Anyák prés alatt, avagy jelentés a lakásajtók mögül

Sminkelni is elfelejtetünk lassan, és a magas sarkúban járástól is elszokott a lábunk. Van, hogy délben eszmélünk rá, hogy még hálóingben vagyunk és hogy reggeli kávénk is ott hűlt ki a konyhapulton. Mi tagadás, zúg már a fejünk a három műszaktól és attól, hogy éjszakába nyúlóan dolgozunk: ellátjuk a családot, segítjük a gyerekek tanulását és közben megpróbálunk a távolból helyt állni munkahelyeinken. Most végre megtapasztalhattuk, hogy milyen remek dolog a home office, csak éppen 1-2-3-4-5 gyerek mellett, napközben nehezen megvalósítható. Egy biztos, a megosztott figyelem, az egyszerre több fronton való helytállás terén hihetetlen tapasztalatokat szereztünk a karantén alatt.

Ebben a multitasking üzemmódban rohangálunk naphosszat az egyik munkaállomástól a másikig: a tűzhelytől a gyerekszobáig, a laptopunktól a mosógépig és így tovább, sokszor lakáson belül kiakasztva a lépésszámlálónkat. Egyik gyerekkel összeadni, kivonni tanulunk (és mélységesen szégyelljük magunkat, amikor a visszaküldött feladatlap egyik hibás megoldásáért dorgálást kapunk a tanító nénitől, hogy ejnyebejnye anyuka, maga még számolni se tud? 14-5 az mióta 8?!), a másik gyereknek segítünk beállítani a zoom-ot az online németórához, a harmadiknak pedig prezentációt készítünk Széchenyi életéről, mert nehogy már ezen múljon az év végi ötös. A negyediket „csak” csekkolni kell, hogy a telefonjába merülve még véletlenül se a Mine Craft következő állomásán küzdjön az életéért ahelyett, hogy verset tanulna.

Közben ott téblábol a pici ovis, hogy menjünk vele barbizni vagy legalább készítsünk valami kézműves kreatív akármit, amit előző este hosszas, féleálomban lévő keresgélés közben kinéztünk a neten.

És persze felelünk a család egészségéért (ebben a különös időszakban nem kell ragozni, milyen feladat ez is) kéne valami gyümölcs a gyerekeknek, hiszen rég volt már a reggeli. És ebéd sincs, valami egészséges kellene. Itt több lehetőség is szóba jön, amit gyorsan lefuttatok a fejemben: 1. anyukámat felhívom, hogy egészen véletlenül nem maradt-e tegnapról 5 adag akármilyen kajája (ennek azért kicsi az esélye), 2. rendelek valahonnan, hiszen most mindenki ebben utazik és legalább támogatom a magyar vállalkozásokat nyugtatom a lelkiismeretemet, miközben ott motoszkál bennem, hogy biztos rossz anya vagyok 3. félórára kivonom magam mindenből és nekiállok főzőcskézni – bevonva az ovist meg esetleg az elsőst is pihenés gyanánt.

A tanulás, taníttatás, táplálás mellett ott van a lakás rendben tartása is, most különösen figyelve a fertőtlenítésre. A mosógép, mosogatógép állandóan üzemel, monoton hangjuk nélkül már egészen furán érzem magam. És folyton pakolni kellene, a lakásban játékok, kütyük, ruhák szanaszét, én pedig ismét csak a szégyent érzem, hogy a rendtartásra is képtelen vagyok… Próbálom rávenni a gyerekeket a pakolásra, de mintha ők csak a szétpakolásban lennének jók – mondjuk, abban profik. Minden kiesik a kezükből és marad a káosz. Atomrobbantás utáni állapot.

A digitális világ kitárult előttünk, de azt észben tartani, hogy kinek, mikor, milyen platformon és milyen határidővel van online dolga, ez sokszor lehetetlen küldetés: zoom, classroom, hangouts, viber, skype, teams és persze a hagyományos email, telefon, sms. Kattog az agyam a kódok, bejelentkezési felületek kavalkádjában. Minden este félórát töltök azzal, hogy átbogarászom az összes felületet és összerakom, hogy a következő két napban melyik gyerekkel mi fog történni tanulás tekintetében. A kötelező iskolai feladatok mellett aztán ott vannak a különórák: német óra, angol óra és persze az edzések. Állandó a variálás az eszközökkel, a különböző jelszavakkal, kétségbeesett egyeztetések a többi anyukával, akikkel összefogtunk annak érdekében, hogy ne a mi gyerekünk legyen a legjobban elmaradva a tanulmányaival és lustuljon el teljesen.

