Lehet odakiáltani sürgetőleg, gyors segítséget vagy csak egy bögre kakaót kérve, felháborodva, fájdalomtól könnyes szemmel, lázpírral az arcon, ijedten vagy vidáman, követelőzve vagy kedvesen. Ezernyi árnyalat, ami mind az anyaság misztériumát világítja meg.

Aki anya, tudja jól, miről beszélek, aki még nem az, visszaemlékezhet saját gyermekkorára, mikor ő hívta, kérte, akarta anyukáját naponta sokszor kimondva a megoldást adó bűvös szót: „anya”! Anyaként ma már mi is megélhetjük, hogy gyermekeink számára valóban mi vagyunk az életükben felmerülő kérdések megoldásainak elsődleges forrásai – anya (és persze sokszor apa is) az, akihez első felindulásában, gyors segítséget vagy épp vigasztalást kapni szalad egy kisgyermek, akiért kiált, ha sebes lesz a lába az ovi kertjében vagy aki után vágyik, ha csúfolják az iskolában.

De sok impulzus érkezett a kisgyerekes családok legfőbb támaszaitól is: nagymamáktól, akikkel a közértben, sorban állás közben váltottunk szót és nagypapáktól, a gyerekekre várakozva a délutáni sportfoglalkozás után.

Tizenöt éve már, hogy résztvevője és alakítója vagyok a közéletnek, és ahogy tizenöt éve, ma is a legfontosabb igazodási pontom a munkám során a körülöttem élő emberek véleménye. Meggyőződésem, hogy csak egymással beszélgetve, egymás életét, küzdelmeit és örömeit megismerve alakítható ki reális kép a világunkról. Ezek az emberi kapcsolatok adnak kiindulási alapot ahhoz a jó szándékú munkához, amelynek célja, hogy a fiatal családok mindennapjait segítsük és igyekezzünk életünket egy kicsit egyszerűbbé, szebbé, szerethetőbbé tenni.