Tudom a legtöbb családban a nagytakarítás igazi mumus, főleg ahol több gyerek is széthagyja a dolgait, mint ahogy ez előfordul nálunk is. Öt gyerek és a munkám mellett bevallom, van némi segítségem a mindennapokban, hogy ne szaladjon állandóan a lakás. Remek gyermekeim vannak, de ha rendrakásról és saját holmijaik szelektálásáról van szó nem mindig lehet velük gyorsan dűlőre jutni. Persze egy jótündér beköltözhetne néhanapján hozzánk, aki teljesíthetné mondjuk három kívánságomat, ami közül az egyik biztos, hogy a házimunkamentes, tiszta, kellemes, környezetbarát családi élettér lenne. Mivel ez csak álom marad, így bizony néha kell az anyai „szigor”, még ha azt a bizonyos fránya házimunkát játékos formában is lehet „tálalni” számukra.
Sminkelni is elfelejtetünk lassan, és a magas sarkúban járástól is elszokott a lábunk. Van, hogy délben eszmélünk rá, hogy még hálóingben vagyunk és hogy reggeli kávénk is ott hűlt ki a konyhapulton. Mi tagadás, zúg már a fejünk a három műszaktól és attól, hogy éjszakába nyúlóan dolgozunk: ellátjuk a családot, segítjük a gyerekek tanulását és közben megpróbálunk a távolból helyt állni munkahelyeinken. Most végre megtapasztalhattuk, hogy milyen remek dolog a home office, csak éppen 1-2-3-4-5 gyerek mellett, napközben nehezen megvalósítható. Egy biztos, a megosztott figyelem, az egyszerre több fronton való helytállás terén hihetetlen tapasztalatokat szereztünk a karantén alatt.
Mert olyankor nincs rendben a lakás, porosak maradnak a bútorok, nem kapnak vizet a növények, koszos edényekkel teli a konyha, morzsás a konyhaasztal, kidől a szennyes a kosárból, vagy benn marad a mosott ruha a gépben. Magától nem sétál haza a vacsorához való alapanyag és persze, ha mégis lenne miből, magát nem főzi meg a vacsora. Nem mér lázat a női kéz, nem ápol, nem fertőtlenít, gyógyít sebet, nem kísér ide-oda, nem sétáltat kutyát, nem kapálja fel a kertet, más helyett nem intéz ügyet.
Ahogy annak idején, kisgyerekként magam is természetesnek vettem, hogy a szüleim szép és otthonos környezetet teremtenek körülöttünk, és hogy mindig gondoskodnak szükségleteinkről, úgy saját gyerekeim számára is evidencia mindez. Csak épp mostanra fordult a kocka: én lettem a „láthatatlan munkás”.
Ma, a láthatatlan munkának dedikált világnapon felidéztem magamban, hogy gyerekként miképp is vontak be a közös feladatokba. Emlékszem például, hogy sokat forgolódtam a konyhában, állítólag senki más nem tudta úgy elkészíteni a saláta alaplevét, mint én – kellően büszke is voltam rá! A szüleim visszaemlékezéseiből tudom, hogy „jó, segítőkész kislány voltam”, rám bízhatták a kistesóimat, elvégeztem, a kisebb otthoni teendőket zokszó nélkül. Ma én is próbálom bevonni saját gyerkőceimet a házimunkába, hisz koruknak megfelelően nekik is vannak kötelességeik: elpakolni a szétdobált legókat, kifordítani a levetett pizsamát, fogmosás után kiöblíteni a mosdót. A lányokkal könnyebb dolgom van, a fiúk érzékenysége a téma iránt azért tapinthatóan kevesebb…