Az 1807-ben született gróf az egyik legelőkelőbb magyar főnemesi család sarjaként jött világra. Édesapja, gróf németújvári Batthyány József Sándor 1801 őszén vette feleségül lomnicai Skerlecz Borbálát. Lajosnak egy nővére született, a két évvel idősebb Amália, akivel jó testvéri viszonyban volt, és bár testvére később Bajorországban élt, gyakran meglátogatták egymást. A szülők házassága nem sikerült jól, és kisfiuk születése után nemsokkal különváltak. Az anya gyermekeivel Bécsbe költözött, az édesapa ikervári birtokán maradt, majd röviddel később, 1812-ben meghalt. A vagyont az öt esztendős Lajos örökölte, aki nagykorúságáig a vármegye gyámsága alá került. Anyja azonban igyekezett saját maga rendelkezni fia és a birtokok jövedelme fölött. Az ifjú Bécsben, Győrben, Pozsonyban tanult, majd katonának állt, miközben elvégezte a jogi egyetemet. Anyjával való viszonya egyre elhidegült. Skerlecz Borbála lassan kezdte felélni a vagyont, költekezett, utazgatott. Fiát pedig feljelentette a hadseregnél, hogy túl könnyelmű életet folytat. Batthyánynak ezzel betelt a pohár, felvette a harcot édesanyjával. 24 éves nagykorúságára sikerült elérnie, hogy jogos örökségét megkaphatta, kifizette húgát és édesanyját is. Édesanyja 1834-ben hunyt el, de addigra már kibékültek fiával. Ez főképp egy másik hölgynek volt köszönhető, akit megszeretett Skerlecz Borbála is.

Lajos ugyanis élete első huszonnégy éve alatt talán két esztendőt tartózkodott Magyarországon. Birtokai ügyeit rendezte a harmincas évek elején, de a nemzeti érzelmek vagy ellenzéki politika nem foglalkoztatták, magyarul is igen gyengén tudott. Mindez megváltozott ugyanazon hölgy hatására, aki édesanyjával is kibékítette.

1833 decemberében ugyanis Batthyány gróf Pozsonyba utazott, hogy rendezze édesapja egy tartozását gróf Zichy Károllyal. Rövid tartózkodást tervezett, mert Törökországba készült utazni. Egy estélyen azonban megpillantotta gróf Zichy Antóniát, Zichy gróf egyik leányát. Nyolc nap múlva megkérte a kezét, egy év múlva pedig már feleségül is vette az akkor tizennyolc éves grófnőt.

A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.

Aki gyerekeket nevel tudja, hogy a kicsik  az élet minden nagy kérdésével szembesülnek öt-hat éves korukra: kérdezgetnek az elmúlásról ("Én is meghalok egyszer?"), a hitről ("Jézuska olyan, min egy varázsló?"), kezdik kitapogatni az emberi jellemeket, karaktereket ("Pista bácsi miért olyan morcos ember?"). 

Hogy is maradhatna ki a világ felfedezéséből épp a szerelem? Egyre többször merül fel otthon legkisebb, még ovis korú csemeténk történeteiben is a kérdés. “Nekem Zoli lesz a férjem!”, “Nézd, azok ott csókolóznak!”, “Hogy születik a kisbaba?” - ilyen és ehhez hasonló mondatok buknak ki csacsogó kis ötévesünk száján.