Az első magyar first lady
Gróf Zichy Antónia, keresztlevelében Mária Antónia Erzsébet Valdburga, 1816. július 14-én született Pozsonyban gazdag főúri családban. Édesapja, gróf Zichy Károly császári királyi kamarás, Vas vármegye főispáni helyettese volt. Rengeteget jótékonykodott, betegeket, szegényeket támogatott, bevezette birtokain a magyar ügyintézést, és magyar iskolát is alapított. Feleségétől, gróf Batthyány Antóniától nyolc gyermeke született. Az ifjú leány tehát nemcsak jólétet örökölt szüleitől, hanem segítőkészséget, mély vallásosságot és nemzeti elkötelezettséget is. Antónia testvéreivel a telet a család pozsonyi vagy bécsi házában, a nyarat pedig a Pozsony megyei Cifferen vagy a dunántúli birtokokon töltötte. Kilenc évesen vesztette el édesanyját, akinek végrendeletében írt sorait az ifjú grófnő egész életében megfogadta: „a kötelesség teljesítésében talál az ember igaz megelégedést”.
A feleség és anya
1833 decemberében Antónia egy pozsonyi estélyen találkozott az akkor még szakállat nem viselő, huszonhat éves távoli rokonával, harmadfokú unokatestvérével, gróf Batthyány Lajossal, aki éppen Törökországba készült. Utazás helyett azonban szerelemre lobbant a két fiatal, és a gróf nyolc nap múlva megkérte a kezét, egy év múlva pedig már feleségül is vette az akkor tizennyolc éves grófnőt. Az ifjú pár, ahogyan ma mondanánk, nászútján Itáliában, Svájcban, Franciaországban és Bajorországban barangolt. Párizsban, amíg a jogász végzettségű Batthyány a francia bíróságokon vádeljárások hallgatásával töltötte az idejét, fiatal felesége nem győzött betelni a francia divattal, mindent megvásárolt, gyönyörködött a frizurákban, a kalapokban, a drága kelmékben és – az akkoriban még újdonságnak számító – művirágokban. Az elkövetkező években kettesben beutazták egész Európát. Szerelmükből három leánygyermek született, de csak ketten élték meg a felnőtt kort: Emília és Ilona, a kis Antónia két évesen meghalt. Első fiúgyermekük, Ákos is 1845-ben két hónaposan váratlanul elhunyt, a veszteséget különösen az apa viselte nehezen. „Batthyány Lajos meg akar bolondulni, nem tud intézkedni, hallani sem akar semmiről, a földön fetreng” – írta naplójában barátja, Széchenyi István gróf. Antónia két év múlva ismét fiúval ajándékozta meg férjét. Elemér már hosszú életet mondhatott magáénak, 1932-ben halt meg.
A család a legtöbb időt Ikervárott töltötte, az 1840-es évek közepén fel is újíttatták a kastélyt Ybl Miklós tervei alapján. Batthyányné valódi tündérkertet varázsolt, gyönyörű parkkal, különleges virágokkal, tavakkal, valamint zenei és irodalmi délutánokkal, esti bálokkal. Gyakran és szívesen időztek itt vendégeik, élvezve a gróf értékes könyvtárát és különleges borgyűjteményét.
A honleány
A grófnő nemcsak a magánéleti hátteret, hanem férje politikai nézeteit is alakította, nemzeti elkötelezettsége, világlátása, nyelvtudása (magyar, német, francia, angol) hatással volt az akkor magyarul még rosszul beszélő grófra. Batthyány 1839-ben kezdett nyilvánosan politizálni, és már első programnyilatkozatában hangsúlyozta: „A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése; hogy ez nálunk is mennél elébb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk.”
Az ifjú feleség felfogta „e dicső szerepet”, családi kötelességei ellátása mellett férje politikai segítőtársa is lett, méltó képviselője az ellenzéki elveknek. Látványosan tüntetett férje politikai nézetei mellett az országgyűléseken éppúgy, mint a színházakban vagy a bálokban. Támogatta a honi gazdasági kezdeményezéseket, rendszeresen adakozott jótékony célokra, a negyvenes években pesti szalonja a társadalmi élet központja lett, ahol gyakran megfordult például Vörösmarty Mihály is.
