Ezt a képzeletbeli levelet bármelyik szerető unoka írhatta volna nagyszüleinek, mert sajnos még mindig sok szépkorút látni az utcán, akik talán még nem realizálták a nagyfokú veszélyt, talán még most sem érzik át a ránk nehezedő probléma súlyát vagy nem szeretnének mások terhére lenni és szemérmesek segítséget kérni családjuktól és a segítségnyújtásra köteles helyi önkormányzatoktól.

Ma egy ötven éves ember ereje teljében van, szakmai sikerei csúcsán -– már tapasztalt, de még alkalmazkodásra képes -–, s bár talán már szemüveget visel vagy festi a haját, de sok esetben még iskolás gyermekeket nevel, lehet, hogy fél- marathont fut, szórakozni jár – azaz minden tekintetben aktív életet él.

Az idős kort jellemző nagyszülői életszakasz és a nyugdíjas időszak kezdete – annak előnyeivel és hátrányaival együtt – de jócskán kitolódott. Hála a modern orvostudománynak és az egészségtudatosság terjedésének, életkilátásaink sokkal jobbak, mint nagy költőnk korában voltak. 

A rövidke mondat tömören fejezi ki azt, hogy mitől lesz egy ország szerethető, hogy mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköti egy jól működő közösség, egy felívelő nemzet egyes tagjait. Ez pedig nem más, mint az egymás iránti tisztelet.

Tisztelet nélkül nincs megértés, nem lehet összhang, a köz-érzetünk minősége rosszabb és sokkalta nehezebben jutunk előre közösen kitűzött céljaink felé.

Mondják, a tiszteletet ki kell érdemelni, én vitatkoznék ezzel, szerintem ugyanis a tisztelet minden embertársunknak jár. Különösen így van ez a korban, élettapasztalatban előttünk járók, nemzetünk idősödő tagjai kapcsán, akikben nem pusztán a megélt időt – bár ez sem kis dolog! – tiszteljük, de önnön létezésünket és az elődökkel való összekapcsolás ajándékát is köszönjük nekik.

A tisztelet formáit gyakorolnunk kell nap mint nap, és tovább kell adni a következő generációknak is annak gesztusait, a családban, az iskolában, a közbeszéd minden színterén képviselve az egymás iránti megbecsülés fontosságát és annak hétköznapi megnyilvánulási formáit.

Hogy is énekelte az 1962-es Ki mit tud? című műsorban Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes?

„Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami
Jaj, de jó, hogy köztünk élsz!
Tenálad nem lehet senki kedvesebb,
Mindig adsz csak és nem kérsz.
Mint egy ezüsthajú, fürge tündér
Művelsz mesebeli száz csodát.
Mert te vagy, nagymami, drága nagymami,
Aki csak jót és szépet ád.”

Az ünnep születése

Nos, lengyel barátainknak már csak három év kellett, hogy ezután életre hívják a Nagymamák napját, 1965-ben. Lengyelország után a hetvenes évek közepén az Egyesült Államokban indult el a kezdeményezés, elsősorban azért, hogy a fiatalokat megismertessék az idősek történelmi tetteivel. 1978-ban ünnepelték meg először hivatalosan a Nagyszülők napját az angolszász országokban, és azóta terjed világszerte az ünnepnap. Hivatalos zenéje is van, Johnny Prill dala: https://www.youtube.com/watch?v=KjAECeBqM3s
Sőt hivatalos virága is: a nefelejcs, ami egyébként angolul is hasonló, forget-me-not névre hallgat, és ami, lássunk be, sokkal szebb, mint az eredeti növénynemzetség tudományos görög neve, ami magyarul egérfület jelent.
Az ünnep dátuma hivatalosan szeptember első hétfője (az amerikai Munka ünnepe) utáni vasárnap.
Persze mifelénk eddig külön nap nélkül is gondoltunk a nagyszülőkre, hiszen az anyák napja mindig nagymamák napja is volt egyben.