Egy átlagembernek kevés ismerete van a paralimpikonokról és bevallom magam is keveset tudtam a „másfajta képességekkel” élő sportolókról. Idén ugyanazon a helyszínen, Tokióban folytatódott az Olimpia a parasportolók világméretű versengésével. A sok munka mellett próbáltam követni a magyar parasportolók versenyeit és tiszta szívvel szurkolni nekik, mert az én szívemet is megdobogtatja, amikor egy magyar parasportoló világversenyen szerepel.

Gyerekkoromban sose értettem, apukám miért sír a sporteseményeken. Most pedig a gyerekeim néznek ugyanígy kérdően rám: - Mama, miért sírsz? Nehezen jönnek elő a szavak, amikor az örömteli pillanatok hatása megbabonáz, elérzékenyít annyira, hogy könnybe lábad a szemem. Ilyenkor nem tud mit mondani az ember, csak dörzsöli a szemét, és közben arra gondol, pár év múlva majd ők is megértik ezt a „könnyes titkot” ahogy felnőttként már én is.

Az 1988-as szöuli olimpia volt az első, amire emlékszem és örök emlék számomra. Naplót is vezettem: kivágtam minden győzelemről szóló újságcikket és írogattam az olimpiai eredményeket. Ahogy szüleim keltettek anno az éjszaka közepén egy-egy fontos eseménynél, most én szólok ugyanúgy a saját gyerekeimnek. Álmosan, félig kómában szurkolunk a Föld másik felén küzdő magyaroknak...