkezünk, én azokból merítek erőt a nehezebb napokon és tudom már megfelelő mederben tartani a feszültségeket. Egészségesebb elvárásokat közvetítek felé, és ha nem tud megfelelni mindegyiknek, akkor eszembe jut az a sok teher, amikről azt hittem cipelnem kell… de ő leoldotta rólam. Mert nekem se kell tökéletesnek lennem. Nem kell tökéletes anyának lennem, nem kell TÖKÉLETES háztartást vezetnem. Megengedőbb lettem felé és önmagam felé is. Többet kimozdulunk a lakásból a gyerekekkel, többet kimozdulok már én is a gyerekek nélkül. Belevágtam egy online tanfolyamba is, ami segíthet majd visszatérni a munkaerő piacra.

Próbálok építkezni rombolás helyett. Nem változtam meg, a párom se változott meg, vannak feszültségek, viták, néha egymásnak esünk. De azt gondolom, a mélyponton talán túl vagyunk. Amikor végre beszélni kezdtünk a problémáinkról, rémisztő volt szembesülni a hibáinkkal és hogy mennyire rossz irányba tartottunk közösen. Rémisztő volt a szembesülés, hogy fel is adhattuk volna, mert tényleg közel jártunk ahhoz, hogy feladjuk egymást, a családi szövetséget. Boldog vagyok, hogy képesek voltunk ŐSZINTÉN kommunikálni. Erősebbnek érzem magam, mint valaha, de azt gondolom, a férjemmel KÖZÖSEN vagyunk igazán erősek.”