A rövidke mondat tömören fejezi ki azt, hogy mitől lesz egy ország szerethető, hogy mi az a láthatatlan kapocs, amely összeköti egy jól működő közösség, egy felívelő nemzet egyes tagjait. Ez pedig nem más, mint az egymás iránti tisztelet.
Tisztelet nélkül nincs megértés, nem lehet összhang, a köz-érzetünk minősége rosszabb és sokkalta nehezebben jutunk előre közösen kitűzött céljaink felé.
Mondják, a tiszteletet ki kell érdemelni, én vitatkoznék ezzel, szerintem ugyanis a tisztelet minden embertársunknak jár. Különösen így van ez a korban, élettapasztalatban előttünk járók, nemzetünk idősödő tagjai kapcsán, akikben nem pusztán a megélt időt – bár ez sem kis dolog! – tiszteljük, de önnön létezésünket és az elődökkel való összekapcsolás ajándékát is köszönjük nekik.
A tisztelet formáit gyakorolnunk kell nap mint nap, és tovább kell adni a következő generációknak is annak gesztusait, a családban, az iskolában, a közbeszéd minden színterén képviselve az egymás iránti megbecsülés fontosságát és annak hétköznapi megnyilvánulási formáit.
Egy társadalomban, egy családban az idősek tisztelete, a jó nagyszülő-szülő-gyermek kapcsolat olyan „szent háromság”, melynek gyümölcseit a kapcsolat minden tagja egyaránt élvezheti.
Az idősebb generáció tagjai a gyermekek kirepülésével és a munka világából való fokozatos (vagy elvágólagos) kivonulással komoly krízishelyzetet élhetnek át, azt érezve, hogy a korábbiakkal összehasonlítva kevésbé van rájuk szükség, kevésbé hasznos az életük. Ezt a helyzetet alapvetően változtatja meg, ha unoka születik a családba, ami új perspektívát nyit a nagyszülővé avanzsáltakban. A nagyszülő mintegy újrakezdheti legszebb életszakaszát, saját korábbi hibáiból okulva, érettebben, bölcsebben kapcsolódhat be a kicsik gondozásába, nevelésébe – immár a szülői felelősség nyomasztó súlya nélkül.
És micsoda öröm a csöppséggel kockázva nagyokat nevetni, vagy látni, ahogy a nagy lakli unoka jóízűen kanalazza nagyi húslevesét, esetleg kikéri nagyapa véleményét valamivel kapcsolatban!