Húgával, gróf Károlyi Györgynével lelkes támogatói voltak a Védegyletnek is. Magyarul beszéltek, itthon készült magyar ruhákban jártak, a bálokon magyar zenére táncoltak. Az ifjúság rajongott értük, személyiségük még az arisztokratákat nem kedvelő Petőfi Sándort is ámulatba ejtette, „tündérvirágnak” nevezve a grófnőket. A titkosrendőri besúgójelentések szerint ketten többet tettek a nemzeti érzés megerősítéséért, mint egy országgyűlés, mert a divatnak nagyobb hatalma van, mint a jogi vitatkozásoknak.
Ugyanolyan hűséges társnak és biztos háttérnek bizonyult a grófnő az öröm időszakában, férje miniszterelnöksége idején, mint azon szomorú időben, mikor Batthyány 1849 januárjában osztrák fogságba került. Mindenhová, ahová csak engedték, követte rab férjét, leveleivel vigasztalta. Utolsó találkozásukkor Batthyány azt mondta feleségének: „Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked, és békülj ki Caroline-nal.” Pár órával később keletkezett búcsúlevelében pedig hozzátette: „ezekben a sorokban ismétlem meg neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam; és oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek.” Sógornőjével fenntartott viszonyára utalt Batthyány, aki a börtönben ébredt rá igazán, milyen sokat jelent számára felesége, és mennyire szereti.
Az özvegy
Batthyány utasítására ő vitte a cellába azt a tőrt, amivel férje a következő éjszaka sebeket ejtett a nyakán, hogy elkerülje a megalázó akasztást. A kétségek között őrlődő asszony mindent megpróbált a kegyelmi kérvényért, de urán nem segíthetett. Batthyányt golyó által kivégezték és vagyonát elkobozták. Az asszony egyetlen öröksége férje búcsúlevele volt. Az özvegyet is perbe akarták fogni, de nem sikerült bizonyítani, hogy ő csempészte be a tőrt férjének. Batthyány, hogy feleségét mentse, a búcsúlevélben magára terelte a gyanút: „már régóta egy mentőeszközt hordok magamnál”.
Batthyányné a zaklatások elől gyermekeivel külföldre költözött, megélhetésüket a tekintélyes Zichy vagyon biztosította. Először Bajorországba utazott sógornőjéhez, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le. Az osztrák titkosrendőrök állandóan figyelték, mert házát rendszeresen látogatták a magyar emigráció vezéralakjai, élükön gróf Teleki Lászlóval. A grófnő az emigráció politikájába nem avatkozott bele, de rendszeresen segítette az elszegényedett bujdosókat. „Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk” – fogalmazta meg egyik levelében.
A nemzet özvegye
Batthyányné 1856 elején hazaköltözött, mert gyermekeit itthon akarta megházasítani. Rövidesen Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt, ahol nemcsak rokonok látogatták meg „a legtiszteltebb honleányt”, hanem a politikai élet vezető személyiségei is tiszteletüket tették.
Férje akaratához ragaszkodva nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Özvegységének súlyos szerepét viselve, nemcsak a férje iránti, hanem saját példaadása, jótékonysága és hazaszeretete miatt is tisztelet és szeretet övezte. Damjanich János özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét. Az aradi vértanúk feleségeivel együtt minden év október 6-án gyászmisét mondatott. Bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított, gyakran megéljenezték a mártír miniszterelnök özvegyét. Leányait is magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük nemzeti esemény volt. Csakúgy, mint gróf Batthyány Lajos 1870-es újratemetése.
A kiegyezéssel a grófnő nem értett egyet: „Magyarország szükséges a monarchia létére az igaz, de Magyarország élhet Ausztria nélkül, ez az én meggyőződésem. Minálunk van az erő, Ausztria a rothadt test, és ha ahhoz támaszkodunk, mi is összedűlünk” – írta prófétai lelkülettel. A dualizmus politikai légköre már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, a zsarnokból az ország királya lett: „az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik”. Élete végéig viselte a fekete gyászruhát, leveleit pedig így írta alá: Gróf Batthyány Lajos özvegye.
Hátralévő éveiben visszavonultan élt, gyermekeivel, unokáival törődött jótékonykodása mellett. 130 évvel ezelőtt, 1888. szeptember 29-én hunyt el. Végrendeletében megírt kívánsága szerint férje mellé temették, és a tőle kapott búcsúlevelet a szívére tették.
Fotók forrása: Wikipédia