Aztán, ahogyan megyünk vissza az időben, előkerülnek olyan fotográfiák, amelyeken még nem voltak rajta a gyerekeink. Első karácsonyunk feleségemmel, még gyerkőc nélkül, illetve meghúzódva a pocakban. Aztán még korábban szüleinkkel, testvéreinkkel. És röpülünk vissza az időben, szüleink, nagyszüleink karácsonyaiba. Egyre kevesebb a fotó, de egyre értékesebb. Mert lehet, hogy régen csak egy vagy két kép készült az ünnepi eseményről, az is lehet, hogy nem tökéletes a minőség és a beállítás, de megvannak az albumban, és minden évben újra és újra megnézzük a rajta lévő arcokat. Ezzel szemben mostanában több száz képet lövünk el telefonjainkkal, amelyek szépen rákerülnek egy adathordozónkra, időnk híján legtöbbször válogatás nélkül, és bizony onnan már ritkábban ülünk neki a nézegetésnek.

A minap így álltam kétségbeesve házunk hőtermelő egysége mellett, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a megfelelő gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.

Ne hagyjuk, hogy a környezetvédelem ügye a köztudatban kizárólag "zöld" érték legyen!

Ez a gondolat sokszor eszembe jut, bevallom, évről évre nagyobb dühvel és pontosan akkor, amikor az egyre lágyabb őszökbe mégiscsak belecsúszik némi csípősség, és a népek többsége beröffenti a kazánokat - magyarán az első ellehetetlenülő szellőztetéskor. Nem igaz teljesen, mert már a nyár végi avarégetések fojtó értelmetlenségekor is felhördülök, amikor a polgártársak egy része súlyos órákat áldoz arra, hogy a nedvességtől csöpögő leveleket mégis inkább rábírja a füstté változásra: teljesen eredménytelenül, persze.