Holnap lesz a Szoptatás Világnapja, így most különösen aktuális a téma és bár mi már kinőttünk ebből a korból, de újra körbejártam a kérdést és szeretném megosztani a gondolataimat, tapasztalatomat.

Először is, hadd mondjam el, hogy rengeteget tanultam az 5 gyermekem kapcsán az anyatejes táplálásról, aminek természetesen elkötelezett híve vagyok. Amikor összeszámoltam, döbbenten láttam, hogy összesen 99 hónapnyi szoptatást tudhatok magam mögött (ami nyolc és negyed év), minden gyermekem másképp, máshogy és más életkorig igényelte az anyatejet.

Nem meglepő, hogy minden anyukát arra biztatok, hogy hacsak tudja, táplálja így a kisbabáját. Addig és ahogy ez nekik jó. Azért fogalmazok így, mert van az ismeretségi körömben olyan anyuka, akinél ez nem az akaraton, hanem a testi adottságaim múlott, és szegény nagyon megszenvedte, hogy nem tudta elengedni.

Én senkit nem ítélek el, azokat sem, akik nem tudnak vagy nem akarnak szoptatni. Szerencsés vagyok, mert mind az 5 gyermekemnél volt elég tejem, de nekem is voltak nehézségeim. Én is megéltem azt, amiről a könyvek keveset írnak, az első hetek szinte kibírhatatlan fájdalmát. Többször voltam a határon, hogy feladom, mert ez a fájdalom már elviselhetetlen.

Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz. 

Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám. 

Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…

Az anyák felismerve a csavart, bűnbánóan ismerik el, hogy valóban nem szánnak elég időt saját anyukájukra, kiderül, hogy rosszul élik az életüket, mert minden más fontosabb nekik, mint az anyukájuk. 

A szóban forgó videó itt látható  

Ünnepeltből vádlottá válnak. 

Lehet odakiáltani sürgetőleg, gyors segítséget vagy csak egy bögre kakaót kérve, felháborodva, fájdalomtól könnyes szemmel, lázpírral az arcon, ijedten vagy vidáman, követelőzve vagy kedvesen. Ezernyi árnyalat, ami mind az anyaság misztériumát világítja meg.

Aki anya, tudja jól, miről beszélek, aki még nem az, visszaemlékezhet saját gyermekkorára, mikor ő hívta, kérte, akarta anyukáját naponta sokszor kimondva a megoldást adó bűvös szót: „anya”! Anyaként ma már mi is megélhetjük, hogy gyermekeink számára valóban mi vagyunk az életükben felmerülő kérdések megoldásainak elsődleges forrásai – anya (és persze sokszor apa is) az, akihez első felindulásában, gyors segítséget vagy épp vigasztalást kapni szalad egy kisgyermek, akiért kiált, ha sebes lesz a lába az ovi kertjében vagy aki után vágyik, ha csúfolják az iskolában.