Máthé Zsuzsa
történész
Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak.
Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!
A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…)
Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke.
Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.
