Vajon milyen érzések kavarogtak, kavarognak bennük most is, amelyeknek csak egy részét merik, tudják, akarják megfogalmazni. Milyen félelem és mennyi kérdés, amelyet feltenni se tudnak, talán a megfelelő szavakat se ismerik hozzá.

De a gyerekek olvasatában, akárcsak nálunk: sarkaiból fordult ki a világ. Egy pillanat alatt változott meg, alakult át mindaz, amit ismertek, megszoktak, amely mentén zajlottak a mindennapok. És nem csak a rutin elvesztését kellett, hogy átvészeljék – a gyerekek e területen rugalmasak – hanem alapvetések vesztek oda.

Így aztán a mi családi együttléteink jóval hektikusabban alakulnak, esti előadásokkal, ilyen-olyan váratlan eseményekkel, utazásokkal tarkítva az életünket. De lássunk egy átlagos hétköznapot. 

Mióta magam is dolgozom és agglomerációs falusi otthonunkból nap mint nap vonattal ostromlom a fővárost, Ő a reggeli fuvaros: viszi a nagyokat a szomszéd kisvárosba, suliba, majd a kicsit az oviba. Jó, hogy nem a szomszédba kell menniük, mert ez a tizenöt-húsz perces közös utazás alapozza meg a nap jó hangulatát és az apa-gyerek információcserét. Apa ilyenkor a volán mellett kikérdezi a feladott verset, meghallgatja a kócos álmokat és a kocsiból aprót guberál össze, hogy a sulisok egy kis potya édességet vehessenek a büfében a tízórai mellé és közben felzárkózik az aktuális ügyeket illetően, majd rituális „kézfogantyúval” búcsúznak el egymástól.

Aztán, ahogyan megyünk vissza az időben, előkerülnek olyan fotográfiák, amelyeken még nem voltak rajta a gyerekeink. Első karácsonyunk feleségemmel, még gyerkőc nélkül, illetve meghúzódva a pocakban. Aztán még korábban szüleinkkel, testvéreinkkel. És röpülünk vissza az időben, szüleink, nagyszüleink karácsonyaiba. Egyre kevesebb a fotó, de egyre értékesebb. Mert lehet, hogy régen csak egy vagy két kép készült az ünnepi eseményről, az is lehet, hogy nem tökéletes a minőség és a beállítás, de megvannak az albumban, és minden évben újra és újra megnézzük a rajta lévő arcokat. Ezzel szemben mostanában több száz képet lövünk el telefonjainkkal, amelyek szépen rákerülnek egy adathordozónkra, időnk híján legtöbbször válogatás nélkül, és bizony onnan már ritkábban ülünk neki a nézegetésnek.

Minden ünnep megmér bennünket, kiderül, hogy képesek vagyunk-e újra és újra odaadni magunkból valamit (az előkészület fáradságát, az ünnepért való szorgoskodást és legfőképp: az időt), hogy aztán cserébe sokkalta többel (a lélek kinyújtózásával, a bennünk szunnyadó szép és jó ébresztgetésével és a közösségben megélt, máshoz nem fogható élményekkel) töltekezhessünk.

Az ünnepeknek – legyen az hitbéli, nemzeti vagy családi alkalom – szigorúan kijelölt rendje van. Az idő vastörvényei közé szorított emberi létezés alapja, hogy a napszakok, évszakok és az ünnepek évente ismétlődő körforgása szerint éljük életünket. Ez adja a ritmust, ez tartja össze szétszórt figyelmünket és segíti azt, hogy évről-évre átmoshassuk magunkat ünnepeink üzenetével.