A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.

Apukámat egy közös családi nyaraláson hívta félre egy kedves, idős hölgy, azt súgva fülébe, hogy tudja meg, ő az utolsó úriemberek egyike. És hogy miből állapította ezt meg? Mert mellette sétálva mindig a helyes  oldalon (balján) ment, s mert azonnal felállt ültéből, ha a hölgy szólt hozzá.

Igen, az úriasszony nem tévedett. Apa ilyen, ilyennek nevelték a nagyszüleim. Úriember. Előreenged minden nőt (a kislányokat is), nem tegez, csak ha a nő maga felajánlja, felsegíti a kabátot, kedves, figyelmes.

A születéskor csuklóra kötött rózsaszín karszalag még nem divatékszer, de nem is a megbélyegzés eszköze - pusztán egy nagyon fontos tényt rögzít a kisbabáról: lánynak született. Mert minden formabontó igyekezet dacára születésünktől (dehogy, fogantatásunktól!) vagy fiúk vagy lányok vagyunk, így rendeltetett. 

A rózsaszín karszalag mégis sok mindent jelent: elsősorban is azt, hogy - milyen csodálatos! - az aprócska baba petefészkében már ott készülődnek az élet továbbvitelére a csak imént anyává lett asszony unokái... Még nem tudni, ki lesz az, aki életre hívja őket - talán a szomszédos szobában sírdogáló aranyos kisbaba, kék szalaggal a csuklóján.

Mert kislány és kisfiú, nő és férfi nem létezhet egymás nélkül, egymás ellenében meg nem érdemes élniük. Izgalmas, szép szövetségre vannak ítélve ebben a világban és ketten együtt részesei lehetnek az isteni tervnek: csak általuk valósulhat meg az új élet születése.

Megható e sorokat olvasni, melyben egy férfi férfiszemmel látja, láttatja a nemek hasonlatokkal körbeölelt, körülrajzolt kontúrjait.

A Weöres Sándor költeményében megjelenő női és férfiúi princípium csak egy, a lelkemnek tetsző megfogalmazása a nemi különbözőségeknek. Az általános vélekedés, vagy a többségi = férfiúi vélemény, azonban sokszor ettől eltérő lehet.   

Vajon Mi, Nők hogyan látjuk saját magunkat? És a férfiakat? Mennyiben más egy nő, mint egy férfi?

Gondolkodásában, a tetteiben, az érzelmi intelligenciájában? Esetleg a  logikájában?

E különbségeket összegyűjteni  lehetetlen lenne. Szemléltetni sem egyszerű azt az ezer árnyalatnyi eltérést, amit nap mint nap az együttélés és a társadalmi érintkezések során a férfiakkal, apákkal, fiúkkal, a férfi munkatársakkal, férfi barátokkal tapasztalhatunk…