A vértanú családja

Az 1807-ben született gróf az egyik legelőkelőbb magyar főnemesi család sarjaként jött világra. Édesapja, gróf németújvári Batthyány József Sándor 1801 őszén vette feleségül lomnicai Skerlecz Borbálát. Lajosnak egy nővére született, a két évvel idősebb Amália, akivel jó testvéri viszonyban volt, és bár testvére később Bajorországban élt, gyakran meglátogatták egymást. A szülők házassága nem sikerült jól, és kisfiuk születése után nemsokkal különváltak. Az anya gyermekeivel Bécsbe költözött, az édesapa ikervári birtokán maradt, majd röviddel később, 1812-ben meghalt. A vagyont az öt esztendős Lajos örökölte, aki nagykorúságáig a vármegye gyámsága alá került. Anyja azonban igyekezett saját maga rendelkezni fia és a birtokok jövedelme fölött. Az ifjú Bécsben, Győrben, Pozsonyban tanult, majd katonának állt, miközben elvégezte a jogi egyetemet. Anyjával való viszonya egyre elhidegült. Skerlecz Borbála lassan kezdte felélni a vagyont, költekezett, utazgatott. Fiát pedig feljelentette a hadseregnél, hogy túl könnyelmű életet folytat. Batthyánynak ezzel betelt a pohár, felvette a harcot édesanyjával. 24 éves nagykorúságára sikerült elérnie, hogy jogos örökségét megkaphatta, kifizette húgát és édesanyját is. Édesanyja 1834-ben hunyt el, de addigra már kibékültek fiával. Ez főképp egy másik hölgynek volt köszönhető, akit megszeretett Skerlecz Borbála is.

Lajos ugyanis élete első huszonnégy éve alatt talán két esztendőt tartózkodott Magyarországon. Birtokai ügyeit rendezte a harmincas évek elején, de a nemzeti érzelmek vagy ellenzéki politika nem foglalkoztatták, magyarul is igen gyengén tudott. Mindez megváltozott ugyanazon hölgy hatására, aki édesanyjával is kibékítette.

1833 decemberében ugyanis Batthyány gróf Pozsonyba utazott, hogy rendezze édesapja egy tartozását gróf Zichy Károllyal. Rövid tartózkodást tervezett, mert Törökországba készült utazni. Egy estélyen azonban megpillantotta gróf Zichy Antóniát, Zichy gróf egyik leányát. Nyolc nap múlva megkérte a kezét, egy év múlva pedig már feleségül is vette az akkor tizennyolc éves grófnőt.

A következő években együtt sokat utaztak. Itthon Pesten béreltek lakást, ahol keddenként a grófnő szervezésében szalonesteket tartottak, melyeken a magyar arisztokrácia és középosztály színe-java részt vett. Az év többi részét a család Ikerváron, az 1840-es évek közepén fel is újíttatták a kastélyt Ybl Miklós tervei alapján. Batthyányné valódi tündérkertet varázsolt, gyönyörű parkkal, különleges virágokkal, tavakkal, valamint zenei és irodalmi délutánokkal, esti bálokkal. Gyakran és szívesen időztek itt vendégeik, élvezve a gróf értékes könyvtárát és különleges borgyűjteményét.

Házasságukból öt gyermekük született. A három leánygyermekből csak ketten élték meg a felnőtt kort: Emília és Ilona, a kis Antónia két évesen meghalt, Bergamóban temették el. Első fiúgyermekük, Ákos is 1845-ben két hónaposan váratlanul elhunyt, a veszteséget különösen az apa viselte nehezen. „Batthyány Lajos meg akar bolondulni, nem tud intézkedni, hallani sem akar semmiről, a földön fetreng” – írta naplójában barátja, Széchenyi István gróf. Antónia két év múlva ismét fiúval ajándékozta meg férjét. Elemér már hosszú életet mondhatott magáénak, 1932-ben halt meg.

A grófnő nemcsak a magánéleti hátteret, hanem férje politikai nézeteit is alakította, nemzeti elkötelezettsége, világlátása, nyelvtudása (magyar, német, francia, angol) nagy hatással volt a grófra.

Ugyanolyan hűséges társnak és biztos háttérnek bizonyult a grófnő az öröm időszakában, férje miniszterelnöksége idején, mint azon szomorú időben, mikor Batthyány 1849 januárjában osztrák fogságba került. Mindenhová, ahová csak engedték, követte rab férjét, leveleivel vigasztalta. Utolsó találkozásukkor Batthyány azt mondta feleségének: „Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked, és békülj ki Caroline-nal.” Sógornőjével, a negyvenes évek második felében fenntartott viszonyára utalt Batthyány, aki a börtönben ébredt rá igazán, milyen sokat jelent számára felesége és családja, és mennyire szereti őket. Legboldogabb órái voltak, mikor felesége meglátogathatta gyermekeivel, ez adott erőt a grófnak.

Búcsúlevelében írta házastársának: „ezekben a sorokban ismétlem meg neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam; és oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek.” 

Özvegye – saját bevallása szerint – csak azért nem követte urát a halálba, mert gyermekeinek felnevelése kötelezte az életben maradásra. A kényszerű emigrációból 1856-ban tértek haza, hogy a lányok magyar férjeket találjanak maguknak. Ezután az idősödő grófnőnek a nemzet lelkiismeretének fenntartása és a jótékonykodás mellett legfőbb tevékenysége a nagymamai szerep lett.