Közben tartani kell a kapcsolatot a rengeteg tanárral, mentegetőzni, elnézést kérni, ígéretet tenni és persze mindent megköszönni.

A nagyszülői segítség most minimális (de legalább érezzük, milyen nagy munkát végeznek máskor!), hiszen fontos, hogy óvjuk őket és távol kell tartani tőlük az unokákat. Az idő múlásával ez egyre nehezebben megy, és emiatt is állandó a lelkiismeret-furdalás. Itt sem tudjuk, hogy mit szabad és mit nem, meddig mehetünk el, mikor lesz az, hogy nyugodt szívvel puszilhatja és ölelgetheti meg anyukám az imádott unokáit?

És ott vannak a barátok, meg a többi családtag, akik közül sokan még nálunk is nehezebb helyzetben vannak. Fenn kell tartani, meg kell erősíteni a szociális hálót, hogy ne essünk ki teljesen a világból és legalább virtuálisan koccintsunk néha a szeretteinkkel.

És ez megy reggeltől estig: tanító nénik vagyunk, tanárok, óvónénik, szakácsnők, takarítónők, kertészek, szociális munkások, idősgondozók, edzők, pszichológusok és még hosszan sorolhatnánk. És közben home office-ban dolgozni is kéne. Erre leginkább fektetés után (21.00) és álomba zuhanás között jut idő. Még esetleg napközben egy-egy konferencia beszélgetést, meetinget le tudunk bonyolítani,  miközben fél szemmel az ajtót nézzük, nehogy berongyoljon valamelyik gyerek vagy épp valami fennforgás történjen, miközben stratégiai kérdésekről tárgyalunk egy tucat fontos emberrel. Mikrofon kikapcs és az ujj, biztos, ami biztos fixen rajta tartva a kamera kikapcs gombon is, nehogy későn kapcsoljunk. Ismerős?

Hajnalban aztán hullafáradtan, de elégedetten dőlünk be az ágyba: ezt a napot is kipipáltuk jelentősebb káresemény nélkül.

Annyira vártam/vártuk, hogy talán júniusban lesz egy hónap szusszanásnyi időnk, amikor kifújjuk magunkat, tudunk normálisan dolgozni, kicsit összekapjuk magunkat és kinyitjuk a lakás ránk zárt ajtaját. Így nekimenni a 2,5 hónapos nyári szünetnek sok anyukának hatalmas félelem. Öt hónap segítség nélkül a gyerekekkel - minden pozitívumával és hullámvölgyével együtt - anyát próbáló feladat. Ráadásul sokan el sem tudják képzelni, hogyan oldják meg a nyarat. Sok munkahelyen kötelezően ki kellett venni az egész éves szabadságot, miközben nyaralni sem nagyon lehet menni. Sőt inkább spórolni kellene, hiszen ki tudja lesz-e következő hulláma a vírusnak. A nagyszülőknél nyaraltatás most kizárva, táborok lesznek ugyan, de azért attól is van egy pici félelem bennünk.

Milyen jó lenne egy kis szusszanás a nyár elején, hogy összeszedettebben, pihentebben kezdhessünk neki a nyárnak és ki tudja még minek…..

De persze anyukának lenni így is a legszebb dolog és ez az időszak biztos, hogy minden kihívása mellett egy soha vissza nem térő, nagy családi csapatépítés is egyben. Mindenesetre, mi anyukák, legyünk nyugodtan büszkék magunkra, mert nagy teljesítmény az, amit mi most elvégzünk. Akinek már nagyok a gyerekei vagy nincs gyereke, ezt talán el sem tudja képzelni.

Mert könnyű kijelenteni, hogy mostantól kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba: be lehet járni a munkahelyekre, ki lehet ülni egy kávézó teraszára nyugodtan beszélgetni valakivel. Van akiknek eljött ez az idő, nekünk anyukáknak azonban erre még egy darabig biztos várnunk kell…