Komoly emberek, akik saját életükkel és szenvedéseikkel is utat mutatnak nekünk. Aztán egy vasárnap az evangélium után meglepetésemre így kezdődött a szentbeszéd:  - 1929-ben született Nápolyban Carlo Pedersoli..Azért lepődtem meg, mert tudtam, hogy e név egy későbbi, ismertebb művésznevet rejt: Bud Spencert. Az atya hivatalos egyházi vizsgálat nélkül is megelőlegezte a szent titulust neki, mert úgy vélte, egész életével ezt megérdemelte. Úgy tűnik, igaza lehetett, hiszen újabban dokumentumfilm és könyv is jelent meg életéről, ráadásul magyaroknak köszönhetően. A Király Levente - László Gábor szerzőpáros alkotásaiból is az derül ki, hogy a mogorva, magányos szerepeivel ellentétben egy mélyen érző, nagylelkű, csupaszív, életvidám, mélyen hívő ember volt, aki a sport, majd rengeteg munkája mellet legfontosabbnak a családját, feleségét, gyermekeit tekintette. 

Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.

A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.

Apukámat egy közös családi nyaraláson hívta félre egy kedves, idős hölgy, azt súgva fülébe, hogy tudja meg, ő az utolsó úriemberek egyike. És hogy miből állapította ezt meg? Mert mellette sétálva mindig a helyes  oldalon (balján) ment, s mert azonnal felállt ültéből, ha a hölgy szólt hozzá.

Igen, az úriasszony nem tévedett. Apa ilyen, ilyennek nevelték a nagyszüleim. Úriember. Előreenged minden nőt (a kislányokat is), nem tegez, csak ha a nő maga felajánlja, felsegíti a kabátot, kedves, figyelmes.