Én minden este lefekvés előtt Gyurica Miklós úrra gondolok. Nem tudom jól van-e ez, hogy a képzeletbeli órásmester jár az eszemben, mert bár hasznos dolog felidézni Sánta Ferenc regényét, illetve az abból készült kitűnő filmet, Az ötödik pecsétet, de azért minden éjjel, az túlzás.

A film közepe felé látható az a jelenet, amely estéről-estére felidéződik bennem. Gyurica úr (az őt fantasztikusan alakító Őze Lajos személyében) hazaér, s kiderül, sajátjain kívül rengeteg gyermeket bújtat a nyilasok elől. Éjjel bemegy a szobába, és végignézi kislámpával, rendesen alszanak-e, nincsenek-e kitakaródzva. "Már megint lerúgta a takarót, egy éjjel három-négyszer is lerúgja" - mondja a jólelkű órásnak kislánya, aki lefektette a kicsinyeket.

Nos, ez a jelenet jár a fejemben, amikor belépek éjjel a gyerekszobába. Mindenki szuszog, békésen alszik. És persze mindenki ki van takaródzva…

Szerelmes filmes klisé. Talán ehhez lehet hasonlítani egy lánykérést nagy nyilvánosság előtt. Egy csók. Egy nyilvános helyen elcsattanó csók, ami máskor arcpirító lenne, most ott és akkor nem felháborodást vált ki a sokszor közömbös, ítélkezésre, előítéletekre hajlamos emberekből, hanem mosolyra fakasztja őket. Együtt örülnek a szerelmespárral, vagy akkor már jegyespárral. A tiszta szerelem szépsége, ritka csodája felrázza őket is a szürke mindennapok eseménytelenségéből. Egy üde folt, egy magával ragadó érzés megnyilvánulása, aminek a megéléséhez, kimutatásához bátorság kell. Aminek ereje magával ragadja a szerelmesek körül álldogáló, lézengő tömeget. Saját érzéseiket is engedik felszínre törni, túlcsordulni.

Tapsolnak, könnyeznek, éljeneznek. Talán újra megélik ilyenkor legszebb pillanataikat. Lenyűgöző jelenetek ezek, amelyeket legtöbbször csak a szerelmes filmekben láthatunk.

Utazom hazafelé a délutáni vonaton, mögöttem két copfos, szöszi kislány kuncog és próbálja vidáman - és a szűkös hely adta kereteket “kimaxolva” - mozgalmasan eltölteni a fővárosból az agglomerációs otthonba vezető rövidke utazást.

Az ovis-korú és kisiskolás testvérpárt egy nyakkendős, komoly férfi kíséri. A munkahelyén bizonyos, hogy fontos beosztást visz - a cég középvezetője, esetleg főorvos egy kórházban. Bizonyára beosztottjai vannak, fontos találkozókon vesz részt, szavának súlya van, elismerik munkáját, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Vonásain még a munkahelyi (mikro)klíma csalhatatlan nyomai - idegesen utógondoz valami elvarratlan hivatalos ügyet -, de az utazás során fokozatosan olvad le arcáról az ügybuzgó munkatárs feszültsége, hogy egészen más kihívásokkal szembesüljön...

A Nyugati-pályaudvarral együtt kilométerről kilométerre távolodik tőle hivatalos, “öltönyös éne”, hogy kislányai mellett végre újra önmaga lehessen, átértékelve azt, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

Sokféle távolság létezhet ember és ember között.

Először is lehetünk egymástól messze fizikailag - a londoni körömstúdióban dolgozó kisunoka például olyan távolságban éli mindennapjait, hogy a legkorszerűbb digitális eszközpark bevetése mellett sem igazán lehet részese a józsefvárosi körfolyosós házban lakó nagyija életének. Mert nem tudja megölelni, ha elkeseredik a nem szűnő derékfájása miatt, ahogy a nagymama sem tudja megfőzni unokája kedvenc ragulevesét, mert ha végre haza is jön, csak fut családtagoktól barátnőkig, hivatalos intéznivalók bonyolításától a fogorvosig.