Én legalábbis újra és újra elvérzek rajta. Napkeltétől napnyugtáig családi éltünk szinte minden mozzanatára igaz, hogy valami kívánnivalót hagy maga után. Olyasmit, amit egy példás, “következetes” anya nem hagyhat(na) szó nélkül.

Nem úgy viselkednek, nem úgy tesznek-vesznek, isznak-esznek a mi csemetéink, ahogy az három kiskamasztól és egy ötévestől - nem az utcán, ebek harmincadjára hagyottan nőddögélő - elvárható lenne.

Valami kehe mindig akad: a reggeli fogmosástól és öltözködéstől az étkezések rendjén át a tanulásig és  a viselkedési normák be (nem) tartásáig, vagy épp a kakilás-pisilés utáni kézmosás elmaradásáig megannyi sebből vérzik mindaz, amit évek óta át szeretnénk adni, hogy megfeleljenek a társadalmi együttélés elemi feltételeinek.

Senki nem mondta, hogy ez ilyen cudar nehéz!

Leizzadva, a felkívánkozó cifrább szavakat nyeldekelve próbáljuk ilyenkor menedzselni a beállt válsághelyzetet, megmutatva a kis csipisznek és a körülöttünk egyre nagyobb szemeket meresztő „katasztrófaturistáknak”, hogy igenis urai vagyunk a helyzetnek, szülői tekintélyünk töretlen, gyerekgyilkosok sem vagyunk, sőt még a környezet elvárásait is érzékeljük, igyekszünk másokat nem zavarni,  és egyáltalán, ez az egész kínos szituáció biztos nincs is...

Két út kínálkozik a hisztiző csöppségünk kibillentésére: az egyik és leghamarabb a kívánt csendet megteremtő, a kellemetlen helyzetből szabadulást kínáló módszer, ha megfutamodva feladjuk elveinket és teljesítjük a kis drága akaratát – megkapja azt a szintetikus nyalókát, mégis maradunk még a játszótéren stb., stb.