Kassai Etelka
Kassai Etelka

újságíró

Április 11 – a Költészet Napja - „Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? Korai? Nem volt itt sose tél!”

Hazánkban a Magyar Költészet napját 1964 óta minden évben április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Ezen a napon irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, író-olvasó találkozókkal, versmondó versenyekkel rójuk le tiszteletünket a líra iránt.


Az ünnep átnyúlik határainkon, nem csak itthon, de a környező országok magyarlakta területein is az irodalom, a költészet ünnepe ez a nap és egyben József Attila születésnapjának ünnepe is.

A gyönyörű lelkű, aranypennás költő ünnepe, aki egész, rövid életében vágyódott valami után. Ölelésre, szeretésre, betevő falatra éhezett. Öröké hiányt szenvedett, élete legmeghatározóbb vonása a hiány volt hazánk egyik legnagyszerűbb költőjének. Az egészség is hiányzott életéből és még annyi minden más. Például az édesapja, aki családját magára hagyva áttelepült Romániába.

A betölthetetlen hiányokról, vágyakról üzen ebben a versében:

Nem tudunk élni

„Bennem betöltetlen szomorúság tátong

S gizgazzal benőtt minden istenoltár,

Haih, vágyak anyja, de mostoha voltál.

Eltévedtem járván erdő-rengetegen.

A félelem sikong zirrenő haraszttal

S vén adós erdő nem’űz, nem marasztal.”

József Attila 1905 április 11-én született Budapesten, egy nagyon szegény család sokadik gyermekeként. Születését 3 testvére halála előzte meg. Csak két nővére (Jolán és Etelka), valamint ő élte meg a felnőttkort.

A szegénység fekete felhőként kísérte életét, nem tágított mellőle, ahogy árvasága is, talán élete utolsó pillanatáig kínozta. Még nem volt 14 éves, amikor édesanyja elhunyt, de már előtte megkóstolta a lelencélet keserű kenyerét. Édesanyjuk ugyanis, az apa távozása után, minden erőfeszítése dacára is csak igen nehezen tudta az elemi szükségletekre összeszedni a pénzt. Sokat éhezett, sokat nélkülözött a család és ez a nélkülözés rányomta bélyegét mind az édesanya, mind Attila egészségére. A költő számos versében megemlítette, megörökítette ezt a nélkülözést.

 Ahogy tette ezt a Ha én gazdag lennék című ikonikus költeményében is, amelyet 1916-17-ben írt. Még gyerekként, úgy 11-12 éves korában:

„De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

Hogy szegénységükön úrrá tudjanak lenni, úgy segített édesanyjának, ahogy csak tudott. Sorban állt édesanyja helyett, hogy élelemhez jussanak, vizet árult a moziban, meg színes papírforgókat készített, azokat árulta más gyerekeknek, hogy néhány fillérhez jussanak. Volt rikkancs és tolvaj is- fát és szenet lopott, hogy fűteni tudjanak. Később csősznek, hajósinasnak és magántanárnak is elszegődött, de még hagymaszedőnek is beállt, hogy enni tudjon. Nem volt olyan feladat, amit el ne vállalt volna, csak hogy segítsen családján és önmagán.

Az el nem fogadás, a sehova se tartozás magányától szenvedett akkor is, ha látszólag befogadták itt vagy ott. Identitása súlyos sebet kapott, amikor nevelőszülei a füle hallatára beszéltek arról, hogy az Attila név nem is létezik, és amíg náluk (Öcsödön tartózkodott), a Pista névre kellett hallgatnia. De nem segített az se, hogy sógorát - Makai Ödönt, (aki Jolán nővérét vette feleségül) mások előtt Doktor úrnak kellett szólítania, és nővérét (a saját testvérét) pedig Lucie – nak, akár egy idegent.

Kemény, sok megpróbáltatást, sok kudarcot és sok nélkülözést hozó gyermekkora után fiatal felnőtt élete is próbák sora volt. Ha nem hozott elé az élet újabb kihívást, akkor belső démonaival küzdött. Betegségével, önbecsülési problémáival, gyerekkora soha fel nem dolgozható élményeivel.

Legszebb és egyben legmegrázóbb verse erről a reménytelenségről árulkodik. Talán nincs is olyan magyar ember, aki nem ismerné a Lassan, tűnődve c. versének utolsó strófáját:

„A semmi ágán ül szívem.

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden ,

s nézik, nézik a csillagok.”

Ugyanakkor József Attila nem a reménytelenség, nem az emberi kilátástalanság költője, nem az, aki csak a nyomort látta és nem az, aki csak önmagára fókuszált. Bátorságra vall már az is, ahogy minden nehézség dacára átvészelte a gyerekkort, túlélte a saját kamaszkorát, és volt bátorsága másokért is kiállni, jobb sorsért kiáltani.

Bámilyen nehéz is volt az élete, látta és értette a szépet, az élet csodáját, a rügyfakadás valódi üzenetét. Ezzel a gyönyörű, tavaszi versével emlékezünk a költészet napján rá, aki fiatalon távozott, mégis örökre itt maradt velünk. Rá, aki azt hitte sehova se tartozik, pedig otthonra lelt minden verset szerető ember szívében.

TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ! 

„Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél. 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? Korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!”