Hernády Zsolt
Hernády Zsolt történész

Az indiánok, a kovbojok és a szülők

A minap, egyik este a szokásosnál korábban elcsöndesedett a lakás. A gyerekek után a feleségem is nyugovóra tért. Nekem pedig váratlanul eszembe jutott egy régi emlék és vele egy régi film, mégpedig egy western film, a Chato földje. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megnézem. Nem azért, mert kedvencem, és oly sokszor láttam volna már, hanem mert még sohasem láttam, pedig több mint 30 éve szeretném megnézni.

Vannak emlékek, amik erősen megmaradnak az emberben, ez ilyen volt. Általános iskolás voltam, 11 év körüli, és a televízióban vetítették ezt a filmet, hétköznap este. Nagyon szerettem a kovbojos-indiános történeteket, ezért aztán könyörögtem, hadd nézzem meg.

De a szüleim nem engedték.

Az este folyamán, időhúzás céljából, egyszer még kimentem vécére (most ugyanezt visszakapom többszörösen a gyerekeimtől), láttam egy pillanatra Charles Bronsont, ahogy indiánnak öltözve, puskával a kezében egy szikláról figyel, de mindössze ennyi infót sikerült összegyűjtenem.

Még másnap is mérges voltam, különösen akkor, amikor kiderült, hogy az osztályban több fiúnak is megengedték, hogy megnézzék. Délután szemükre is hánytam szüleimnek az igazságtalanságot, de úgy vettem észre, nem sikerült lelkiismeret-furdalást okoznom az ügyben.


Nos, eltelt több mint 30 esztendő, az internetnek köszönhetően gyorsan rátaláltam a filmre, és elkezdtem nézni. Borzongató érzés volt, hogy valami, amit oly régen szerettem volna, most teljesül. A filmnézés túlnőtt a maga valóságán, és sokkal mélyebb dimenziókba vezetett. Bár maga a film is adta ezt, hiszen valóban remek alkotás. Egy apacs indián önvédelemből lelő egy agresszív seriffet, és ezért hajtóvadászatot rendeznek érte. A film legfontosabb része nem is az, amikor bemutatja, hogy az üldözött saját földjén egymás után levadássza üldözőit, hanem hogy közben megismerjük az apacs és a bosszúra éhes csapat tagjainak bátorságát, félelmeit, megalkuvását, gyávaságát, a cselekedeteik mögötti valós mozgatókat, az álarcok mögötti valódi embert. Szóval olyan dolgokról szól a film, amelyek a mi életünkben is fontosak és döntőek. Az igazság nevében fellépő üldöző kovbojok egyre távolabb kerülnek a kiindulóponttól, nemcsak földrajzilag, de lelkileg is. Képesek gyilkolni, akár egymást is, vagy megerőszakolni az indián védtelen asszonyát. Kemény, elgondolkodtató alkotás, bőven több, mint egy piff-puff western.

Filmnézés közben arra is gondoltam, hogy most én vagyok abban az élethelyzetben, amelyben szüleim voltak akkor, és bár gyermekeim még kicsik, mégis egyre többször adódik a kérdés, hogy „Ezt a filmet megnézhetjük?”. Ráadásul manapság már nemcsak két csatornából lehet választani, nem egy darab esti mese van a Tévé Maci készülékében, hanem egész mesecsatornák nehezítik a szülői hivatást. Hajlamosak vagyunk engedni a kísértésnek a könnyebb utat választva, már csak azért is, mert addig is csönd van. Pedig a mai egész estés rajzfilmek sokkal durvábbak és veszélyesebbek a gyerek szempontjából, mint a mi gyermekkorunkban készült alkotások. Valójában felnőtt történeteket tekernek gyermek-csomagolópapírba, és minél kevésbé érti fiunk vagy lányunk a cselekményt, annál több tisztázatlan kérdés, kétely, félelem lesz a kis lelkében. A körülöttünk lévő világ kéretlenül és szüntelenül ontja gyermekeinkre a fontosnak vélt információkat szerelemtől a halálig mindenről, pedig mindennek megvan a maga ideje az egészséges fejlődéshez. Ráadásul a tévé mellett a mozi látvány- és hangeffektjeivel még hatványozottabban veszélyes ilyen szempontból.

Bár nem tart nagyon sokáig, de most csak mi, szülők tudunk segíteni gyermekeinknek a választásban, mit nézzenek, és mi az, amit még ne. Még akkor is, ha ők igazságtalannak érzik döntéseinket.

Végignéztem a filmet. Érdekes érzés volt, amikor befejeztem. Hátradőltem a székben és örültem az élménynek. A másfél órásnak és a 30 éves várakozásnak egyaránt. És hálát adtam a szüleimért, amiért nem engedték megnézni a Chato földjét. Mert sok mindenkinek szól ez a remek film, de nem egy 11 éves gyereknek. Most 45 évesen köszönetet mondok érte!