Aki gyerekeket nevel tudja, hogy a kicsik  az élet minden nagy kérdésével szembesülnek öt-hat éves korukra: kérdezgetnek az elmúlásról ("Én is meghalok egyszer?"), a hitről ("Jézuska olyan, min egy varázsló?"), kezdik kitapogatni az emberi jellemeket, karaktereket ("Pista bácsi miért olyan morcos ember?"). 

Hogy is maradhatna ki a világ felfedezéséből épp a szerelem? Egyre többször merül fel otthon legkisebb, még ovis korú csemeténk történeteiben is a kérdés. “Nekem Zoli lesz a férjem!”, “Nézd, azok ott csókolóznak!”, “Hogy születik a kisbaba?” - ilyen és ehhez hasonló mondatok buknak ki csacsogó kis ötévesünk száján.

Utazom hazafelé a délutáni vonaton, mögöttem két copfos, szöszi kislány kuncog és próbálja vidáman - és a szűkös hely adta kereteket “kimaxolva” - mozgalmasan eltölteni a fővárosból az agglomerációs otthonba vezető rövidke utazást.

Az ovis-korú és kisiskolás testvérpárt egy nyakkendős, komoly férfi kíséri. A munkahelyén bizonyos, hogy fontos beosztást visz - a cég középvezetője, esetleg főorvos egy kórházban. Bizonyára beosztottjai vannak, fontos találkozókon vesz részt, szavának súlya van, elismerik munkáját, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Vonásain még a munkahelyi (mikro)klíma csalhatatlan nyomai - idegesen utógondoz valami elvarratlan hivatalos ügyet -, de az utazás során fokozatosan olvad le arcáról az ügybuzgó munkatárs feszültsége, hogy egészen más kihívásokkal szembesüljön...

A Nyugati-pályaudvarral együtt kilométerről kilométerre távolodik tőle hivatalos, “öltönyös éne”, hogy kislányai mellett végre újra önmaga lehessen, átértékelve azt, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

A kislányom tízéves. Már nem kicsi, még nem nagy. Sután balanszíroz a kiskamaszok lelkének ingoványos mezsgyéjén: hol meglepően gyerekes, hol félreérthetetlenül szárnypróbálgató. Még önfeledten játszik „titkos-rablós” játékot négyéves kishúgával, de már igazi kis nőként forgolódik hetedikes bátyja barátai között, és fogadja (pironkodva, kissé feldúlva bár) hódoló osztálytársai apró gesztusait: mintás ceruzát, szagos radírt, szivecskés kispárnát. (Hogy milyen aranyos, ahogy egy ekkorka fiú udvarol: egy szülőtárs anyukával beszélgetve derült ki, hogy kisfia azért ment el a könyvtárba regényt kölcsönözni, mert az anyukája figyelmeztette, szíve választottja biztos az okos fiúkat szereti, akik nem a számítógépen játszanak, hanem könyveket olvasnak... Most komolyan, hát nem megható a gyerekszerelem?)

Kislányomnak van egy kedves, afféle legeslegjobb barátnője is. Egy olyan igazi. Akivel sülve-főve együtt mozog, együtt rötyög mindenen. Magamra, barátnős nagy korszakaimra ismerek bennük, amikor közös a szókincs, de megtévesztően hasonló még a hanghordozás is, annyira együtt lélegzik a két barát. Együtt születnek a döntések, jók és néha butusok is, együtt hoznak ítéletet helyzetekről, emberekről. Milyen fontos, nagy hatású tanulási folyamat és micsoda önátadás ez!

A születéskor csuklóra kötött rózsaszín karszalag még nem divatékszer, de nem is a megbélyegzés eszköze - pusztán egy nagyon fontos tényt rögzít a kisbabáról: lánynak született. Mert minden formabontó igyekezet dacára születésünktől (dehogy, fogantatásunktól!) vagy fiúk vagy lányok vagyunk, így rendeltetett. 

A rózsaszín karszalag mégis sok mindent jelent: elsősorban is azt, hogy - milyen csodálatos! - az aprócska baba petefészkében már ott készülődnek az élet továbbvitelére a csak imént anyává lett asszony unokái... Még nem tudni, ki lesz az, aki életre hívja őket - talán a szomszédos szobában sírdogáló aranyos kisbaba, kék szalaggal a csuklóján.

Mert kislány és kisfiú, nő és férfi nem létezhet egymás nélkül, egymás ellenében meg nem érdemes élniük. Izgalmas, szép szövetségre vannak ítélve ebben a világban és ketten együtt részesei lehetnek az isteni tervnek: csak általuk valósulhat meg az új élet születése.